Az 1979-es BEK-győzelmet – amelyről itt emlékeztünk meg – „nyomban” és „sorozatosan” követhette volna újabb, de egy ideig nem követte: a szerencse hiánya, a méltatlan játékvezetés, a körülmények vagy épp a rosszabb formaidőzítés ezt megakadályozta.

Egy évre rá például Dubrovnikban rendezték az egyik elődöntő tornát (itt a Jugtól 7-6-ra kaptunk ki, így másodikként jutottunk tovább), és a négyes döntőt is, ahol 8-2-re maradtunk alul a hazaiakkal szemben. Ugyanilyen arányban ugyan megvertük a Spandaut, viszont az Ethnikosz Pireusz ellen csak 4-4-re futotta, maradt a bronzérem. A visszaemlékezések szerint finoman szólva sem igyekeztek a játékvezetők korrekt összképet mutatni a Vasas mérkőzésein.

1981-ben Barcelonában játszották le az egyik selejtezőt (az év februárjában Rusorán Péter Görögországba szerződött az Ethnikosz Pireuszhoz, helyét Bobory György vette át), 12-6-ra vágtunk vissza a Jugnak, 11-8-ra a görögöknek, így jutottunk döntőbe, amit szintén a katalán városban rendeztek. 11-11 a Spandau, 11-7 a holland Alphen és 12-15 a Barcelona ellen – ismét harmadik hely.

1982-ben a Recco mögött második helyen mentünk tovább a genovai csoportból az elődöntőbe, ahol a Spandau kétszer is jobbnak bizonyult (10-11, 10-12), így megint szegényebb lett a csapat egy álommal, amelytől 1983-ban még messzebb volt – pedig ekkor visszatért a kispadra Rusorán Péter, akivel a Vasas 100 százalékos mérleggel lett ismét bajnok (ez a statisztika azóta is egyedülálló). Elvégre a Nyugat-Berlinben rendezett negyeddöntőből sem sikerült továbblépni, hiába győztük le a Reccót, a hazaiak elleni háromgólos vereség, valamint az Yuzme Istanbul elleni kisebb arányú győzelem megpecsételte a sorsunkat (három csapatnak is 4 pontja volt).

De eljött 1984 késő ősze, kora tele, amikor a Spandau ellen – a BEK elődöntőjében – végre a Vasasnak jött ki jobban a lépés.

„Ez volt a kulcsmeccs, egy előrehozott döntő, nem mintha a CSZK Moszkva gyenge csapat lett volna később a döntőben – emlékezik Méhes Jenő a nyugat-berlini elődöntőre, ahol már 7-4-re is vezettünk, de a vége 8-8 lett. – De a Spandaunak nagyon jó volt a sportdiplomáciai háttere, jugoszláv edzőjük volt és a nemzetközi szövetséget is jugoszláv vezetést irányította, szóval adta magát, hogy meglépnek az első meccsen. Nekünk ilyen körülmények között kellett helytállni. Rusorán Peti az utolsó negyedben küldött be, azt mondta, ne törődjek semmivel, játsszak felelősség nélkül. Majdnem azt mondta, hogy érezzem jól magam, de végül jól sült el minden, mindig tudta, hogyan kell szólni hozzánk. Az utolsó negyedben két góllal vezetett a Spandau, Budaváritól kaptam egy labdát, majd Kenéz jó határozottan rám szólt, lőjem rá – nyilván nem ezt a szót használta. Rálőttem, bement, majd aztán egy betörés után sikerült négyméterest kiharcolni, amit Budavári belőtt, ezzel lett iksz. Itthon aztán hosszabbítás után, ha jól emlékszem, Csapó Dudi góljával nyertünk.”

Így volt.

Ez volt az a meccs, ahol a 19 éves Mészáros Csaba, a Vasas egyik új szerzeménye „berúgta azt a bizonyos ajtót”. Három gólt lőtt, és majdnem a rendes játékidőben véget ért a találkozó, a német Ehr gondolta másként. Következett a hosszabbítás, amelynek második három percében épp Mészáros hozta el a labdát a ráúszásnál, Kenéz Györgynek passzolta, aki nem hibázott, és ezután jött Csapó Gábor már említett center akciógólja, majd a Spandau szépítése, ami már nem osztott, szorzott. 10-9, ide!

„Ez egy igazi presztízsmérkőzés volt, a Spandauval már korábban is nagy csatákat vívott a Vasas, és az eredmények ismeretében ez tényleg beillett egy előrehozott döntőnek, papíron az orosz csapat nem tűnt erősebbnek a németeknél – emlékezik vissza Mészáros Csaba. – A sorozatot még Faragó Tonóval kezdtük, de a végjátékban ő már nem volt velünk, így kaphattam én is több játéklehetőséget. A Vasasban akkor egyfajta őrségváltás zajlott, de a kapásoldalon egy hely volt, arra voltunk többen. Mindig addig maradt bent valaki, amíg nem hibázott. Mondjuk nem is nagyon mertünk hibázni, már csak a csapattársak iránti tisztelet miatt sem. Nagy megtiszteltetés volt ebben a csapatban játszani, fiatalként bekerülni Faragó, Csapó, Kenéz, Kuncz, Budavári, Darida mellé, Rusorán Peti kezei alá, akire a mai napig apámként tekintek. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak és a Vasasnak, innen hívtak be a válogatottba is. Jól jöttek ki ezek az első meccsek, de azért a többiek sem panaszkodhattak” – fogalmaz az elődöntő ráúszás specialistája.

„Emlékszem, hogy Török Laci készített velem egy interjút a budapesti meccs után, miután hatszor hoztam el a labdát. 2500 néző volt a Komjádiban, a csilláron is lógtak, hatalmas élmény volt fiatalként ezt megélni. Szerencsénk is volt azzal, hogy aztán a döntőt is idegenben kezdtük. A moszkvai meccsről az marad meg, hogy úszom a labdáért, elhoztam, megyek be centerbe, és aztán mindenki elkezd visszafelé úszni. Kiderült gyorsan, hogy Budavári belőtte félpályáról… Az ottani döntetlen nagy fegyverténynek számított, itthon meg már igazi örömjátékot nyújtottunk. Az utolsó gólunk előtt bementem centerbe, forgattam, és a védő ráütött a kezemre. A víz alól éreztem, hogy a labda a kapu felé fog haladni, és így is lett, az volt a tizedik gólunk. Azon a meccsen nem volt kérdés – emlékezett a szovjet Bojko megmozdulására Mészáros Csaba, aki úgy érzi, mindig szerencséje volt, mert egész pályafutása során remek kapusokkal játszhatott egy csapatban, márpedig az utolsó ember stabilitása kulcs a nagy sikerekhez. 

A kiírás hajrájának másik főszereplője kétséget kizáróan a csapat újonc kapusa, az akkor szintén 19 éves Nemes Gábor volt (és még sokan mások), aki az elődöntőben és a döntőben is kiemelkedően védett.

„Nagyon segítőkész volt a csapat, mikor idekerültem, befogadtak, és bár az elején még kevesebbet védtem, utána egyre többet, és így egyre jobban elfogadtak – emlékezik a Longa becenévre hallgató kapus. – A kinti, berlini elődöntő után volt egy fogadás, egy bankett, ahol odajött hozzám a Spandau erdélyi magyar játékosa, Freund Roland. Azt mondta, azért nem tudtak nyerni, mert mi húztunk két újat, amivel egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Az egyik Mészáros Csaba szerepeltetése volt, a másik meg az, hogy én védtem. Fogták Budavárit, fogták Csapót, Mészárost nem ismerték. Nekem meg tényleg jól ment a védés.”

Jól bizony. A CSZK Moszkva elleni döntőben (mindkét mérkőzésen) meg még jobban.

„Moszkvában az elején még Liebmann kezdett, ha jól emlékszem, de gyorsan beállított Rusorán Peti, és ismét jól ment a védés. A szovjetek sem ismertek, szóval ez tényleg előnyt jelentett. Azt hallottuk, hogy mivel nem utaztak a 84-es olimpiára – ahogyan mi sem –, a CSZK Moszkva nagyon meg akarta nyerni a BEK-et, ezzel akarták demonstrálni, hogy minden bizonnyal az olimpiát is megnyerték volna a szovjetek. De sikerült döntetlenre menteni az első meccset. A Komjádiban a visszavágón rettentően sokan voltak, ott is ültek, álltak, ahol nem lehetett volna, lehet, hogy mindenkori csúcs volt az a nézőszám. Jól ment a védés, sokan kiemelték azt a támadást, amikor Kabanov egy az egyben megindult, és több lóba után ejtett, én meg védeni tudtam” – idézte fel Nemes Gábor, de látványos jelenetekben emellett sem volt hiány.

Csurka Gergely és Gyarmati Dezső Aranykor című kötetében idézik fel, hogy mikor Nemes fejjel (!) védett egy másik Kabanov-ziccert, Csapó Gábor csak ennyit mondott csapattársának: „legközelebb ezt húzd le két kézzel, hogy indulni tudjunk”.

„Főleg azért volt nagy siker ez a BEK-győzelem, mert nem volt már velünk Faragó Tamás, aki akkor a világ legjobb játékosának számított. Folyamatosan épültek be új emberek, nem úgy értünk fel a csúcsra, ahogy manapság néhány csapat, amelyiket egyszerűen összevásárolnak. Akkor még nem létezett ilyen. Nagy dolog volt, hogy 19 évesen sikerült megnyerni a BEK-et – tette hozzá Nemes Gábor, utalva Faragó Tamás düsseldorfi szerződésére.

„A CSZK Moszkva igazi kirakatcsapat volt, és abban az évben nagyon nagy csatát vívott a Dinamo Moszkvával – ezt már Méhes Jenő teszi hozzá, aki több társával második BEK-győzelmét szerezte meg 1984. december 1-jén. – A Dinamo megnyerte a KEK-et, és a szovjetek elkönyvelték, hogy majd házi döntő lesz a szuperkupában. El is bízták magukat, már Moszkvában is nyerhettünk volna, Pesten meg már olyan önbizalommal álltunk ki, hogy nem lehetett más a végeredmény. Ezt előre érezték a nézők is, rengetegen voltak, egyébként épp akkor állványozták a Komjádit, és még ezeken az állványokon is lógtak az emberek, volt, akit nem is akartak már beengedni. Délelőtt Rusorán Peti megtartotta a taktikai értekezletet a szokásos cukrászdában, majd, amikor felmentünk a lépcsőn a meccs előtt közvetlenül, és megláttuk a teli uszodát, csak annyit mondott: „Ugye, ezek után nem kell semmit sem mondanom?!”. Nem kellett, nekünk tőle egyébként is sokszor elég volt egy-egy félmondat, tudtuk, mi a dolgunk. Peti óriási pedagógus volt, a csapat mellett mindannyiunkkal személyesen is foglalkozott. Második apámnak tartottam, többet voltam vele, mint a sajátommal, mindenre figyelt, beleértve a tanulást is. Nem kellett ösztönöznie külön minket, tiszteltük annyira, hogy kövessük, bármit is kért. Tudom, hogy ma már más világot élünk, de neki nem kellett stáb, ő mindent megoldott egyedül.”

„Nagyon erős csapat voltunk, nagyon sok jó játékossal. De voltak nagyon erős riválisok is, a Spandau nagyon kemény ellenfélnek számított, a jugoszláv élcsapatok is mindig ott voltak, és azért sem volt könnyű végigmenni az úton, mert nem egy alkalommal egyszerűen elcsalták a meccseinket, például Dubrovnikban. Fantasztikus emlék a telt házas Komjádiban aratott győzelem, de ugyanúgy az volt rá egy évre a KEK-döntő megnyerése Pitestiben, lehetetlen körülmények mellett – ezt már Földi László mondja, aki egyébként a 11., egyenlítőgólt szerezte Moszkvában, és aki már ott lehetett volna az 1979-es menetelés alkalmával is a csapatban, de adminisztratív okok miatt nem kerülhetett a keretbe – egy évvel korábban igazolt a Vasashoz. (Rusorán Péter szavai ma is jól esnek neki, legendás edzőnk ugyanis a csapat teljes jogú tagjaként tekintett így is rá, és el is vitte a többiekkel a pozsonyi elődöntőre, a nyugat-berlini négyes döntőre pedig csak azért nem, mert nyugatra nem lehetett „csak úgy” utazni.)

Idézzük fel a döntő második mérkőzésének Vasasra vonatkozó jegyzőkönyvét:

Vasas SC–CSK Moszkva 10-5 (3-1, 2-1, 2-2, 3-1)
Vasas: Nemes – Földi, Mészáros 4, Kenéz, Budavári 4, Kuncz 1, Csapó. Csere: Krieger 1, Méhes. Edző: Rusorán Péter

A második negyedben már 5-1-re vezetett a Vasas, eksztázisban játszottak a fiúk, a vendégek emberelőnyből is képtelenek voltak betalálni. 6-4-nél Budavári kihagyott egy négyméterest, de Mészáros azonnal visszaállította a háromgólos előnyt, majd olykor a szerencse, olykor Nemes „bosszúi” dolgoztak a Vasasnak, 9-4-nél már nem nagyon volt kérdés.  

„Nem lehetett nem győzni aznap a Komjádiban.  Egyébként is a Vasas volt az első csapat, amelyiknek igazi szurkolótábora volt, de aznap… Nem éltünk még át ilyen hangulatot korábban – ezt Budavári Imre teszi hozzá a második BEK-győzelme kapcsán. – Igen, ebben a döntőben tényleg főszereplő voltam, jó formában éreztem magam, pedig nem voltunk könnyű helyzetben, mert Tonó már nem játszhatott. Moszkvában is sikerült többször betalálnom, emlékszem, hogy kapust is cseréltek, mert lőttem egy félpályás gólt is, begurítottam a labdát.”

A „sikerült gólokat szereznem” konkrétan 6, azaz hat (!) gólt jelentett a 11-11-es döntetlen során, majd jött a négy gól a visszavágón.

„Azért meleg volt az a moszkvai meccs, Tonó már nem volt velünk, és több góllal is vezettek a szovjetek, ha jól emlékszem. De a negyedik negyedben felálltunk, megszállt minket az ihlet, és onnantól fantasztikusan játszottunk, a lendület kitartott itthon is. Baromi jó volt a hangulat a Komjádiban – emlékezett Csapó Gábor, akinek tehát a Spandau elleni elődöntő 10. vasasos gólját köszönhettük.

„Azt hiszem, minden edző arra vágyik, hogy a csapata ilyen teljesítményt nyújtson" – mondta a meccs után Rusorán Péter, aki korszakalkotó munkájával tehát kétszer is Európa tetejére vezette a Vasas vízilabdacsapatát.

Egy év múlva a Kupagyőztesek Európa Kupájában is.

A BEK 1984/85-ös szezonjának mérkőzései:

Negyeddöntő torna, Belgrád:

Partizan Belgrád–Vasas SC 12-8
Yuzme Istanbul–Vasas SC 8-17

A torna végeredménye: 1. Partizan Belgrád 4 pont, 2. Vasas SC 2 pont, 3. Istanbul 0 pont

Elődöntők:

Spandau Berlin–Vasas SC 8-8
Vasas SC–Spandau Berlin 10-9

A döntőben:

CSK Moszkva–Vasas SC 11-11
Vasas SC–CSK Moszkva 10-5

A kupagyőztes csapat tagjai:

Nemes Gábor, Földi László, Krieger György, Mészáros Csaba, Budavári Imre, Kuncz László, Agárdi Attila, Kenéz György, Lengyel Zsolt, Matusek Gyula, Méhes Jenő, Csapó Gábor, Liebmann István. Edző: Rusorán Péter