A Vasas vízilabdacsapata 1975 és 1984 között kilenc alkalommal lett magyar bajnok, és rögtön az első – huszonkét év után megszerzett – bajnoki címet követően majdnem Európát is „bevette”. Az 1975 novemberében, a hollandiai Amersfoorsban megrendezett négyes döntőben viszont egyetlen góllal alulmaradt a címvédő Partizan Belgráddal szemben, amellyel még a belgrádi elődöntős tornán 7-7-es döntetlent játszott.

Egy évvel később visszavágtunk a belgrádiaknak a moszkvai elődöntő tornán (7-6), viszont kikaptunk a CSK Moszkvától (5-7), és csak 5-5-ös döntetlenre futotta az olasz RN Florentia ellen, így nem jutottunk a moszkvai négyes döntőbe.

1977 végén Siracusába volt hivatalos bajnokcsapatunk, de az olasz tornán is lecsúsztunk a továbbjutó helyek egyikéről, mert bár a címvédő CSK Moszkva ellen 5-5-öt játszottunk, a Canottieri Napoli 5-4-re legyőzte a mieinket.

Egy évvel később csak 5. lett a Vasas a magyar bajnokságban, az az OSC lett a bajnok, amelynek hatéves hazai hegemóniáját törte meg csapatunk 1975-ben. Az orvosegyetemisták aztán Barcelonában megnyerték a BEK négyes döntőjét is, a Montjuic Barcelonát, a Wurzburgot és a Reccót is legyőzték, 1972 után másodszor értek fel Európa tetejére, és továbbra is elmondhatták magukról, csak nekik sikerült ez a bravúr magyar csapatként.

De csak egy évig tudták tartani ezt az állítást, mert eljött 1979 decembere.

Bajnokcsapatok Európa Kupája, négyes döntő, Nyugat-Berlin.

„Arra emlékszem, hogy valamiért nekem a csapat után kellett mennem, talán vizsgáztam – emlékezik Csapó Gábor. – Megérkeztem Kelet-Berlinbe, a Schönefeld reptérre, és eltaxiztam a Checkpoint Charlie-hoz. Ott derült ki, hogy a vízumom csak a csapattal együtt érvényes, önállóan nem. Angolul és olaszul jól beszélek, németül kevésbé, de valahogy azért megértettem magam, vízumot kellett vásárolnom. A kelet-német finánc nő aztán arra kért, menjek hátrébb két ablakkal, és várjak. Hátramentem, majd húsz perc várakozás után ugyanő nyitotta ki azt az ablakot, és megkérdezte, mit akarok…Végül megvettem a vízumot, talán öt márka volt.”

Bányai Miklós, csapatunk kemény védője úgy emlékszik, a csapat utazása sem volt hétköznapi, mert a szokásokkal ellentérben Prágán keresztül repült Kelet-Berlinbe, onnan buszoztak a Spandau uszodájába.

„Elég sajátos hangulata volt, amikor megérkeztünk Kelet-Berlinbe, a repülőtéren kutyás rendőrökkel, később szögesdróttal találkoztunk, és persze a berlini falat is láttuk. De megmaradt, hogy akárhányszor jártunk arra, mindig szóltak, amikor elhaladtunk egy börtön mellett, ahol Rudolf Hesst őrizték. Hátborzongató volt – ezt már Budavári Imre mondja. – Ami a tornát illeti, természetesen jó emlékeim vannak, már csak azért is, mert megnyertük. Úgy emlékszem, jókat söröztünk a berlini csapat játékosaival, akikkel jó kapcsolatot alakítottunk ki, és ha jól rémlik, talán még sütögetés és egy nagy fogadás is volt az egyik este. Figyeltek arra, hogy a keletről érkezőket jól kiszolgálják, nemcsak minket, hanem a jugókat is. A büfés is egy igazi német úriember volt. És hát jól játszottunk, azt hiszem, egy félpályás gólt is lőttem.”

„Nekem sosem kellett elraktároznom az emlékeket, elég volt odamennem a Kenézhez vagy a Csapóhoz, ők minden jelenetre emlékeznek a mai napig, filmszerűen vissza tudják adni a történeteket – fogalmaz Faragó Tamás. – Arra azért emlékszem, hogy játszottunk egy döntetlent, és aztán úgy voltunk vele, hogy ez az egész elment, mondtam a többieknek, menjünk el vásárolni. Aztán később megtudtuk, hogy nyertek azok, akiknek nyerni kellett, így hát már akkor is megállapítottam: ahhoz, hogy valaki sok mindent nyerjen, szerencse is kell.”

Bizony kell.

A Vasas a pozsonyi elődöntő torna megnyerésével nyitott a sorozatban, a Montjuic Barcelonát 10-5-re, a Kassát 5-4-re, az Ethnikos Pireuszt 7-4-re győzte le, és nyilvánvaló volt, hogy a négyes döntőben a korszak meghatározó csapatai, a Partizan és a Spandau lesznek a nagy riválisok.

A Partizannal nyitottunk és Andrics két góljával megléptek a jugoszlávok. Ezután indult be Budavári Imre és Faragó Tamás, a második negyedet 5-2-re nyerte csapatunk, és bár 7-7-re még feljött a Partizan, Budavári és Kenéz György góljaira már nem tudott reagálni.

„Akkoriban egy játékos több poszton is bevethető volt – mondja Bányai Miklós. – Csapó center volt, de visszajött bekkelni, centerbe meg majdnem mindenki betört, Tonó is egyébként, talán súlyából adódóan Kenéz Gyuri volt az, aki nem. Én is gyakran bementem, és a Partizan elleni meccsen, rögtön az elején bementem, és mielőtt elfoglaltam volna a pozíciómat, az egyik bíró négyméterest ítélt, a másik meg ellenem fújt. Akkoriban vezették be a kétbírós rendszert.”

A Csurka Gergely és Gyarmati Dezső által jegyzett Aranykor című kötetből tudjuk, a német Fuchs és a francia Angella vezették a meccset, ők ezeknek az évtizedeknek a meghatározó játékvezetői voltak – a döntés végül szabaddobás lett, kifelé. Salamoni döntés, mondhatni.

„Néha a partról érkező nyomással is meg kell küzdeni ezekben az években, nem egy helyen. Volt olyan meccsünk, talán valamelyik barcelonai tornán, ahol rögtön az első negyedben cserével végleg kiállítottak tőlünk valakit, így végig emberhátrányban játszottunk. Mégis nyertünk két góllal, annyival jobb csapat voltunk” – teszi hozzá Bányai Miklós.

„Nyertünk kilenc bajnokságot, de csak két BEK-et. Ha azt mondom, hogy négyet is nyerhettünk volna, talán keveset is mondok – mondja Csapó Gábor, akinek szavaihoz hozzátesszük, hogy az 1979-es BEK-siker után három bronzérem következett a sorozatban. – Akkoriban a klubmérkőzéseket lehetett a legkönnyebben manipulálni, elcsalni. Egy olimpián úgy-ahogy korrektül fújtak, egy vb-n is, de onnantól lefelé már akadtak furcsaságok. Volt olyan BEK-meccsünk Nyugat-Berlinben, ahol két jugoszláv játékvezető fújt, és a zsűri elnöke is jugoszláv volt. Félidőben már ő is elbeszélgetett a két bíróval, hogy fejezzék be azt, amit művelnek. Már neki is sok volt. A harmadik, negyedik negyedet aztán korrekten levezették. A magyar sportdiplomácia akkoriban gyenge volt, de utólag már minden szép, minden így volt jó, ahogy volt”.

A nyugat-berlini négyes döntő második napján a házigazda Spandau volt az ellenfél, amely aztán a 80-as években teljesedett ki a nemzetközi fronton, négyszer nyert BEK-et, először 1982-ben.

„Nagyon sok jó játékosuk volt, Frank Otto, Hagen Stamm, a mexikói Fernandez, de egy erdélyi srácra is emlékszem. Akkor még nem voltak légiósok, ők a német válogatottban is játszottak. Gazdaságilag is erős volt a Spandau” – emlékezett Csapó Gábor.

És a parton is megnyomták őket, nyilván.

Ismét az Aranykor összefoglalójából tudjuk, hogy Angella játékvezető ezen a meccsen is pikkelt védőbástyánkra, Bányai Miklósra, végleg akarta kiállítani a harmadik negyed elején, később visszavonta az ítéletét. A meccsen egyébként nem működött az óra, elromlott…

A Vasas akciógólokat lőtt, Kenéz György ejtésgóllal és egy hét méterről elvállalt kapufás pipával is jelentkezett, eközben a berliniek emberelőnyből és négyméteresből tartották magukat életben. Budavári Imre 12 méterről ellőtt, felső lécről bevágódó bombájával megnyerhettük volna a mérkőzést, de Faragó Tamást az utolsó percben kiállították, Frank Otto pedig kihasználta a fórt, 4-4 lett a vége.

Így a zárónapon a Spandau kezében volt az esély, ha megverik a Partizant, BEK-győztesek. Ráadásul a Vasas hiába vezetett 8-4-re is már a Montjuic Barcelona ellen, a végén a partról kaptak egy kis segítséget a spanyolok (vagyis a németek), így 8-6 lett a vége, és egy kevésbé ideális gólarány a mieinknek.

A jugoszlávok viszont – szerencsénkre – alaposan felszívták magukat és 6-4-re legyőzték a berlinieket, akik így csak harmadikként zártak a tornán, a Vasas pedig gólarány helyett pontelőnnyel nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját.

„Csak egy ruhám van” – könyörgött a visszaemlékezések szerint Rusorán Péter, a csapat edzője, aki végül megúszta a fürdetést, a játékosok viszont körbevitték a spandaui uszodában legendás mesterüket, aki nélkül aligha ünnepelhettek volna oly sokszor ezekben az években.

„Fantasztikus, ahogyan összefogta a csapatot, minket, akik egytől egyik különböző emberek voltunk. Talán furcsán hangzik, de az igazi keresztény szeretet légköre uralkodott a csapatban. Lehet, hogy sokfelől jöttünk, de amikor az uszodában voltunk, tapintani, érezni lehetett, hogy mindenkit csak egy cél vezérel, mindenki egyfelé húz” – fogalmaz Budavári Imre Rusorán Péterről, aki egyébként 1978-ben rövid időre távozott a kispadról, hiszen Iránban vállalt munkát (helyét Gerendás Lajos vette át), innen tért haza „idő előtt”, a helyi politikai változások és a háború kitörése miatt.

„Amikor Rusorán Peti a hetvenes évek közepén elkezdte építeni a csapatot, rettenetesen sokat edzettünk – ezt már Kenéz György mondja az Aranykor című könyvben. – (…) A titkunk abban rejlett, hogy nem csupán sokat tréningeztünk, de másképp is. Peti új módszereket vezetett be, ráadásul – ellentétben a kortársak többségével – mind a tornatermi, mind az uszodai részhez nagyon értett, sőt, megkockáztatom, olyan szinten ismerte, mint még senki. A labdás edzések szenzációsak voltak, Peti mindig újabb és újabb utakat keresett. (…) Peti remek pedagógusnak bizonyult, ritka csodának számított a maga nemében, azt hiszem, ő volt a legnagyobb tréner, akivel valaha találkoztam.”

A Vasas 1979-ben tehát először nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. Öt évet kellett várni az újabb sikerre, 1984-ben, a Komjádiban ünnepelhetett ötezer ember.

Folytatjuk.

A BEK 1979/80-as szezonjának mérkőzései:

Elődöntő torna, Pozsony:

Vasas SC–Montjuic Barcelona 10-5
Vasas SC–Kosice 5-4
Vasas SC–Ethnikos Piraeus 7-4

A végeredmény: 1. Vasas SC 6 pont, 2. Barcelona 4 pont, 3. Kosice 2 pont, 4. Ethnikos Piraeus 0 pont

Döntő torna, Nyugat-Berlin (1979. december 7-9.):

Vasas SC–Partizan Beograd 9-7
Vasas SC–Spandau Berlin 4-4
Vasas SC–Montjuic Barcelona 8-6

A végeredmény: 1. Vasas SC 5 pont, 2. Partizan Belgrád 4 pont, 3. Spandau 3 pont, 4. Barcelona 0 pont

A kupagyőztes csapat tagjai:

Horváth Péter, Bányai Miklós, Krieger György, Budavári Imre, Faragó Tamás, Csapó Gábor, Kenéz György, Gajdossy Zoltán, Darida János, Kijátz Valér, Méhes Jenő. Edző: Rusorán Péter