Jövőre lesz harminc éve, hogy Magyarországra érkezett Újvidékről a montenegrói származású Krivacsevics Dragoljub. Az élet furcsa dolgokat produkál: a Vasas Akadémia fiatal szakvezetőjének, Földi Attilának az édesapja, Földi Sándor hívta akkor Szombathelyre játszani. Nem gondolta, hogy sokáig marad, egy évet tervezett, végül 44 éves koráig (!) a hazai kosárlabdapályákon láthattuk. Edzőként folytatta, s itt egy idő után lánya, Tijana pályafutását tartotta szem előtt a család. „Krivi bá” 2011 óta a Vasas család tagja, azt mondja, nem hiányzik neki a férfiélvonal kispadja, sőt, a mostani munkája a legszebb. Pasaréten beszélgettünk hosszabban Krivacsevics Dragoljubbal, aki a mindennapokban Ankarára, Indianára és Laoszra is figyel.

Mondhatjuk, hogy mióta Magyarországon vagy, a Vasasnál töltötted a legtöbb időt?

Edzőként igen, de az első csapatomban, a Falcóban is sok évet töltöttem el, mikor 1990-ben Magyarországra jöttem játszani. Pedig nem az volt a terv, hogy hét-nyolc évig maradjak.

Hanem?

Egy évre terveztünk a feleségemmel. Neki és nekem is nagyon jó munkám volt Jugoszláviában, már a civil életet terveztük a kosárlabda után. Megszületett lányunk, Tijana, és úgy éreztük, szükségünk van egy nyugalmasabb évre, kicsit kiszakadni a környezetünkből, hogy aztán visszatérjünk, és folytassuk, amit elkezdtünk. A Falcóba jöttem, akkor a B-csoportba, és annyire megtetszett a város, az emberek, és olyan jól sikerült a szezon, hogy még egy évre aláírtam.

Gondolom, ez sokakat meglepett odahaza.

Igen, de már az elején kérdezgették, miért pont Magyarországra jövök, ide, ahol nem igazán profik a körülmények, nincs magas szinten a kosárlabda. Furcsállották, hogy a Vojvodinában töltött évek után egy B-ligás magyar csapatot választok, de tényleg nyugalomra volt szükségünk, nem a pénz miatt költöztünk ide. Elég jól fizető állásunk volt Újvidéken.

Pontosan mi? A kosárlabda mellett már dolgoztál?

Igen, a Vojvodina után az utolsó két évet a Naftagas Novi Sad csapatában töltöttem, akkor ez egy biztos alapokon álló klub volt, megvolt a háttér, és elkezdtem az utolsó évben marketing munkatársként dolgozni, ezt is terveztem a folytatásban is. De aztán Szombathely tényleg sok mindent megváltoztatott. Jöttek az eredmények is, a második évben feljutottunk az A-csoportba, jól éreztük magunkat. A harmadik évben aztán elkezdődtek a problémák Jugoszláviában, jött a háború, így még egy évre aláírtam. Furcsa, mert 29 évesen jöttem Magyarországra, Jugoszláviában is már idősebb játékosnak számítottam, akinek hamarosan véget ér a karrierje. Gondoltam, egy évet még lehúzok, aztán végül úgy alakult, hogy még 44 évesen is játszottam.

Nem nagyon voltak még akkor légiósok Magyarországon, legalábbis nem a volt Jugoszláviából érkeztek.

Igen, az elsők között jöttem. Sinisa Radonjic, aki sajnos, már nincs közöttünk, elég hamar Szolnokra igazolt, ő előttem, és talán Zoran Kmézics is itt volt már. Nem volt szokás idejönni, arra emlékszem, hogy a Vojvodinával néha edzőmeccseket játszottunk a Szolnokkal vagy a Csepellel. Később, a háború után már jóval többen jöttek át Magyarországra.

A 90-es évek közepétől valóban egyre több légiós játszott a magyar bajnokságban, egy idő után már nem Szombathelyen találkoztál velük a pályán. Miért?

Érkeztek ajánlatok, és egy idő után szüksége van az embernek a környezetváltozásra. A Falcóból egy évet Zalaegerszegen töltöttem a 94/95-ös szezonban, majd visszamentem Szombathelyre. Aztán Nyíregyházán játszottam négy évet, ott is feljutottunk az A-csoportba, és aztán Sopronban is. Sopronban már edzősködtem is a játék mellett, aztán 2005-ben abbahagytam a játékot, és azóta csak a pálya mellett dolgozom. Ceglédre mentem, Földi Sándorral, Sutyival ott építgettük a kosárlabdát, itt mutatkozott be Tijana is az élvonalban. Aztán Pécsről kapott ajánlatot, így odaköltöztünk.

Szóval egy idő után már az ő pályafutását kellett szem előtt tartani a költözéskor?

Igen, abszolút. Én Kozármislenyben kaptam állást a B-csoportban, de aztán kaptam egy hívást Körmendről 2008 januárjában, amit elfogadtam. Az az a fél év, amit sosem fogok elfelejteni.

Ők sem.

Mikor odakerültem, azt hiszem, az utolsó előtti helyen állt a Körmend, a vezetőség óvatosan azt kérte, jussunk be a nyolcba, de ezt lehet, hogy ők sem gondolták komolyan. Több hazai bajnokit is elbukott előtte a csapat a legyőzhető ellenfelekkel szemben, idegenben kellett valahogy csodát tenni. Büszke vagyok arra, hogy ez sikerült, és arra is, hogy egy addig Magyarországon nem igazán jellemző agresszív, egész pályás védekezéssel értük el. Sorozatban azt hiszem, nyolc meccset nyertünk, bejutottunk a nyolcba, aztán a négybe, aztán a döntőbe. Ott nem tudtuk tovább építeni a csodát, és hiába meneteltünk eddig, a végén sokan elégedetlenek voltak.

Nyilván a döntő másik szereplője, a nagy rivális Falco öröme keserítette el a körmendieket. De mit éreztél te a döntő után?

Nagyon furcsa volt, ott akkor nem is beszéltem erről. Egyrészt fájt, hogy egy ilyen félév után nem sikerült nyerni, de kettős érzés volt bennem, mert boldog is voltam, hiszen a Falcóban csodálatos éveket töltöttem, akkor és azóta is rengeteg barátom van a városban. Még kicsit furcsállottam is, hogy nem hívtak meg ünnepelni, de ez nyilván természetes, hiszen akkor én egy másik csapat sikeréért dolgoztam. Nagy riválisok voltunk, mindkét időszakra nagyon szívesen emlékszem. Lehet, hogy Körmend után egy kicsit pihennem kellett volna egyébként.

Hogyhogy?

Tijana Sopronban kapott szerződést, a teljes család odaköltözött, én maradtam edző Körmenden, de a következő év nem sikerült a legjobban. Talán ekkor szükség lett volna egy hosszabb szünetre, de hívtak Kaposvárról, és igent mondtam. Nem volt sem sikeres, sem kudarcos az az időszak, de nem tartott sokáig.  Rengeteg olyan meccs volt, ahol egy-két pont döntött, és a kosárlabdaedzők élete már csak ilyen: egy-két pont dönti el, jó edző vagy-e vagy sem. Nem biztos, hogy jól döntöttem azokban az időkben, de így legalább megtapasztaltam a legszebb és a legrosszabb edzői pillanatokat is. Sopronban edzősködtem, amíg a lányom ott játszott, és akkor már kaptam hívást a Vasastól, hetente két-három alkalommal jöttem Budapestre. 2011-től már csak a Vasas számít, azóta itt élünk, ez a város az otthonunk.

Hogy élte meg a család a sorozatos vándorlást?

Ennek vannak pozitív és negatív oldalai is, mi a gyermekeink jövőjét tartottuk szem előtt, amikor költöztünk. Nem könnyű, minden évben újra és újra egyfajta stresszben élni, sőt, azt mondom, hogy meccsről meccsre. Hiszen egy légióstól mindig többet várnak, igaz, egy idő után magyar állampolgárságot kaptam.

Szeretted volna vagy ez egy technikai kérdés volt?

Egy idő után logikus volt, hogy állampolgárságot kapjunk, hiszen eldöntöttük, hogy itt, Magyarországon szeretnénk élni. A háború után nagy volt a bizonytalanság, hirtelen azt sem tudtam, melyik országba mennénk vissza. Egyébként Tijanának lett volna lehetősége a szerb válogatottban játszani, de úgy beszéltük meg, hogy neki itt vannak a barátai, kialakult kapcsolatai, és ezt meg kell becsülni. Mindig volt lehetőségünk visszamenni Újvidékre, de maradtunk. Szerencsére mára a világ kinyílt, bármikor visszamegyek Újvidékre vagy épp Montenegróba, ugyanazokkal a barátokkal találkozom. De mindenhol sok barátom van, itt Budapesten is, és van, hogy találkozom valakivel, és hirtelen nem is tudom, honnan ismerem. Vannak véletlenek is, például a Falcóban együtt játszottam Dunai Zsolttal, az ő fia most itt kosarazik a Vasasban. Ez így szép.

Milyen volt a kapcsolat a délszláv játékosok között a játékospályafutásod során? Kik voltak a legjobb barátok, és mennyire maradtak meg ezek a barátságok?

Mindenkivel jó kapcsolatban voltam, ma viszont már elég nehéz ápolni ezeket a barátságokat, nem nagyon van rá idő. Sutyival még mindig nagyon jó kapcsolatban vagyok, hirtelen Samir Mujanovics jut eszembe, akivel sok évig játszottam Szombathelyen, de például Zseljko Djokiccsal heti szinten egyeztetünk, ő most Szekszárdon dolgozik. Mindenkinek a pályafutását követem, mindenkinek szurkolok, és bárkinek segítségre van szüksége, igyekszem segíteni.

Több száz meccset játszottál Magyarországon. Nehéz ügy lenne néhányat kiemelni?

Sok jó meccs volt, de a legtöbbet elfelejti az ember. Most így hirtelen egy nyíregyházi bajnoki jut az eszembe, amikor egy nagyon erős Kaposvár jött hozzánk Ivkoviccsal, Filipoviccsal, Maljkoviccsal. Nyertünk és dobtam 28 vagy 30 pontot úgy, hogy egyetlen dobást sem hibáztam. Azért emlékszem erre, mert előző nap edzés végén tovább maradtam, és elkezdtem dobálni, a csapat akkori masszőre adta minden dobás után vissza a labdát. 1000 dobást engedtem el, mindegyik után egy forint járt neki. Csak dobtam és dobtam, és aztán a meccsen nem volt minden próbálkozásom a legjobb, de azért ment be mindegyik, mert előző nap ott maradtam. Akkor már 40 körül jártam, de én maradtam edzés végén egyedül, és azért, mert nagyon szerettem a kosárlabdát. Mindig akkor éreztem a legjobban magam, ha játszottam, ha edzettem, ha ott volt a kezemben a labda. Húszéves koromig eszembe sem jutott például, hogy pénzt kapjak a játékért. A siker alapja még mindig ez, szeretni kell a kosárlabdát vagy azt a sportot, amit játszol. Ma már nagyon kevesen maradnak ott az edzés végén, valami hiányzik a mostani gyerekekből, de tisztában vagyok vele, hogy sok minden elviszi a fejeket…

Mindenesetre mégis sikerült egy meccset kiemelni a sok közül. Van még?

A Falcóban dobtam talán 48 vagy 49 pontot egy meccsen, és egyébként is arra az időszakra emlékszem a legszívesebben. Földi Sándor hívott Magyarországra, és amikor a ZTE-ből visszamentem Szombathelyre, szintén ő volt az edző, és gyönyörű kosárlabdát játszottunk. Én egyébként Jugoszláviában 3-as, 4-es poszton játszottam, itt 5-öst, pedig nem vagyok egy klasszikus center.  Fura szerkezetű csapat voltunk Mujanoviccsal, Pankárral, Lendon Greennel és az akkor még fiatal Kálmán Lacival. De modern játékot játszottunk, emlékszem, mennyire könnyedén vertük meg például a Dzuniccsal, Bukvával felálló Zalaegerszeget.

Földi Sándor hívott Magyarországra, de ki hívott a Vasashoz?

Farkas Balázs, egy fantasztikus ember, sportember, aki már nem lehet közöttünk. Bármilyen sportról is van szó, a fanatizmus, az elkötelezettség és az alázat nagyon fontos, és benne mindez megvolt. Nagyon sajnálom, hogy csak rövid ideig ismerhettem.

Nem volt kérdés egy idő után, hogy maradj a Vasasban?

Nem, számomra ez a tökéletes hely. Voltak lehetőségek, ajánlatok, de úgy érzem, bár ez a legnehezebb, de a legszebb munka is, amit itt végezhetek. Elkezdeni sokszor a nulláról egy lánnyal a munkát, majd folyamatában látni az előrelépést, az eredményességet és fejlődést, ennél szebbet nem tudok elképzelni. Nagyon büszke vagyok például a jelenlegi felnőttcsapatunkra, hiszen szinte kizárólag saját nevelésű gyerekekkel állunk helyt az élvonalban, vertünk meg négy-öt légióssal felálló csapatot, és versenyben voltunk az utolsó pillanatig a felsőházért, ami a szezon előtt nem volt kimondott cél. Sokan gondolják, hogy mondjuk a férfi A-csoportban nagy siker egy dobogó vagy egy bajnoki cím, de mindenki tudja, hogy ez legnagyobb részben a légiósok megfelelő kiválasztásán múlik. Ha nincs jó légiós, a munka is ugrik, itt, a Vasasban viszont folyamatosan dolgozhatunk, nevelhetünk mindenfajta kényszer nélkül.

Az élet úgy hozta, hogy most Földi Sándor fiával, Attilával dolgozol, ő az első csapatunk vezetőedzője.

Hosszú évek óta ismerem Attilát, aki gyerekként pályáról pályára ment Sutyival. Ha nem az ő fia lenne, akkor is értékelném azt a munkát, amit végez. Emberileg is a legmagasabb szinten van, emellett nagyon szeret dolgozni, ez nem minden edzőről mondható el. A munka mellett a háttértudást is folyamatosan fejleszti, jól tudja, hogy csak így lehet előrelépni. Nekünk a Vasasban nemcsak a játékosnevelés fontos, hanem az edzőink felépítése is. Attila nagyon ambiciózus, nagyon örülök, hogy vele dolgozhatunk, és szerintem abszolút jó irányba haladunk, ezt mutatják az eredmények is.

Mi a helyzet akkor, ha valakit felépítetek a Vasasban, és aztán továbbáll?

Ez egyszerre boldogság és szomorúság, de utóbbi csak akkor, ha úgy érezzük, korán lép tovább valaki. Ma gyakran csábítanak el játékosokat jobb ajánlatokkal, nehéz ezeket a helyzeteket kezelni.

Határ Bernadett a Vasasból igazolt az Euroligában szereplő Sopronba, nemrégiben azt mondta, rengeteget tanult tőled, a „legjobb hazai centeredzőtől”.

Mindig sajnálom, hogy nem készítettem róla egy videót, amikor elkezdtük a közös munkát. „Nehéz eset volt”, ezt ő is tudja, sokat kellett dolgozni, szinte a nulláról, de megérte a kemény munka. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Sopronban nemzetközi porondon is játszik. Mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk, hogy építsük a játékosokat. Ha látunk egy hibát, egy hiányosságot, még több energiával és türelemmel viseltetünk a játékos felé. Más csapatokhoz képest, ahol a légiósokra helyezik a hangsúlyt, mi szerencsések vagyunk, mert a távozókat tudjuk pótolni a saját utánpótlásunkból. Mindig tudunk alulról építkezni.

Egyébként lányod, Tijana pályafutásával elégedett vagy?

Igen, teljesen rendben van. Mindig lehet jobbat és jobbat remélni, de mindig élt a lehetőséggel. Magyar válogatott lett, jelenleg egy nagyon jó török csapatban játszik, előtte Spanyolországban is megfordult, büszke vagyok rá.

Mi a helyzet fiaddal, a szintén kosárlabdázó Markóval?

Marko Szombathelyen született 1996-ban, szerepelt az U20-as magyar válogatottban is, jelenleg Amerikában játszik. Először Miamiban kosarazott, majd Pittsburghben, az első egyetemi divízióban. Ott megsérült a csuklója, keveset játszott, de most Indianában, az Indiana University of Pennsylvania csapatában nagyon jó szezonja volt. Megnyerte a csapat a saját konferenciáját, ami nagy szó. Az edzője értékelte a fejlődését, és most van lehetősége mastersen folytatni, kaphat még egy év lehetőséget. Tetszik neki, erős egyetemen tanulhat, és nyilván örül, hogy a menedzserek is figyelik.

Amúgy teljesen egyértelmű volt, hogy ők is kosaraznak majd?

Nem erőltettem rájuk. Tijana például úszóbajnok volt itt és Szerbiában is. Amikor Nyíregyházára kerültünk, az egyik osztálytársa kezdett kosarazni, aztán még pár lány, és velük tartott, ott ragadt. Marko pedig? Szabadidőnkben, hétvégente mindig együtt játszottunk, és így alakult ki benne a sportág szeretete, de nála sem erőltettem. Mint ahogy legidősebb lányomnál, Jelenánál sem, aki elég magas szinten teniszezett.

Róla azért kevesebbet tudunk.

Ő is Amerikában tanult, Alabamában, majd dolgozott New Yorkban is. A karibi térségben ismerkedett meg a férjével, aki séfként dolgozik most éppen Laoszban, egy nagyon komoly szállodában. Egyébként nyolc hónapja egy unokával is megajándékoztak, Luka az új családtag, együtt utaztak el nemrég Ázsiába.

29 éve élsz Magyarországon. Sokat változott a kosárlabda?

Hogyne, de maga az ország is. Mikor a Falcóhoz igazoltam, egy-egy bajnokira egy nappal hamarabb elindultunk, hiszen nem volt autópálya, teljesen más körülmények voltak. És amíg Jugoszláviában a bizonytalanság, a leépülés kezdődött, addig itt jöttek a befektetések, beruházások, a fejlődés. A kosárlabdában is kinyílt a világ, jöttek a légiósok, profibb lett minden.

A színvonal is emelkedett?

Igen, de úgy érzem, a fiúszakágban nincs akkora fejlődés és fejlődési lehetőség, mint a lányoknál. A női kosárlabdában látom, hogy több műhelyben is nagyon komoly munka folyik, biztos vagyok benne, hogy szép eredményeket érünk majd el akár a közeljövőben is. A fiúknál talán jobban számít, hogy nem nagyon alakultak ki tradicionális központok. Otthon, ha a szülők kosaraznak, akkor a gyerek is elkezd kosarazni. Itt sokszor nagyon későn kezdik a sportot, például a hetekben érkezett a Vasashoz egy 215 centis 16 éves srác, most kezdi a játékot.

Kiben látod a legnagyobb potenciált most a Vasas csapatában?

Egyértelmű, hogy Dombai Réka hatalmas tehetség, nemcsak hazai, hanem európai szinten is. Pontosan ezért tettük már tavaly is az A-csoportos csapatunkba, és pontosan ezért nem hosszabbítottunk Kalu Ezinnével, nigériai-amerikai légiósunkkal a mostani szezonra, holott a magyar bajnokság legjobb IBM-mutatója volt az övé. Vele könnyebben értünk volna el jó eredményeket, de nekünk az volt a fontos, hogy Réka fejlődjön, nem akartuk, hogy más mögé szoruljon. Most fel is figyelt rá mindenki, kiderült másoknak is, amit mi már tudtunk. Az érdeklődés is megnőtt iránta, ezzel együtt sokat kell még fejlődnie, fejben is. Rajta kívül Tóth Orsi, Varga Alíz, Tóth Franka is szép jövő előtt áll, ha továbbra is keményen dolgoznak, de van nekünk egy Budácsik Dorottyánk, egy Boros Bertánk vagy egy Sara Heljicünk és Nadja Smailbegovicsunk is. Rájuk nem klasszikus légiósként kell tekinteni, hiszen nem azért kerültek ide, hogy nekünk könnyebb legyen a dolgunk. Ők szerettek volna a Vasashoz jönni, tanulni, fejlődni, mert hallották, hogy itt milyen munka folyik. Nyugodt vagyok, mert alulról jönnek a tehetségek, jövőre egyre több szerepet kap Szerencsés Tamara, Mudra Viola, Altmann Anna vagy épp Sitku Zsuzsa, aki a korábbi válogatott Sitku Ernő lánya. Dolgozunk, biztos vagyok benne, hogy szép jövő előtt állunk.

Tényleg családias a Vasas?

Tényleg. És mi is törekedtünk arra, hogy olyan légkörben dolgozzunk, ahol mindenki jól érzi magát. Nagyon jó a hangulat a csapat, a csapatok körül, jó a kapcsolat az edzők és a játékosok között. S mindemellett tényleg a szakma áll a középpontban. A legfontosabbnak még mindig a helyes technika megtanulását gondolom, ez az alap, sokszor ugyanis ez hiányzik egy-egy játékosból ahhoz, hogy sokra vigye. Mi a legapróbb részletekig figyelünk a játékosokra, hogy az alap meglegyen. Hozzá kell tennem, hogy nagyon hálás vagyok Bolyó Juditnak, aki a szakosztály elnökeként mindenben a segítségünkre van, köszönöm neki a bizalmat.

Több helyütt éltél Magyarországon. Van kedvenc állomás?

Szombathelyre mindig úgy emlékezem, mint ahol a legszebb időszakot töltöttem el. De most itt, Budapesten hasonlóan érzek, a világ egyik legszebb városában élhetek, nagy élményt jelent ez a mindennapokban. Mindig is jól éreztem magam Magyarországon, és ezt az emberi kapcsolatoknak köszönhetem. Jól fogadtak annak idején, és én is mindig az embert keresem a másikban. Így volt ez akkor is, amikor otthon éltünk, semmit sem jelentett, hogy valaki bosnyák, szerb, montenegrói vagy horvát. Szerencsére bárhová is megyek, az emberi kapcsolatok nem változtak.