Elgondolkodik az ember ezen a szép kerek számon? A 70 mégiscsak 70.
Semmilyen jelentősége nincs számomra, egy folytonosságba illesztem, bár kétségtelen, nem hatossal kezdődik ez a szám. Arra meg már nem is emlékszem, hogy volt, amikor ötössel kezdődött...

Földi Lászlóval, korábbi csapattársával, a VasasPlaket jelenlegi edzőjével beszélgettem a mostani interjú kapcsán, ő egyszerűen úgy fogalmazott: „a Miki még mindig nagyon jól néz ki”. Minek köszönhető ez a vitalitás, lendület?
Csak tippelni tudok: a fizikai frissességnek nyilván az az oka, hogy sohasem álltam le a mozgással. Igaz, mostanra heti két alkalomra csökkent az úszások száma, ez alá már nem akarok menni. De ez épp elég is ahhoz, hogy fitten tartson. A belső kiegyensúlyozottságnak is van oka, egyszerűen most érzem úgy, hogy az vagyok, aki vagyok. Ez a lelki egyensúly borzasztó jó érzés.

Korábban miért nem volt ez így?
Azért, mert mindig volt valamifajta presszió, belső késztetés, hogy valamit el „kell” érnem. A sport mellett mindig is egy krakkolós, menedzsertípusú fickó voltam. Utoljára akkor volt ez fokozottan érvényes, amikor 1994-ig a rendszerváltás után alapított fejlesztési bank első alapító főnöke voltam, amire aztán egyesek „rárepültek”. Így vége szakadt ennek a munkának, jött egy közel tízéves, amolyan „magánzó” szakasz, mikor a korábban felhalmozott kapcsolati tőkémet próbáltam tanácsadói munkával aprópénzre váltani. Ezután jött a fordulópont, 54 évesen átestem egy infarktuson, és ez mindent gyökeresen megváltoztatott. Viszont bátram állítom, ma már ennek vagyok a leghálásabb. Mondom ezt annak ellenére, hogy tönkrementem mind anyagilag, mind lelkileg, az akkori házasságom is ráment erre a 2-3 éves depressziós időszakra, és édesapámat is elveszítettem, nem sokkal az infarktus után. De kikínlódtam magam a helyzetből,és utólag már tudom, ehhez fentről kaptam segítséget. Beiratkoztam a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, úgy éreztem, ezzel egy óriási adósságot pótolok be, amit a korábbi évtizedekben halmoztam fel.

Fotók: Vasas Attila

Nem sokan kezdenek el 58 évesen egy főiskolát.
Belső késztetésnek éreztem, hogy olyasmivel foglalkozzak, amivel magamból mások javára adhatok. Úgy éreztem, és úgy érzem, hogy saját problémáink feldolgozása is könnyebben megy, ha olyanoknak segítünk, akik nálunk rosszabb helyzetben vannak. Hozzá kell tennem, csak akkor vállaljon fel egy ilyen szerepet valaki, ha a saját problémáit valóban képes volt feldolgozni. 2005-ben kezdtem el börtönökbe járni, önkéntes börtönmissziósként, és ennek a hivatásnak a csúcsaként 2011 és 2013 között a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet hivatásos börtönlelkésze voltam. Később hoztak egy törvényt, miszerint a nyugdíjasoknak választaniuk kellett a nyugdíj és a fizetésük között, én előbbiről nem tudtam lemondani, így főfoglalkozásként megszűnt ez a megbízás. Pedig ingyen is vállaltam volna, fel is ajánlottam, de végül erre nem volt mód.

Miért pont börtönökben kezdett dolgozni?
Hosszú ideig kerestem erre a választ, hiszen eleinte kórházakba is jártam, közel három évig, a Kékgolyó utcai onkológiára és annak a Városmajori Szívklinikának az intenzív osztályára, ahol az infarktus után kezelt Merkely Béla professzor és orvosi stábja. Amennyire önmagam voltam, vagyok a börtönben, annyira nem éreztem, nem érzem ugyanezt a kórházban. Talán azért, mert a börtön jórészt egy átmeneti állapot, onnan van, lehet kiút, amihez persze kell az egyéni akarat és elszántság. No meg talán azért, mert az életem mai szemmel rossz döntései, bűnei, vargabetűi és azok következményei miatt a börtönben ítéletükre váró vagy azt töltő bűnösök helyzetét nagyobb empátiával és hitelességgel tudom kezelni a saját bűnösségem okán. Tudod, a sebzett gyógyító esete; az alagút végén ott pislákol a fény... A kórházban a helyzet változó, de azt a típusú alázattal teli irgalmasságot – és ez a hiányosságom – még nem bírom, nem vagyok talán kész rá. Ahol nem lehet mit mondani, ahol csak a jelenléttel lehet tompítani a félelmet, a hiányérzetet, nos, úgy érzem, az valószínűleg nem az én karizmám. Legalábbis egyelőre. A börtönbe viszont a mai napig önkéntes alapon bejárok.

A visszacsatolás mennyire fontos ezekben a helyzetekben?
Fontos, de ez tényleg inkább egy belső késztetés, persze vagyok annyira önző, hogy várjam a másik tekintetét, hogy érezzem, nem feleslegesen töltöttem ott az időt. Egy hívő ember számára talán érthető, hogy azt mondom, ha kijövök a börtönből, egy méterrel a föld felett érzem magam.

Fiatalon mennyire volt tudatos?
Borzasztó karrierista voltam, vállalva ennek a negatív felhangját is. Jól tudták ezt a Vasasban a csapattársak is, de nem cikiztek, tudták, hogy vannak mániáim. Persze, Rusorán Peti rendszeresen „igazgató úrnak” hívott, vagy kijelentette, ha meg akarom valósítani az álmaimat, jobb, ha belépek a pártba. Nekem persze eszem ágában sem volt párttagnak lenni, később sem, viszont mindig volt egy konkrét rövid vagy középtávú célom, amire úgymond rácuppantam, és mindent megtettem azért, hogy elérjem. Ilyen volt a Műszaki Egyetemen a doktori disszertációm, a Közgáz elvégzése. A szónak akár a pejoratív értelmében is egy törekvő ember voltam. Azért tudok ilyen könnyedén beszélni erről, mert ez idővel megváltozott, ma már jót derülök rajta. Jelenleg maximálisan kielégít, hogy ötödik éve jelentkezem egy visszatérő élő, interaktív műsorral hétfő esténként az egyetlen, önmagát katolikusnak deklaráló, teljesen független Bonum TV-n. Ezt rettenetesen élvezem,a műsorra való felkészülést még inkább, mindezek kiegészítik a börtönben végzett munkát, gyakran éppen ott tesztelek egyébként egy-egy témát a kiscsoportos foglalkozások, a bibliaórák keretében. Emellett hetente kétszer lejövök úszni, unokázom, tehát nem unatkozom.

Ha már itt tartunk, unokák: Zsomborral beszélgettem az interjú előtt, és érdeklődtem nála, mi az, amire a leginkább kíváncsi a nagyapa életéből. Az érdekli, mi volt a döntő oka a visszavonulásának, mikor jutott arra a pontra, hogy abbahagyja a vízilabdát?
A 81-es bajnokcsapatnak még tagja voltam, de akkor már keveset játszottam, egyszerűen elfáradt a dolog. Nem egy konkrét döntés eredménye volt, hogy abbahagytam, hanem egy folyamat vége. Az embert először többször cserélik le, aztán a cserepadról kezdi a meccset, majd az egész mérkőzés alatt ott ül, nem olyan jó érzés, ha már nem vagy annyira fontos láncszem a csapatban. 23 éves koromban nősültem, 28 évesen már két gyerekem volt, egyre meghatározóbb családi kötelezettségeim is akadtak, így 33 éves koromra érett meg a helyzet arra, hogy meghozzam ezt a döntést. Előtte egyébként voltak edzőváltások is a Vasasban, három bajnoki cím után Rusorán Peti külföldre ment, ki is maradt egy bajnoki elsőség.

Egyértelműen az ő személyének köszönhetőek az azt megelőző sikerek?
Nyolcvan százalékban igen. Sugárzó egyéniség volt, aki a szó klasszikus értelmében vett alázattal tartotta össze a csapatot. Hajlandó volt önmagát is megalázva könyörögni a csapattagoknak, hogy tegyék félre a nézeteltéréseiket, a csapat érdekében. A parton a 11 játékos 15 felé húzott, gondolkodott, másfajta értékrenddel rendelkeztünk, de a vízben nagybetűs csapat voltunk, ez egyértelműen Petinek az érdeme. Egyébként voltak olyan évek, amikor nagyon keményen és céltudatosan játszottam, hiszen megcsillant előttem az 1976-os olimpiai szereplés lehetősége.

Végül nem volt ott az olimpián. Nagyon fájó pont volt? Használhatunk-e már múlt időt ebben a kérdésben?
Nagyon sokáig tüske volt. Azt hiszem, ez természetes, hiszen az a csapat Montrealban aranyérmes lett. A mai napig álmodom azt, hogy a vízben játszom, de nagyon sokszor megélem a mellőzöttséget is, hogy végül nem kerültem be a csapatba. Úgy éreztem, reális lehet, a bajnokságot például úgy nyertük meg akkor a vetélytárs OSC ellen veretlenül, hogy a sorsdöntő meccset 7-4-re hoztuk, három gólt lőttem, akkor azt gondoltam, tuti meglehet.

Montreal is olyan cél volt, amire „rácuppant”?
Igen, de abban a tudatban, hogy annak a csapatnak igazából teljesen mindegy volt, hogy a 7-8 világklasszis játékos mellé még ki az a 2-3 ember, aki bekerül. Tisztában voltam azzal, hogy a válogatottat Faragó Tamásék „vitték”, klasszisuk vitathatatlan volt. Én abban bíztam, hogy taktikai céllal jó lehetek kiegészítő embernek, egyáltalán nem gondoltam azt, hogy sztár lennék, technikailag semmiképp. Viszont a fizikai erőm miatt bíztam az olimpiában. Annak idején, 1968-ban éppen emiatt kerültem be a Fradiba, Gyarmati Dezső, aki akkor játékosedző volt, fél év után a belgrádi BEK-elődöntőben a Partizán ellen arra kért, fogjam meg a 68-as olimpiai bajnok gólkirály Jankovics nadrágját, és ne engedjem el a meccs végéig. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy le is radíroztam. Pályafutásom második felében centerként nem egyszer sikerült meccseket eldöntenem, éppen ez volt az akkori Vasasnak a legnagyobb erőssége. Volt a csapatban legalább négy olyan ember, aki felváltva bemehetett centerbe annak az esélyével, hogy simán bevágja a gólt emberrel együtt. Nem tudtak minket lefogni. Egy szó, mint száz, sajnáltam, de a világért sem szeretném, ha most úgy tűnne, a sértődöttség beszél belőlem.

Gyarmati Dezsővel mindenesetre sajátos lehetett a kapcsolata.
Úgy jó húsz évig az olimpia után nem beszéltünk egymással. Ebben közrejátszott, hogy mikor 1979-ben Nyugat-Berlinben BEK-döntőt játszottunk, a Spandau elleni döntő előtt bejött hivatlanul az öltözőnkbe, amit én egyáltalán nem értettem, hiszen a Vasashoz semmi köze nem volt. Faragóékkal beszélgetett, majd miután kiment, nyitva hagyta az ajtót. Bevágtam mögötte. Visszajött, és megkérdezte, ki volt, mire én válaszoltam, és közöltem, ha valami nem tetszik, megbeszélhetjük kint is. Azért sztorizgatok ilyen könnyedén erről, mert a kilencvenes évek elején, itt a Komjádiban bocsánatot kértem Dezsőtől. Ezután, ha nem is lettünk barátok, de nagyon jókat beszélgettünk, mikor már nagyon beteg volt. Próbáltam neki lelki muníciót adni, ez nekem is jól esett.

Az olimpia hiányától függetlenül teljesnek érzi a pályafutását?
Jól eső érzéssel tölt el az egész úgy, ahogy volt. A vízilabda egy nagyon erős nevelő eszköz, hasonlóan a többi sportághoz, biztosította, hogy ne kallódjak el. Illet hozzám a vízilabda, értelmet adott az életnek, voltak céljaim, de ennyi. Ma már nem több és nem kevesebb. Egy-két éve Balczó Andrást hívtam meg a műsoromba, előtte meglátogattam budakeszi otthonában. Ő tíz évvel idősebb nálam, de ismertük egymást az uszodából, ahol hallatlanul tiszteltük, meg sem mertünk szólalni, ha a közelünkben volt. Jó három órát beszélgettünk, és kíváncsi voltam arra is, hol tartja az érmeit. A kert hátsó részében működő asztalosműhely sarkában tartja két-három szedett-vedett bőröndjét, abban vannak az érmek, az olimpiai aranyak kivételével persze, amiket a házában őriz. Egész életünkben az ego ellen küzdünk, ezt korábban én sem ismertem fel. Minden cél, a jó, a rossz és többnyire az önző is az egóhoz tartozik, jó lenne ezeket leküzdeni. Néha sikerül, néha kevésbé.

Mi a helyzet az ön érmeivel? Hatszor nyert bajnokságot a Vasassal, egyszer a Ferencvárossal és van egy úszó magyar bajnoki címe is, még a Fradiból.
Mindezért kaptam meg az Örökös Magyar Bajnok címet 1982-ben. A pincében tartom az érmeket, onnan hoztam fel a magyar bajnoki érmeket pár éve. Kialakult ugyanis egy remélem, még sokáig tartó hagyomány az unokámmal. Minden megszerzett magyar bajnoki címe alkalmával egy aranyérmemet Zsombinak ajándékozok. Kettőt már megkapott, hiszen tavaly a Vasassal csapatbajnok lett, legutóbb pedig egyéniben nyerte meg a magyar bajnokságot. Nagyon szurkolok neki, borzasztóan tehetséges. És talán az öccse, Botond is a nyomába lép.

33 évesen hagyta abba a vízilabdát, de 23 évvel később újra lehetett önnel találkozni az OB I-ben, 56 évesen! Mi vitte erre a lépésre?
Az indíttatás egyfajta önigazolás volt. Hiába mondta Merkely professzor az infarktus után, hogy minden rendben van, két kérdés foglalkoztatott: mikor jön a következő, és teljes értékű ember vagyok-e. Feltört persze egy bizonyítási vágy is bennem, hogy megmutassam magamnak, tényleg minden rendben van. Nem én kerestem feltétlenül az alkalmat, Martinovics György, aki az Ybl edzője volt azokban az időkben, egyszer viccből odavetette nekem az uszodában, „te még nyugodtan játszhatnál”. Én meg aztán az infarktus után visszakérdeztem: „emlékszel, mit mondtál?”. Nyilván emlékezett, és így játszottam egy évet az OB I-ben, abban a tudatban, hogy kiröhögnek vélhetően, és valószínű ez így is történt. Minden meccsen ott voltam, 4-5 perceket játszottam. Utólag mosolygok rajta, volt, amikor megbántam, nyilvánvaló, hogy azt az iramot nem lehet bírni ilyen korban.

Nem gondolkodott, hogy masters eseményeken még részt vegyen? Tavaly világbajnokságot rendeztek Budapesten, megannyi kategóriában.
Mikor lejövök az uszodába, borzasztóan fontos számomra a szabadság. Akkor jövök le, amikor szeretnék, annyit úszom amennyi jól esik, függetlenül attól, hogy van egy edzéstervem, ami alapján úszok. Mégis szabadon teszem, és ezt egy csapatsportág esetén nem lehet megcsinálni. A masters nagyon jó kezdeményezés, 8-10 évig le is jártam a Kondorosi útra, ahol egy szenior úszóklub működött, és egy csomó versenyen indultam. 1998-ban Montrealban a szenior vb-n 49 évesen 100 pillangón harmadik lettem, az időm jobb volt, mint amikor 1962-ben serdülő magyar bajnokságot nyertem.

Hogyan pártolt egyébként át a vízilabdához annak idején?
Dezsőnek köszönhetem, meg kell mondjam. Szemet szúrt neki az alkatom, többször pedzegette, hogy menjek hozzájuk, de amíg fejlődtem és láttam, hogy érdemes vállalni az úszást, maradtam. Aztán 1966-ban felvettek a műszaki egyetemre, és nyilvánvaló volt, hogy emellett nem lehet magas szinten űzni az úszást. Volt egy átmeneti év, de az 1967-es MNK-t nyerő Fradinak már névlegesen tagja voltam, még ha nem is játszottam, rá egy évre pedig már a bajnokcsapathoz tartoztam.

Hogy lett a Fradiból Vasas?
Egyetlen oka volt a váltásnak, ami 1973-ban jött el. Két évvel előtte nősültem meg, se lakásunk, se egyebünk nem volt, a Vasas viszont megígért egy lakást. Ezt elfogadtam, akkoriban így mentek a dolgok. Egy évig nem adtak ki, ki is kellett hagynom azt a szezont, de 73-tól a Vasasnál pólóztam, az első bajnokságot 1975-ben, a Szigeten nyertük meg.

Álló sor: dr. Faragó Tamás, Horváth Péter, Kreiger György, Rusorán Péter edző, dr. Bányai Miklós, Földi László, dr. Csapó Gábor
Guggolnak: Budavári Imre, Kenéz György, Méhes Jenő, Tóth Csaba, Kijátz Valér, dr. Darida János

Rusorán Péter temetésén ön mondta a búcsúbeszédet. Hogyan emlékszik vissza erre?
Mikor Peti visszavonult az edzősködéstől, leköltözött Palóznakra, s bár megtartotta a budapesti lakását, sokkal szívesebben volt ott, nagyokat sétált a kutyájával, élvezte a nyugalmat. Aztán egyszer jött a hír, hogy nagyon beteg, és én késztetést éreztem, hogy meglátogassam. A szellemiségét, a lelkiségét mindig közel éreztem magamhoz, a becsületessége, az ügyek melletti kiállása végtelenül szimpatikus volt. Gyakran látogattam, végigkísértem az utolsó időszakban, végül a család kérése volt, hogy beszédet mondjak, ez engem nagyon meglepett. Nagy és megtisztelő feladat volt, hogy méltóképpen búcsúzzak az egész Vasas klub nevében. Remélem, sikerült.

Mennyire követi a Vasas mostani csapatának sorsát?
Képben vagyok, hiszen, ha lejövök úszni, mindig találkozom Földi Lacival, és váltunk pár szót. Sőt, nemrég egy vasasos nadrággal is megajándékozott. Ami általánosan jellemző a sport egészére, nevezetesen, hogy lényegében egy világméretű átjáróházról van szó, nos, ez tőlem idegen, különösen nemzeti szinten. Ezt egészíti ki klubszinten egy pénzügyi verseny, amiben a Vasas vagy nem tud vagy nem kíván részt venni. Mióta középcsapat lettünk, kevésbé figyelem az eredményeket, ráadásul a mai játékosok már az unokáim generációjához tartoznak. Amikor már nem tegeződünk, hanem jön a „tiszteletem”, no, azt már észre kell venni.