Szilágyi Áron kifejezetten jól van az Achilles-műtéte után, két évvel meghosszabbította vasasos sportolói szerződését, májusban pedig már újra versenyezne. Közben volt ideje alaposan átgondolni a párizsi olimpiát, az előtte történt turbulens eseményeket, és továbbra is egészen különlegesnek tartja a pasaréti vívóközeget, így nem csoda, hogy a továbbiakban a Vasasban végzi majd valamennyi edzését. Nagyinterjú a kardlegendánkkal.
- Még mindig nem kezdhetjük mással: hogy vagy?
Egészen megszoktam már, hogy bárhova belépek, az első kérdés arra irányul, hogy van a lábam. Egyébként örömmel mondhatom, kifejezetten jól van, tényleg minden a terv szerint halad a rehabilitáció terén, így továbbra is él az a forgatókönyv, hogy májusban akár már versenyen is a pástra állhatok. Fontos is lenne, hiszen júniusban és júliusban Eb-t, majd vébét rendeznek, és előtte azért szükségem lenne pár versenyre.
- Mi volt a legkeményebb az Achilles-műtét utáni időszakban?
Mentálisan volt a legnehezebb. Egészséges élsportolóként megélni, hogy nem tudok lábra állni, hogy csak mankóval tudok közlekedni, hogy egy lépcső leküzdhetetlen akadályt jelent, vagy, hogy nem tudom felemelni az egyéves kisfiamat. Ezeket a helyzeteket azért kellett emésztgetni. De szerencsére mindig volt valamilyen fejlődés, egyre több dolgot tudtam megcsinálni, és ez átsegített a holtpontokon.
- Üdítően hangzik, hogy most már visszatérésről, sőt, világversenyekről beszélsz, de amennyire tudom, komoly dilemma volt, hogy egyáltalán folytatod-e a pályafutásodat. Beavatsz minket ebbe a döntési folyamatba?
Harmincnégy évesen, öt olimpiával a hátam mögött valóban cseppet sem volt magától értetődő, hogy folytatom a sportolói pályafutásomat. Sokat nyomott a latba az is, hogyan sikerült az olimpia, mennyire volt támogató a családom, a barátaim, vagy éppen a Vasas. Összességében mindenhonnan az az impulzus jött, hogy érdemes lenne folytatni, és ne a balul sikerült párizsi legyen az utolsó egyéni versenyem. Én pedig hallgattam ezekre a hangokra. Egyébként sok minden tisztult a sportolói terveken túlmenően is: elvégeztem egy coach-képzést, de célkeresztbe került a pszichológia mesterképzés elkezdése is. Kifejezetten a magas teljesítmény és annak a mentális oldala érdekel, ebben vagyok én is benne, ezt szeretném kutatni.
- A vasasos sportolói szerződésedet egyelőre 2026-ig hosszabbítottad meg. Ilyen téren eddig látsz előre?
Valóban, 2026-ig írtam alá, Los Angelest szándékosan nem szeretném még bevonni ebbe a tervezésbe, már csak azért sem, mert akkor csak ezt a részét emelné ki mindenki, hogy én már a következő olimpiára készülök. Holott most nem ez mozgat, hanem például az, hogy úgy érzem, még tudnám segíteni a generációváltás küszöbén álló kardválogatottat. Meglátjuk, hogyan sikerül a visszatérés, de az biztos, hogy nem szeretném sokkal alább adni a korábbiaknál. Nem az a célom, hogy ellegyek valahogy a mezőnyben, hanem ott akarok továbbra is lenni a legjobbak között. Ha minden ideálisan alakul, lehet ebben még egy teljes olimpiai ciklus, de most még nem időszerű ezt latolgatni.
- Utaltál a folytatás kapcsán a párizsi olimpiára is. Biztosan volt időd átrágni az ott történteket, mennyire alakult ki egy végleges kép, egy komplex értékelés a fejedben?
Rengeteget agyaltam rajta, nemcsak magamban, hanem sok beszélgetésem volt erről a hozzám közel állókkal is. Nem tudom a siker-kudarc koordinátában elhelyezni az olimpiát, de az biztos, hogy nagyon mélyen érintett maga a verseny, sőt, már az azt megelőző időszak is. Az biztos, hogy ha nincs a csapatezüst a srácokkal, akkor csak borzasztó negatívan tudnám értékelni. Így azért maradnak nagyon szép emlékek is, de ha csak azt nézem, hogy egyéniben milyen célokkal utaztam ki, akkor elégedettségről nem beszélhetek. Persze tudjuk, hogy van a nagy számok törvénye, és felfoghatom úgy is, hogy kellett jönnie egy olimpiának, ami nem az én versenyem. Ez nem öröm, de tanulni ebből is sokat lehet.
- Eddig tabutéma volt az olimpia előtti turbulencia a kardválogatott körül, ami miatt nem tudtad az addigi edződdel befejezni a felkészülést, de most utaltál erre is.
Nyilván nem lehet nem összefüggéseket látni ilyen téren. Azt persze sosem fogjuk már megtudni, hogy mi lett volna, ha a megszokott módon tudom befejezni a közvetlen felkészülésemet. Ezen egyébként kár is rágódni, feleslegesnek érzem, hogy bűnbakokat, vagy egyéni felelősöket keressek. Nem beszélve arról, hogy vállalnom kell a saját felelősségemet, hiszen én álltam ott a páston az egyéni versenyben, bármit megtehettem volna, hogy jobban sikerüljön. Inkább úgy mondom, hogy a Párizs előtt történtek felértékelik a három korábbi, aranyéremmel záruló olimpiámat, és azt, hogy mennyi ember áldozatos, kitartó munkája kellett ahhoz, hogy én nyugodtan tudjak a pástra lépni. A mostani helyzet megmutatta, hogy ha a golyó valahol gellert kap, akkor nem tud célba érni…
- Húzzuk alá inkább azt, hogy így is olimpiai ezüstéremmel jöttél haza Párizsból, nem beszélve arról, hogy újabb három saját nevelésű vasasos vívónk ért fel az ötkarikás dobogóra. Azért ez nem semmi…
Erről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, világszintű, hatalmas siker, hogy újabb három saját nevelésű vívónk jutott el ilyen szintre, két újabb olimpiai bajnokot adva a magyar sportnak. Ez az egész Vasas család és a szakosztály erejét mutatja. Olyan közösség van nálunk, amelyben fel tudjuk építeni ezeket a versenyzőket. Számomra, aki huszonöt éve vagyok a klub vívója, ez egy elképesztően nagy értéket jelent. Szeretnénk az utat folytatni, továbbra is megtalálni a fiatal tehetségeket, és végigsegíteni őket akár a legmagasabb szintekig.
- Te azért sokszor utaltál rá, hogy nagy kihívás volt megküzdened a londoni aranyérmed után jött hirtelen nagy felhajtással. Adtál tanácsokat az újdonsült vasasos érmeseknek ilyen szempontból?
Volt alkalmunk már Párizsban is beszélgetni erről Mátéval, Dáviddal és Kikivel. Érdekes volt látni, ahogy a személyiségükhöz, habitusukhoz mérten mindhárman egészen máshogy közelítették meg a sikert. Az viszont azonos volt, hogy jól kezelték, ami történt. Ők már egy más generáció ilyen tekintetben, az életük megszokott része a social media, a folyamatos kontentek, vagy az, hogy megismerik őket. 2012-ben azért ez még más volt, egy sokkal ismeretlenebb helyzetbe kerültem én akkor. Ők ezt már ösztönösen tudják hova tenni, azt pedig külön jó megélni, hogy nem restek megemlíteni a Vasast az interjúikban, azt a közeget, aminek a sikereket köszönhetik.
- Mennyire tudtad kipihenni magadat nyár óta?
Kicsit hosszabb kiüresítési fázist terveztem, de a műtétet meg kellett csinálni, és utána már kezdetét vette a rehabilitáció fáradtságos folyamata. Ettől függetlenül a legfontosabb, hogy a családommal tudtam igazán minőségi és hosszú időt tölteni, ezt már nagyon igényeltem én is és ők is.
- Milyen lesz majd újra teljes gőzzel bekapcsolódni a vívóéletbe?
Nem vagyok húszéves, így biztos, hogy ilyen téren is sok minden máshogy alakul majd. A „no tomorrow”-elv nem fog már működni az esetemben. Okosan kell elosztani a terhelést, biztosan ki kell majd hagyni bizonyos versenyeket, de ez teljesen normális, a korombeli vívók így csinálják a nemzetközi mezőnyben. A legnagyobb kérdés úgyis az lesz, hogy hogy fog menni ez az egész a visszatérésem után. Ez határoz meg mindent, én pedig abban bízom, hogy evés közben jön majd meg igazán az étvágyam.
- Sokan kongatják a vészharangokat a férfi kardválogatott kapcsán, főleg, hogy a közelmúltban kikaptunk Hongkongtól. Te hogy látod a helyzetet?
Az, hogy milyen eredmény születik az olimpiai ciklus egyik első versenyén, szerintem teljesen lényegtelen. Érdemes figyelni a tendenciákat is, hogy mennyire sűrű a mezőny: ma már nem mehetsz biztosra se Hongkong, se Japán, de az üzbégek ellen sem. Szóval tragédia nincs, de egy kihívással nézünk szembe, ez is nyilvánvaló. A magyar kardcsapat az elmúlt nyolc évben a Szatmári-Gémesi-Decsi-Szilágyi felállásban tudott nagyon stabil lenni, folyamatosan érmeket szállítani. Az utolsó pár hónapban ehhez tett hozzá egy nagy pluszt Rabb Krisztián. Mindenki pontosan tudta, hogy mi a feladata, szerepe, mondhatjuk, hogy egy tökéletesen bejáratott rendszer alakult ki. Egyértelmű, hogy itt most nagy változás lesz, hiszen bekerülnek új versenyzők, és a régiek is más szerepeket kapnak ez által. Idő és türelem kell ahhoz, hogy újra megtaláljuk a helyünket, ehhez szeretném én is hozzátenni a magamét, ha bizalmat kapok a kapitánytól.
- Apropó kapitány, az már ténykérdés, hogy Nemcsik Zsolt a kardválogatott új edzője, de mennyire tiszta a kép a Te egyéni szakmai háttered, felkészítésed terén?
Zsolt volt olyan kedves, hogy még decemberben megkeresett, elmondta az elképzeléseit, és megerősítette, hogy bízik bennem és vár vissza. Ez egy különleges helyzet, hiszen gyerekkorom óta ismerem őt, Gerevich György kezei alatt együtt készültünk a Vasasban, ő volt a példakép, utána együtt lettünk például világbajnokok, majd valamilyen szinten én vettem át tőle a stafétát. Nagy öröm, hogy most edző-versenyző felállásban is tudunk majd együtt dolgozni. Ami a saját szakmai hátteremet illeti, ez is egyértelmű immár: vasasos edző, Kósa Mikós irányításával fogok készülni. Az a tervem és az igényem, hogy a teljes felkészülést a Vasasban, Pasaréten végezzem. Úgy gondolom, hogy ez a közeg, ez az állandóság fogja nekem a legtöbbet adni a következő években szakmailag.
- Mondhatni tehát, hogy vissza az alapokhoz, ahogy gyerekkorodban is csináltad. Mikor és hol látunk újra a páston?
A vívóedzéseken már márciusban, a versenyzést illetően pedig a májusi, szöuli grand prix van célkeresztben.
