Fazakas Mónika viszonylag későn, másodikos gimnazistaként ismerkedett meg a sífutással, jóllehet édesapja testnevelő tanár volt, így a sport sohasem állt távolt tőle. Tornászként kifejezetten ügyes volt, ám csak akkor kellett hivatalos, szakosztályi keretek közötti testedzési lehetőséget keresnie, amikor a Kaffka Margit Gimnázium testnevelés tagozatának diákja lett. S hogy miért éppen a Normafa, és a sífutás? Egyszerűen azért, mert édesapja jó barátságot ápolt Futó Józseffel, aki az első próba után kifejezetten jó mozgásúnak ítélte meg a kamaszlányt. Első edzője Beták Imre személyében pedig egy igen szigorú mestertől tanulhatta meg a sportág alapjait.

„Keményen kellett dolgozni az igaz, ám olyan jó csapatra leltem a Normafán, hogy fiatalként ezt észre sem vettük – idézte fel a kezdeteket kérésünkre Fazakas Mónika. – Olyan jól éreztem magam a sífutók között, hogy itt ragadtam. A gimi után a TF-en szerettem volna továbbtanulni, apukám nyomdokaiba lépni, de a gyakorlati felvételi túl nehéznek tűnt, így végül a gépíró tudásomnak köszönhetően titkárnői állásba kerültem a főiskola kutató intézetében. Az olimpiai ezüstérmes, korábbi súlyemelő Dr. Tóth Dezső volt az első főnököm, aki szintén tökéletes munkát követelt. Így történt, hogy a civil életben és a sportban egyaránt a legnagyobb alázattal kellett dolgoznom, s ez a hozzáállás a mai napig megmaradt bennem.”

Egy ramsau-i késő esti gyakorláson, miután minden edzői feladatát már teljesítette és elcsitult a tábor 
 

Mindenki Mónika nénije négy évtizeden át dolgozott az Alkotás úti oktatási intézményben, s bár testnevelő tanári diplomát nem szerzett, a sífutás minden csínját-bínját kitanulta, előbb középfokú síoktatói, majd szakedzői végzettségre tett szert. Attól kezdve, hogy 1985-ben Holló Miklós és Rosivall Zoltán vette át a szakosztály irányítását, már nemcsak versenyzőként, de őket mindenben segítve, a legkisebbek mellett edzőként is tevékenykedett. Sok lelkes gyerek érkezett ekkor a szakosztályhoz, így volt munka bőven.

Az újabb sífutó nemzedékek felnevelése azonban nem jelentette azt, hogy saját álmairól le kellett volna mondania. Az edzőkollégákkal és a felnőtt versenyzőkkel ugyanis azt vették a fejükbe, hogy elindulnak a híres, nemzetközi hosszútávú versenyeken.

„A Worldloppet, vagyis a maratoni sorozat egyszerűen a mániám lett, miután a Vasasnál többen is elhatároztuk, hogy egyszer a svédországi Vasa-futást mindenképpen teljesítjük – beszélt szenvedéllyel a nagy kihívásról Fazakas Mónika, amely nemcsak sportteljesítményként, de élményként is örök emlék a számára. – A nyolcvanas évek második felében természetesen sokat edzettünk, a táborok idején például a napi program és a gyerekek vacsoráztatása után gyakran mentem ki késő este is jó egy-másfél órára a havas terepre. A kilencven kilométert végül kilencvenhatban Holló Miklós, Rosivall Zoltán, Szmodics Gábor és Kovács József társaságában tettem meg, én voltam az első magyar női sífutó, akinek ez sikerült. Akkor még csak tizenhárom indító kapu volt, amelyek mögé ezresével osztják be az embereket, ma már tizenötre van szükség a tizenötezer résztvevőhöz. Igazán jó eredményt csak azok érhetnek el, akik az élről rajtolnak, én nőként és első teljesítőként az utolsó csoportba kerültem. De így is hatalmas boldogság volt, amikor tíz óra és huszonegy perc után célba értem. Ezt követően a Worldloppet-sorozatnak is nekivágtunk, s azon kevés magyar közé tartozom, aki végül az arany mesteri oklevelét is megkapta, a leghosszabb távú maratoni versenyek közül minimum tízet teljesítve.”

Fazakas Mónika a helyes technikát magyarázza sírollerrel
 

A Vasas szakemberétől megtudtuk, hogy ezekhez a nagyhírű maratonokhoz mindig tartozik egy érdekes történet is. A Vasa-futás pédául I. Gusztáv svéd királynak állít emléket, aki a dánok elleni győztes háborúban többször kényszerült sítalpakon menekülni. Fazakas Mónika kedvence azonban a Marcialonga Olaszországban. A Dolomitok déli peremén, az Avisio folyó völgyében, festői tájon indul a verseny, majd az első 36 kilométert követően már komoly emelkedőkön kell felfelé kaptatniuk.

Az új Vasas síház avatásán középen, oldalán az edzőtársak és kollégák, akikhez több mint négy évtizedes barátság fűzi

„Most már kisebb távokat vállalunk csak be, Miki bácsiékkal minden évben átmegyünk Lengyelországba, egy huszonöt kilométeresre, de a ramsaui tízes is rendszeres program volt a számunkra. Arra nagyon büszke vagyok, hogy soha egyetlen versenyt nem adtunk fel, mindig a végsőkig kitartottunk. Nekem a sífutás a mindenem, annyira szép sportág, hogy kárpótol minden áldozatért. A Vasas pedig a második családom” – teszi hozzá Fazakas Mónika, akit egyedül az úszás tudott több kevesebb sikerrel elcsábítani a sífutástól. A Balatont mindet évben átússza, s ha tehette, a sífutó gyerekek közül is többet magával vitt a népszerű eseményre. Igaz ma már inkább csak emlékezetből tempózik, ahogy sílécen is a csodaszép emlékek viszik előre.   

A sífutással, csak az úszás versenyezhetett, bár a végső győztes mindig az előbbi volt