Kovács Tamás 1958 és 1978 között húsz esztendőn keresztül gyarapította a Vasas vívó szakosztályának páratlan eredménylistáját. Három alkalommal – 1968-ban, 1972-ben és 1976-ban – képviselte a klubot ötkarikás játékokon, Mexikóvárosban és Münchenben a bronzérmes magyar kardcsapat tagja volt, egyéniben 1972-ben hatodik lett. Nyolc világbajnoki érem birtokosa, klubtársaival háromszor nyerte el a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. 
Versenyzői pályafutása befejeztével, rendkívül sikeres sportvezetői karriert futott be előbb nemzetközi hírű versenybíróként, majd mint a Magyar Vívó Szövetség főtitkára, szövetségi kapitánya és technikai igazgatója, 2007 és 2011 között pedig a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatói tisztségét töltötte be.

Egy ilyen kerek évforduló betöltésekor szinte kötelező feltenni a kérdést: ha visszatekint ezekre a hihetetlenül tartalmas évtizedekre, milyen gondolatok fogalmazódnak meg Önben?
- Mindenekelőtt az, hogy mindig azzal foglakozhattam, amit a legjobban szeretek, így boldog és úgy érzem sikeres életet éltem eddig. Persze azért kicsit szíven üt a tény, hogy hetven éves vagyok, hiszen fizikailag és gondolkodásban sem érzem magam annyinak, de hát az évek múlása ellen nincs apelláta.

Kovács Attila, Kovács Pál, Kovács Tamás

Lépjünk vissza az időben jó ötven évet. 1958-ban gimnazistaként vette kezébe a kardot a pasaréti vívóteremben, bár a családi háttér okán azt hiszem nem is lehetett más választása.
- Pedig tíz éves koromban teniszezőként kezdtem Újpesten, az egykori Davis Kupa játékos Katona Zoltán testvérének a felügyelete alatt, és csak néhány évvel később jött el az ideje, hogy édesapám a vívóterembe irányított, ahol ekkor már a bátyám is eredményes versenyző volt. Hamar kiderült, hogy van érzékem ehhez a sportághoz, rövid időn belül junior válogatott lettem, és már 61-ben megszereztem a felnőtt első osztályú minősítést is.

Innen pedig már nem volt megállás, elképesztő húsz esztendő következett…
- Így van, és nem is csak az eredmények okán. Hihetetlenül baráti és családias légkör jellemezte ezeket az évtizedeket Pasaréten. Az összetartó közösségbe versenyzők, edzők, vezetők egyaránt beletartoztak, komoly klubélet folyt akkoriban ott, napjaink jelentős részét az edzéseken túl is együtt töltöttük. Ma már ilyen nem létezik, és erről nem a maiak tehetnek, a világ változott meg, lett teljesen más.

Azért a páston aratott sikerekről se feledkezzünk meg, hiszen azokban az időkben, a világ élvonalába tartozó magyar kardvívás elitje, a Vasasban forgatta a fegyvert.
- Remek tudású társakkal lehettem együtt, tizenháromszor nyertük el a kardcsapat magyar bajnoki címet– azt hiszem mindössze egyetlen év megszakítással – a szintén kiváló Honvéd előtt, és piros-kék színekben háromszor Európa legjobbjai is lettünk Hammang Ferenccel, testvéremmel Kovács Attilával, Marót Péterrel, Meszéna Miklóssal, Moravcsik Endrével, Gellért Miklóssal és Szepesi Lászlóval. A világversenyeken pedig a magyar válogatott gyakran lépett pástra és volt eredményes úgy, hogy zömében vasasosok voltak a tagjai.

Marót Péter, Hammang Ferenc, Kovács Tamás

1977-ban tette le végleg a kardot, ám még akkor sem hagyta el a Vasast.
- A versenyzői pályafutásom befejeztével a Fáy utcában kezdtem el dolgozni, rá két évre vett mást irányt az életem, ám maradtam a sport területén, és a vívószövetség kötelékében folytattam. Ragaszkodó típus vagyok, számomra csak egyetlen klub létezett Magyarországon, a Vasas. Az egyesület tagjaként gyönyörű huszonhárom évben volt részem, szinte csak jó dolgok történtek velem ez idő alatt, az pedig borzasztó nagy megtiszteltetés számomra, hogy a pasaréti vívócsarnok édesapám nevét viseli.

Kezdte a versenyzői oldalon, volt versenybíró, aztán eredményes szakvezetővé, sportvezetővé vált. Melyiknek könnyebb a dolga?
- Ezt nyilván nem lehet eldönteni, hiszen mindegyik élethelyzetnek megvan a maga felelőssége, ám teljesen más típusú kihívásokról beszélünk. Én például versenyezni nagyon szerettem, edzeni már kevésbé, a szó szoros értelmében játéknak fogtam fel a vívást, de szerencsére megvoltak azok a képességeim, amik által sikeres lehettem. Sportvezetőként pedig teljesen más, a munkát nagyon komolyan vevő Kovács Tamás lettem.

Ebben a szerepkörben miként látja a Vasas jelenlegi kardvívását?
- Úgy gondolom, ennek a szakágnak a hazai központja egyértelműen Pasarét, és ezt nemcsak Szilágyi Áron személye mondatja velem, hiszen rengeteg tehetséges, sokra hivatott fiatal gyakorol ott naponta. Két nevet kell kiemelnem, akik sokat tettek ezért, Gerevich Györgyét és Somlai Béláét. Gyuri sajnos már nincsen közöttünk, de a jelenlegiek közül szinte mindenkinek ő alapozta meg a pályáját, Béla pedig folytatja ezt az utat, véleményem szerint jelenleg ő a legjobb edző Magyarországon. Van utánpótlás is, rengeteg a gyerek, azt viszont kicsit fájó látni, hogy a közel- vagy a távolabbi múlt kiemelkedő versenyzői kevésbé vesznek részt a szakmai munkában. A Vasast mindig is az jellemezte, hogy saját köreiből „nevelte ki” edzőit, vezetőit, fontosnak gondolnám, hogy az egyszer már kialakult kötődések tovább éljenek. Úgy vélem akik sokat köszönhettek valamikor a Vasasnak szívesen adnának vissza ebből valamennyit.

Az utóbbi időben ritkultak a hivatalos teendői, mi az ami manapság leginkább foglalkoztatja?
- Még a MOB sportigazgatójaként kezdtem el a szervezését egy, a magyar olimpikonokat felölelő társaságnak. Olimpiai bajnokainkat, érmeseinket megbecsüljük, de sokszor olyan kevésen, egy milliméteren, ezredmásodpercen, bírói döntésen múlik egy-egy jobb helyezés sorsa. Azok, akik ötkarikás játékon képviselték Magyarországot, mindannyian megérdemlik a tiszteletet, legyen az sportoló, edző, bármilyen segítő. Azt hiszem ha megalakítjuk, a legnagyobb civil sportszervezet lesz, amely az eddigi téli, nyári játékokon hivatalosan akkreditált összes magyar küldöttet felölelné.
A másik pedig, hogy a kiváló sportújságíró, Serényi Péter könyvet írt az életemről, ennek megjelenését is kíváncsian várom, a nyári budapesti vívó világbajnokság talán jó aktualitást is ad ehhez.
Ahogy beszélgetésünk elején is mondtam, nem érzem az évek súlyát, hiányzik a munka, remélem találnak még meg feladatok.