- A Komjádi üres lelátóján ülünk, pár nappal a negyvenedik születésnapod előtt. Lehet, hogy itt még élénkebben törnek majd elő az emlékek?

Melankolikus, nosztalgikus típus vagyok, a Komjádi pedig egyértelműen kiemelt színhely az életemben, és hát persze, alapvetően a vasasos kilenc év miatt, de egyébként már előtte is sok vízilabdát láttam itt gyerekkoromban. Kimentem minden meccsre, amire csak tudtam, voltak azok a fröccsöntött műanyag, üvegszálas székek, amik sárga és piros színben pompáztak, azokat húztam mindig oda magamnak a kapu mögötti részhez, onnan figyeltem a történéseket. Nagyon jó perspektíva volt az egyik csapatot hátulról, a másikat pedig szemből nézni. Tudtam figyelni a tekinteteket, ahogy kommunikálnak meccs közben, másrészt meg jó volt ott egyedül lenni, mert én nem beszélgetni akartam a lelátón, hanem tényleg meccset nézni. Szerencsére sosem szóltak érte, még a jegyemet sem kérték… Aztán most, ahogy itt ülünk, beugrik egy másik nagyon erős kép is. Amikor a Fradi ificsapatának edzője voltam, és először jöttünk ide a Vasas ellen játszani, a játékosaim leültek a lelátó szélén, én pedig velük szemben, a betonkorláton megtámaszkodva. Abban a pillanatban, ahogy ránéztem a játékosaimra, igazi déjá vu kapott el, láttam a régi önmagamat, ahogy kilenc éven át szinte minden áldott nap ott ülök, hol Somossyval, hol Kásással, hol Földivel szemben.

- Már tizennyolc évesen Vasas-játékos lettél. Milyen volt az akkori Varga Dani, és milyen volt az akkori Vasas?

Nekem annyi idősen volt egyfajta stílusom, bohémságom, talán elkényeztetettségem is, hiszen korábban kevésszer kritizáltak, szinte csak sikerélmények értek. Ezért megszoktam azt is, hogy mindig annyit és úgy játszom, ahogy az nekem kedvemre való volt. Ebből a helyzetből hirtelen bekerültem egy tényleg minden szempontból szupercsapatba, egy olyan közegbe, ahol enyhén szólva nem körülöttem forgott már a világ. Az első három évben komoly hiányérzetem is volt, mert keveset játszottam ahhoz képest, amennyit én gondoltam akkor, hogy játszhatnék. Kritikát is kaptam, amit sokszor nehezen viseltem. Volt, hogy bezárkóztam, megsértődtem, és eleinte minden évben felmerült, hogy eligazolok valahová. Nagyon örülök, hogy nem így lett, mert utólag mondhatom, hogy játékosként és emberileg is sokat adott ez az időszak. Ráadásul ezekkel a kihívásokkal együtt is bőven volt benne mit szeretni, inspiráló volt látni a társakon, vagy éppen magán Somossy Józsefen, hogy ez tényleg a legmagasabb szint. Nekem ez volt az utam, ez is kellett hozzá, hogy 2004-től kezdve egyre meghatározóbb tagja legyek a csapatnak.

- Szinte rögtön KEK-et nyertetek 2002-ben, aminek a súlyát jól mutatja, hogy utána több mint húsz évig nem jött újabb nemzetközi kupasiker a Vasasnál. A régi felvételeken úgy tűnik, igazi háborúk voltak azok a meccsek…

A szurkolók, a vezetők, na meg persze Soma mint vezetőedző szuggesztivitása szempontjából mindképpen ilyen hangulata volt a KEK-meccseknek. Emiatt pedig kialakult egy nagyon erős csapattudat, egy Vasas-tudat, ami tűzön-vízen átvitt minket. Nekem egyénileg is jó megélés volt a KEK-siker, mert az elődöntőben és a döntőben is fontos gólokat tudtam lőni. Abban az évben egyébként négyből három trófeát megnyertünk, a KEK mellett miénk lett a Magyar Kupa és az itthoni szuperkupa is, az emlékezetes bajnoki döntő pedig csak egy hajszálon múlt…

- Milyen edző volt Somossy?

Hosszan lehetne anekdotázni róla, mert korszakalkotó egyéniség volt. Értem ezt edzéselméletileg és taktikailag is, de egyébként jóval túlnőtt a szakmai kereteken. Mondok egy példát, ami szerintem érthetővé teszi, mire gondolok. Az ő ötlete és projektje volt, hogy a Komjádiban legyenek kint hatalmas zászlókon a Vasas bajnoki és kupasikerei. Amikor 2002-ben a Mladost ellen a KEK-döntő első meccsét játszottuk a Komjádiban, pont előtte nyertünk a Fradi ellen Magyar Kupát, így a KEK-meccsen, a kezdés előtt lett felhúzva a háromméteres új zászló. Ha megnézed a kezemet, most is libabőrös leszek, ha rágondolok, ahogy ez lezajlott háromezer ember előtt. Élesen előttem van az ellenfélből Ratko Stritof arca is, aki nem volt kis játékos, de szinte tátott szájjal nézte ezt a ceremóniát. A vízilabdában nem nagyon vannak ilyen nagyszabású történések, és gondolhatod, ez milyen mentális pluszt adott nekünk. Ez volt Soma zsenialitása.

- Mutattad az interjú előtt, hogy hol voltak azok a műanyag székek, amiken gyerekként meccset néztél, és azt is mondtad, hogy később a Somossy-érában azokkal kellett lábtempóznotok. Ezt hogy kell elképzelni?

Hát úgy, hogy ezek tényleg baromi nehéz székek voltak, szerintem több tíz kilósak, és ezeket kellett magunk előtt tartani a vízben, és az egyik oldalról áttaposni velük a másikra. Voltak itt erős emberek, felnőttek, akik azért megoldották, meg ott voltam én, nyurga gyerekként, nyolcvannyolc kilósan… Madaras Norbi a mai napig röhög, ha felidézzük ezt a jelenetet… Szóval én nekiálltam becsülettel, küszködtem, megyek hat métert, kezdek merülni, félpályán már csak az állam látszik ki a vízből, végül már csak az orrom, közben a hosszú hajam, mint a hínár, elterül a vízen, már alig látok, mert lassan a szememet is eléri a víz. De közben meg baromira büszke is voltam, hogy azért csak át fogom vinni a túlpartra azt a széket. És akkor, amikor már éppen célt értem volna, egyszer csak látom, hogy Soma néz engem… Na, mondom magamban, neki is akarok bizonyítani, még jobban küzdök, de egyszer csak beüvölt tiszta erőből: „Hattyú, te mit csinálsz???” Hát, a nagy büszkeségem az akkor gyorsan elszállt… Mondjuk úgy, hogy szó szerint teher alatt nőtt akkoriban a pálma…

- Miért nem sikerült kiteljesednie a csapatnak vele?

Nagyszabású projektnek indult akkor ez az egész Vasas. Ha lehetett volna kifutása, még nagyobb, abszolút korszakos eredményei lehettek volna szerintem a klubnak. Persze utólag az sem véletlen, hogy nem így lett, mert ebben az iszonyatos égetésben, energiaégetésben végül mi is megégtünk.

- Jött 2003-ban Kásás Zoltán, és az igazi szupercsapat.

Ha a szupert lehet fokozni, akkor keressünk egy még magasabb jelzőt, mert szerintem a Vasas már 2002-től kezdve szupercsapat volt, köszönhetően Farkas Balázs, a Plaket, az Euroleasing és a Vodafone hátterének. Mi voltunk az ellenpólusa a másik szupercsapatnak, a Honvédnak, ahová Biros, Molnár, és Kiss tértek haza. Szerintem ilyen helyzet nem nagyon volt korábban Magyarországon a klubvízilabdában, hogy összeállt két olyan csapat, amiben a kiegészítő emberek is válogatott szintű pólósok voltak. Na és akkor erre jött még pluszként Kásás Zoltán vezetőedzőnek hozzánk, vele együtt pedig Kásás Tamás és Steinmetz Barna. Ezért mondom, hogy ez inkább már gigacsapat volt, nagyon egyszerű elvárásokkal, hogy nyerjünk meg mindent. Végül ez pedig összenyomta és szétzilálta a csapatot. Ami azért érdekes, mert tényleg nagyszerű játékosok és edző volt, de nem sikerült a szezon során megtalálni a csapatdinamikát, a harmóniát, hogy stabilak maradjunk. Pont a Honvéd ellen estünk ki a Bajnokok Ligájából, azt a kudarcot pedig rosszul kezeltük, erre ment rá a bajnoki döntő, amit megérdemelten nyert meg abban az évben ugyancsak a Honvéd.

- Mi történt ezután?

A kudarc után hatan-heten elmentek, mi pedig elindultunk teher nélkül, egy bohém, fiatal társasággal, nagyjából Steinmetz Barna és Hesz Máté rutinjával kiegészülve. Például egy olyan Nagy Viktorral, aki átjött a BVSC-ből, nem nagyon ismerték, csak egy jó értelemben vett őrült volt, aki néha nagyon jól védett. De végigmehetnék mindenkin, nem is akarok senkit kiemelni. A lényeg, hogy megvolt a tehetség, a könnyedség, de ami a legfontosabb, a barátság és a szeretet is. Az akkori vízilabdamezőnyben ez egy új út volt, és ez által az összes többi csapathoz képest organikus módon kezdtünk fejlődni. Mindenki imádott lejönni edzeni, szerettük egymást, nem voltak még apukák a csapatban, így sokat buliztunk, voltak közös programok, és ebből a kötelékből fejlődött ki a teljesítmény. Az összes többi csapatnál teljesítményt vásároltak, abból próbáltak csinálni valamit, közben mi pedig ellentétes utat jártunk be, folyamatosan fejlődtünk, és abból bontakozott ki a legszebb módon a siker. És akkor itt kell megemlíteni Földi Lacit!

- Aki a mai napig a legnagyobb szeretettel beszél Rólatok minden egyes alkalommal…

És akinek a személyisége és az embersége nagyon jól állt ennek a csapatnak, és a csapat is jól állt a Lacinak. Ahogy mondtam, szeretet, törődés, odafigyelés, ezek jellemezték őt és az akkori Vasast. Ez pedig ugyan nem minden, de enélkül nincs csapat és eredmény!

- Akkor már az öcséd, Dumi is csapat tagja volt, és érdekes, mert, amikor a harmincadik születésnapján adott nekünk egy hasonló interjút, arra utalt, hogy a Vasasban még nem annyira szeretett együtt játszani Veled, mert posztriválisok voltatok, és később, csak Rijekában vált igazán mesterivé, ahogy egymást éreztétek a vízben. Ez tényleg így volt?

Duminak rögös volt az útja egyébként is, amikor a Vasasba került, aztán mikor végre egészségügyileg készen állt, emlékszem, hogy az első meccsén, mikor még 18 éves sem volt, dobott az első negyedben hármat a Reccónak, Tempestinek… Szóval olyan Dumisan nyitott… Egyébként értem azt is, mire gondolt, amikor ezt mondta a vasasos közös időszakunkról. Nekem is nehéz volt vele sokszor, de itt is csak azt tudom mondani, hogy ez volt a szükséges út. Voltak súrlódások, volt olyan, hogy bizonyos helyzetekben valóban egymás elöl vettünk el teret, mert mindenki hátul akart játszani kapásoldalon. Viszont ez hozott egy jó versenyszellemet is, mert egymásnál is jobbak akartunk lenni. Másrészt az, hogy egy csapatban játszottunk, a testvéri köteléken keresztül mindkettőnknek olyat adott hozzá a pályafutásához, ami nélkül nem vált volna belőlünk olyan játékos, amilyen.

Testvérek, és egy vasasos bajnoki szivar...

- 2007. június 17., Komjádi-uszoda, Vasas-Honvéd bajnoki döntő, negyedik mérkőzés, Varga Dániel négy góljával 1989 után újra bajnok a Vasas vízilabdacsapata. Annyi szubjektív megjegyzést engedj itt meg, hogy tizennyolc éves vasasos újságírótanoncként volt szerencsém ott szemben, a sajtópáholyban átélni azt a meccset, és nem igazán tudok rá szavakat találni, ennyi év távlatából sem.

Látod, most már úgy tűnik, konstans marad ez a hidegrázás nálam… Nem szeretek kiragadni sikereket a pályafutásomból, de kettőnél bátran kivételt teszek. Az egyik a 2008-as olimpiai döntő, amikor hármat lőttem, a másik ez az általad említett nap, a bajnoki döntő, ahol ledöntöttünk egy Honvédot, egy korszakos csapatot, tizennyolc év után megnyerve a Vasasnak az aranyat…

- Igaz, hogy ennek a döntőnek a megnyerése miatt nem igazoltál végül Olaszországba?

Ott már valóban úgy játszottam, hogy egy majdnem megállapodott szerződésem volt a Bresciával. Voltam kint náluk, vendégül láttak, ők is voltak Budapesten, minden nagyon szépnek és jónak ígérkezett, de ez a bajnoki döntő mindent megváltoztatott bennem, és az utolsó pillanatban még vissza tudtam táncolni. Hozzáteszem, ebben a klubvezetésnek és a TEVA részéről Patay Árpádnak nagy szerepe volt, mert meg tudtak győzni arról, hogy van még ebben a Vasasban és itt jó helyem van. És itt nem csak az anyagi dolgokra kell gondolni.

- Igazuk lett, mert az még csak a kezdet volt, további zsinórban megszerzett három bajnoki cím és egy újkori Vasas-sikerkorszak indult el akkor. Milyen volt ez belülről?

Beérett a tehetség, a tehetségből klasszisok lettek, közben a szeretet és a csapatdinamika pedig megmaradt. Visszahallottam, hogy más csapatok vagy értetetlenkedve, vagy irigykedve beszéltek akkoriban a Vasasról, hogy itt mi mindent lehet csinálni, és mégis működik. Nem volt probléma, ha edzés előtt egy fogadás kapcsán berúgtuk a labdát a vízbe és játszottunk, vagy, hogy nevettünk egy megbeszélésen. Rengeteg történet volt a csapat körül, ha fogalmazhatok így… És érdekes, mert, amikor Steinmetz Ádám és Mátyás Zoli elmentek két év után, akkor azt gondoltuk, hogy ennek itt a vége, és a korszaknak le kell zárulnia, mert kivettek két markáns egyéniséget. De nem így lett, mert jött Kis Gábor és Hosnyánszky Norbi, ők pedig a tehetségükkel és a szellemiségükkel nagyon hamar integrálódtak. Itt derült ki, hogy ennek a csapatnak kultúrája van, és az egész több, mint a részek összessége. Tudtuk vinni tovább az eredményességet, sőt, még egy kis vérfrissítést is kapott a csapat, és hát még több lett azokból a bizonyos történetekből… Egyébként szerintem az egész magyar vízilabda elmúlt bő egy évtizedét meghatározta sok szempontból az, ami ott a Vasasnál akkor felépült.

- Mire gondolsz pontosan?

Ki merem jelenteni, hogy a későbbi időszakok aktuálisan legjobb magyar csapatai, elsősorban a Szolnok, de még kicsit utána a Fradi is, ennek a Vasasnak az alapjaira, tagjaira épültek valamilyen szinten. Nagy Viktor, Madaras Norbi, Kis Gabi, Tóth Marci, Dumi és én is mind innen indultunk. Sőt, akár a válogatottat is említhetném ilyen téren. A szellemiség, a tehetség, a magyar vízilabdaéletnek győzelmeket hozó adottságok mind eredeztethetőek a vasasos sikeridőszakra bizonyos mértékben.

- A sikerkorszak nagyon fontos szereplői voltak Vasas-szurkolók is, akik őrült fanatizmussal álltak ott mögöttetek hosszú éveken át minden fontos meccsen.

Naná! A Vasas a nagy korszakaival, a legendáival, a rengeteg sikerével már önmagában is egy erős kötelék volt a szurkolóknak. Erre jött rá 2001-től kezdve egy rendkívüli hangulat, ahogy erősödött a csapatunk, ahogy nyertünk KEK-et, Magyar Kupát többször, de a bajnokságot csak nem sikerült. Elvesztettük sorban a döntőket, de közben érezhető volt, hogy egyre szorosabb a dolog, és hogy valami közeleg. Érezték ezt a szurkolók is, sőt, ők szerintem hatványozottabban érezték, mint mi, hogy itt ez a fiatal, szerethető csapat, olyan karakterekkel, mint Mátyás Zoli, Steinmetz Ádi, vagy Nagy Viktor, és ennek lesz eredménye. Valahogy benne volt a levegőben, hogy aki a klub-vízilabdatörténelem újabb fejezetének részese akar lenni, annak a Vasasban kell játszania. Szóval ez egy hatalmas egymásra találás volt a drukkereinkkel is, 2007-ben pedig tizennyolc év után eljött az, amire mindenki várt, és utána ez a hangulat még évekig kitartott…

- Nagyon erős élmény látni, ahogy erről az időszakról mesélsz, teljesen átadva magadat az emlékeknek itt a Komjádi padsorain.  Az apropó pedig, ugye, amiért mindezt felidéztük, hogy hétfőn negyvenéves leszel. Hogyan állsz a kerek születésnapokhoz?

Állandóan elsodor az élet, a negyvenedik születésnapom felét például a belgrádi reptéren fogom tölteni, jövünk haza az OSC-vel az Eurokupa-selejtezőről. A harmincadikra anno a feleségem szervezett egy meglepetés-bulit Rijekában, a szeretteimmel, a barátaimmal közösen. Én ezeket általában próbálom hárítani, de az nagyon jólesett. Furcsa dolog, mert az ember nem tehet róla, hogy mikor születik és hogy hány éves, de mégis szeretjük, ha ilyenkor rólunk szól a történet. Ez nem egy teljesítmény, de egy jó alkalom arra, hogy megálljunk és felidézzük, mennyi mindent tettünk az életben. Igazából ezért is szeretném megköszönni, hogy megkerestél, és tudtunk ezekről az emlékekről beszélgetni. Láttad, hogy nekem folyamatos libabőrözésem volt, és tényleg annyi nehézség, rossz dolog, feladat van az életben, hogy jó ilyenkor picit megállni, és kimondani, hogy igen, ezek is mi voltunk. Én a Vasas nélkül, a kilenc vasasos évem nélkül biztos nem lettem volna az, aki lettem. Tényleg hálás vagyok, hogy felidéztük!