A főorvos úr neve szinte összeforrt már a Vasaséval. Miként kezdődött?
- Annak idején, fiatal sebészként a Sportkórházban dolgoztam már pár éve, amikor egyszer Árky Nándor, aki akkoriban talán a rendelőintézet vezetője is volt, és valamiért szeretett engem, megkeresett. Elmondta, hogy rengeteg teendőjét egyre nehezebb egymással összeegyeztetnie, és mit szólnék, ha beajánlana maga helyett a Vasas futballcsapatához. Hát mit szóltam volna? Nem könnyű manapság elképzelni, hogy milyen presztízse volt abban az időben egy ilyen ajánlatnak. 1973 elején, harmincévesen így kerültem a Fáy utcába, ahol akkor Baróti Lajos bácsi volt az edző, február, március során már a Magyar Népköztársasági Kupában menetelt a csapat, május elsején pedig a Népstadionban kupagyőztesek lettünk. Váradi Béla három gólt lőtt a Honvédnak.

Lépjünk kicsit vissza az időben, hogyan válik valaki sportorvossá a hatvanas évek derekán Magyarországon?
- Az orvosi hivatás már gyermekkoromban vonzott, bár a családomban nem volt közvetlen példa előttem. Azt, hogy a sportorvoslás mellett  köteleztem el magamat, talán a kényelmességemnek is köszönhető, ugyanis az Alkotás út és a Márvány utca sarkán laktunk, és a negyedévet követő kötelező sebészeti gyakorlatra praktikus okokból a Sportkórházba kértem magamat. Ott aztán jó barátságba kerültem többekkel, a gyakorlat végeztével is visszajártam, műtéteknél asszisztáltam, és a hatodév végén felajánlották, ha van kedvem, dolgozhatok ott. Naná, hogy volt kedvem, akkoriban sem volt egyszerű egy jó helyre bekerülni, így 1969 őszén ott álltam munkába.

Gondolom, ha így döntött, akkor a sport világa már addig sem állt távol öntől.
- Tizennégy évesen a Spartacusban kezdtem vízilabdázni, kapus voltam, és a Császár uszodában voltak az edzéseink. Egy idő után a Vasasba igazoltam, úgyhogy a piros-kék pályafutásom tulajdonképpen már korábban megkezdődött. Persze ez akkor még nem tartott sokáig, hiszen az egyetem mellett dolgoztam is, egyre kevesebb időm maradt a versenyszerű sportolásra, és szép lassan kikoptam belőle. De affinitásom már gimnazistaként is meg volt a sport iránt, amit aztán a Sportkórház légköre egyre inkább elmélyített, hiszen napi kapcsolatba kerültem nemcsak futballistákkal, hanem mindenfajta más sportág képviselőivel is. Ez a világ olyan, hogy könnyen a rabjává válik az ember. Én is így jártam, de jól jártam.
A színvonalas, izgalmas sporteseményeket mindig is szívesen néztem a tévében, legyen az kézilabda, vízilabda vagy éppen fogathajtás. Évekkel ezelőtt rendszeresen teniszeztem, ma már ezt abbahagytam, helyette uszodába járok. A Hotel Héliában nagyon jól eltöltjük az időt, jókat beszélgetünk a barátaimmal és mellette még frissen is tartjuk magunkat.

Fiatal orvosként belecsöppent egy patinás klub, egy világhíres futballcsapat életébe. Hogyan fogadták el?
- A Vasasnál mindig is baráti légkör uralkodott, az edzők és az csapat körül dolgozó többi szakember mindig is nagyon jól kijött egymással. Egyértelmű, hogy „jó társaságba” kerültem, nem volt nehéz dolgom. Amint már említettem, idekerülésemkor éppen Baróti Lajos volt a csapat edzője, akinek elképesztő tekintélye volt. Alig több mint egy évet dolgoztunk együtt, de a nagy korkülönbség ellenére is olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy még élete utolsó éveiben is többször fogadott, rendkívül megtisztelő a számomra, hogy a barátjának tartott. De hát a többiek is, Illovszky Rudi bácsitól kezdve Mészöly Kálmánon, Bundzsák Dezsőn, dr. Puskás Lajoson, Genzwein Ferin, Tóth Bálinton át egészen Gellei Imréig, vagy éppen Komjáti Bandiig mind-mind fajsúlyos emberek, igazi egyéniségek voltak, akikkel azt hiszem jól kijöttem.

Két edzőgéniuszt is említett a felsorolásában, közülük Illovszky Rudolf és a Vasas szinonimák...
- Ha Baróti Lajosról azt mondtam, hogy elképesztő tekintélye volt, akkor Rudi bácsinál ezt még fokoznám. Mindenkori játékosai azonban teljes mértékben bíztak benne, minden intelmét elfogadták, tudták, hogy értük történik minden. Maximalista hozzáállást követelt a körülötte lévőktől, de persze saját magától még tizenöt százalékkal többet. Hihetetlenül kemény, fegyelmezett ember volt, aki emellett a legnagyobb tisztelettel viseltetett mások iránt, köszönésben például sohasem nem tudtam megelőzni.
Persze egy futballöltözőben a tekintély kérdése bonyolult dolog, hiszen a játékosok kiszolgáltatott, függő helyzetben vannak, emiatt a megnyilvánulások őszintesége sokszor kérdéses, de azt hiszem az előbb említett két legendáról összességében egykori tanítványaikban is pozitív dolgok maradtak meg.

Ha beszéltünk a szakvezetőkről, nem maradhatnak ki a játékosok sem, hiszen velük már csak az orvos beteg kapcsolat miatt is egészen közeli viszonyba kerül.
- Amikor Angyalföldön megkezdtem a pályafutásomat, voltak olyan játékosok a csapatban, akik idősebbek voltak nálam, most meg már van olyan, aki az unokám lehetne. Az életkor cseppet sem elhanyagolható tényező, de nem is döntő ezen a téren. Elég csak Vinkovics Lajosra gondolnom, akinek a gyúrópadon a legbelsőbb titkaikat is elárulták a páciensei, pedig jóval idősebb volt náluk. Én is jó néhány, egykor a Vasasban játszó futballistát mondhatok a barátomnak. Tudom, a fiatalok elmosolyodnak, ha azt olvassák, hogy régen minden más volt, de hát mit mondjak, ha olyan futballistákat ismertem közelről, mint Váradi, Mészáros, Komjáti és még sorolhatnám a neveket hosszan. Ők is nagy csibészek voltak, de mégis szeretetreméltóak, hiszen egy-egy kilengésük után a zöld gyepen megszakadtak, ők még tudták szórakoztatni a szurkolókat. Mások voltak rosszaságban, de más színvonalat képviseltek a pályán is. Persze az idő mindent megszépít...
Nekem meg orvosként sok mindenre kellett gondolnom, hiszen nem mindig a kézzelfogható fizikai egészségi állapot határozza meg a produkció milyenségét. Figyelni kell arra, hogy mi zajlik a lelkekben, a magánéleti problémák igencsak befolyásolják a pályán történteket. A párkapcsolati probléma örök kategória, de például egy alkalommal egy futballistánál jó sokára az derült ki, hogy a tartósan gyengébb teljesítmény hátterében a tőzsde áll.

Az orvosként a kispadon ülve, milyen hőfokon éli, élte meg a mérkőzéseket?
- Az természetes emberi dolog, hogy akikkel együtt dolgozom, azokért szorítok amikor teljesíteniük kell, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek, nem voltak fokozatok. Amikor egységes, családias a környezet a csapat körül, ráadásul jó meccset látok, természetes, hogy magával ragadnak az események, de bizony voltak olyan találkozók, amikor arra gondoltam: Úristen mit keresnek ezek piros-kék mezben?

Nyilván a szakvezető váltásokat sem könnyű megélni, noha volt „néhányban” része az elmúlt negyven évben.
- Régebben ez is más volt, a Vasas az a Vasas volt, súlyt és tekintélyt képviselt, és talán a döntések is megfontoltabbak voltak, mindig volt átmenet, és érezni lehetett a folytonosságot. Ha új edző érkezett, azt ismertem, köze volt köze a klubhoz, így könnyebb volt azonosulni a helyzettel. Manapság már ez sincs így, sokszor találkozik az ember új arcokkal, az érzelmi kötődés már teljesen más.

Egyszer Ön is váltott, az elmúlt évtized nagy részét Újpesten töltötte...
- Igen, huszonnyolc év után a Megyeri útra tettem át a székhelyemet. Kilátástalan volt ekkor a helyzet a Fáy utcában, igazi mélyrepülés volt, még a csapat is megszűnt egy rövid időre. Amíg ez meg nem történt nem gondolkodtam a távozáson, de annyit kapacitáltak az újpestiek, hogy végül váltottam. Ezután lett itt Kiss Laci az edző, emlékszem, még fel is hívott, hogy vajon miatta mentem-e el, megnyugtattam, hogy nem. Most azonban már újra itt vagyok, hiszen a Vasas egyszeri és nem pótolható.

De vannak olyan futballhoz kötődő munkái is, amit párhuzamosan végez a Vasasnál lévővel.
- Kétszer is voltam a magyar válogatott orvosa, Csank János és Gellei Imre szövetségi kapitányi működése alatt, és emellett már tizenöt éve Felcsúton is dolgozom. Még a megye II.-ben kezdtük, egészen az NB II-ig jutottunk, manapság pedig a Puskás Akadémiát segítem. Oda barátok közé megyek, úgyhogy nem is kérdéses, hogy mennyire szívesen csinálom. 

Kiegyensúlyozottság, nyugalom sugárzik Önből, „jó élete” volt a futballpályák szélén?
- Nincs bennem hiányérzet, szerencsésen alakult a sorsom, mind a Sportkórházban, mind a labdarúgás világában otthon vagyok. A sport, ahogy sokakat, engem is megfertőzött, életem részévé vált, de ez egy nagyon kellemes betegség. A családom is jól tolerálta, hogy a hétvégéket nem közösen a Balatonon töltjük, hanem meccsekre megyek. Soha nem éreztem, hogy ez áldozat lenne, a légkör, a barátok mindenért kárpótoltak.