A Vasas Sport Club történetének egyik legkiemelkedőbb legendáját ünnepeljük kerek születésnapján.
Mészöly Kálmán az egyetemes labdarúgó-história legnagyszerűbb védőjátékosainak egyike, akit már huszonegy éves korában Szőke Sziklának kereszteltek el az 1962-es chilei világbajnokságon.
A magyar válogatottban egyébként 1961 és 1971 között összesen 61-szer szerepelt, pontosan annyiszor, amennyiszer később szövetségi kapitányként irányította a nemzeti csapatot.
Az pedig a hab a tortán, hogy az 1970-es években pályára lépett mind az Európa, mind a világválogatottban.
A vasasos számok pedig ennél is elképesztőbbek: összesen 279 bajnoki meccs játékosként, négy bajnoki cím (1961-ben, 1962-ben, 1965-ben és 1966-ban, az utóbbi alkalommal veretlenül), továbbá háromszor Közép-európai Kupa-győzelem (1962-ben, 1965-ben és 1970-ben).
Mindössze harmincegy éves volt, amikor 1974-ben Farkas János és Ihász Kálmán társaságában egy máig emlékezetes gálameccs keretében elköszönt az aktív játéktól a Fáy utcában.
Később edzőként négy különböző időszakban irányította a Vasas első csapatát, legjobb eredménye az 1980-as harmadik helyezés volt a bajnokságban.
A ma 80 éves legendánk az utóbbi években visszavonultan él, felesége (a Vasas korábbi kiváló röplabdázója) Bardi Gyöngyi óvja az egészségét.
Ezért is örültünk nagyon, amikor 2019-ben eljött a Fáy utcába, megnézni az épülő stadiont (melyben róla is szektort neveztek el), és aztán a nyitómeccsen is tiszteletét tette. Nem beszélve arról a megható eseményről, amikor újra elvittük neki az elveszettnek hitt Hexagonál-trófeát.
Az ünnepeltről mondják…
Puskás Lajos, a Vasas hatvanas évekbeli aranycsapatának kulcsembere:
"Nekem mindig az a nagyszerű centerhalf jut eszembe, aki igen-igen sokszor segített a csapaton. Főleg akkor számíthattunk rá, amikor elöl nem ment nekünk a góllövés. Előre jött, és lehetett bármilyen magas a beadás, ez a rugalmas ember csak felugrott, és nemes egyszerűséggel bebólintotta a kapuba a labdát."
Müller Sándor, a Vasas bajnok és kupagyőztes támadója:
"Sok a közös pont Kálmánnal… Kezdve ott, hogy egy helyen nevelkedtünk a III. kerületben, aztán volt a játékostársam és az edzőm is, és most is csak pár utcával alattam lakik. Csak a legjobbakat tudom róla mondani, egy igazi világklasszis volt. Játékosként sem adta fel soha, és ilyen az életben is: így tudta megélni a nyolcvanadikat."
Komjáti András, a Vasasban a legtöbb NB I-es mérkőzést játszó labdarúgó:
"Amikor 17 évesen felkerültem Győrből a Vasasba, rögtön az első csapat öltözőjében találtam magam, méghozzá a két Kálmán, Ihász és Mészöly között. Az NB I-ben ugyan nem, de a tartalékbajnokságban játszottam vele együtt. Egész Európában nagy névnek számított. Emellett élt-halt a Vasasért, többször is volt az edzőm, és azt láttam, hogy mindig tisztelettel és odaadással dolgozott a klubunkért. Nagy értéke volt ő a magyar labdarúgásnak."
Kiss László, háromszoros magyar bajnok Vasas-csatár:
"Rengeteget köszönhetek neki. 1979-ben, miután leszereltem a katonaságnál és megérkeztem a Vasashoz, egy edzőmeccs után betett a kezdőbe bajnokin is. Majd, amikor Lakat Karcsi pályaedzője lett a válogatottnál, oda is bekerültem, és gyakorlatilag az ő szövetségi kapitányságával esett egybe az én válogatott pályafutásom is."
Faragó Tamás, olimpiai bajnok vízilabdázó, a Nemzet Sportolója:
"Bármennyire is szomorú ezt ma kimondani, de Kálmán valahol az én fiatalságom. A két legsikeresebb szakosztály volt abban az időben a póló és a labdarúgás a Vasasban. Mondhatom, hogy ennek főszereplői voltunk, és meg is volt a kölcsönös tisztelet egymás irányába. Tulajdonképpen napi kapcsolat is volt, hiszen bejártunk rendszeresen ügyeket intézni a Fáy utcai klubházba, ott pedig rendre összetalálkoztunk a focistákkal, akikkel jókat beszélgettünk egy-egy kávé vagy ebéd mellett."
Vlád István, Vasas-szurkoló:
"1962-ben, tízévesen láttam először Mészöly Kálmánt élőben a Népstadionban. Ő volt a centerhalf a Vasas-Dózsán, nyert a csapat és bajnokok is lettünk. Óriási hős volt akkoriban, a Vasasért és a társakért pedig mindig kiállt és tűzbe ment. A képességeiről csak annyit, hogy szintén egy kettős meccsen láttam a saját szememmel, amikor a tizenhatos előterében egy lepattanó labdát a fejére vett, majd vagy huszonöt métert futott vele, úgy, hogy közben végig a fején tartotta. Aztán leengedte, majd továbbpasszolt valakinek. Rögtön ki is tört a nyíltszíni taps. Sokat lehet vitatkozni arról, hogy ki volt a valaha volt legjobb Vasas-játékos, de az biztos, hogy Mészöly Kálmán az egyik, akinek a jelölésével nem sokan vitatkoznának. Az is önmagáért beszélt, amikor a búcsúmeccsén lecserélték, és sírva sétált be a Fáy utcai öltözőbe."
Mészöly Géza, korábbi Vasas-edző és játékos, Mészöly Kálmán kisebbik fia:
"A bátyámmal ott nőttünk fel a Fáy utcában édesapánk mellett. Rudi bácsi volt a csapat edzője, mi pedig bejárhattunk az öltözőbe, megmártóztunk a medencében is. Az edzések alatt pedig a régi stadion óra felöli oldalán rúgtuk hátulról a kapu hálójába a labdát. Persze csak addig, amíg Tamás Gyula ránk nem ripakodott… Én édesapámnak köszönhetően így szívtam magamba a labdarúgás szeretetét. Olyan vasasos nevelést kaptunk tőle, hogy amikor Békéscsabán laktunk, én még akkor is kitettem a piros-kék zászlót az ablakba. Sajnálom, hogy kevésszer láttam játszani, de a búcsúmeccsét például sose feledem..."
Markovits László, a Vasas SC elnöke:
"Kálmánnal utoljára az Illovszky-stadion avatásán találkoztunk és örülhettünk együtt a Fáy utcában. Azon a helyen, ahol fantasztikus labdarúgóvá vált és rengeteg sikert ért el. Nem vitás, hogy a klubunk történetének egyik legkiemelkedőbb legendájáról beszélünk, akit a 80. születésnapján nagyon sok szeretettel köszöntünk az egész Vasas család nevében!"
Hegyi Iván pedig így gondolt a 80 éves Mészöly Kálmánra:
Magas szőke férfi futballcipőben
Már huszonnyolc évesen azt mondta: „A mi időnk lejárt.”
Most nyolcvan.
Mégis a jövőbe látott, mert két és fél esztendővel az után, hogy leírta magát és generációját, utolsó NB I-es mérkőzését játszotta jó barátjával, Farkas Jánossal együtt. Az első osztályban egyikük sem futballozott más klubban, mint a Vasasban; Mészöly Kálmán 279, Farkas 290 bajnoki meccset játszott piros-kékben, az angyalföldi vezetés – az extraklasszis páros néhány játékostársa támogatásával – mégis úgy látta jónak, ha példát statuál az MTK ellen 3-0-ra elveszített meccs előtt sokadszor „kimaradó” kettős elmeszelésével.
Mészöly még visszavonulása után is játszott a Világválogatottban, amelyben megfordult 1971-ben is, ahogyan Európa válogatottjába szintén kétszer meghívták. Először huszonkét évesen, Sándor Károllyal együtt. Noha az All Star Team 7:2-re nyert Belgrádban Jugoszlávia legjobbjai ellen, a gálacsapat szakvezetője, a német Helmut Schön nem akart cserélni.
Mészöly dumálta ki nála a szünetben, hogy „Csikarnak” ez az utolsó idénye, legyen kedves beállítani... Minden más váltótárs – többek között Mátrai Sándor és két német labdarúgó is – maradt végig Schön mellett a kispadon!
Mészöly sem „robbant be”, miként vélik sokan. Első angyalföldi évada már a vége felé járt, és még mindig a kettőben domborított, miközben az egyben a jobbfedezet Bundzsák Dezső játszott középhátvédet. Az edzéseken Bundzsák volt Mészöly párja, és az ifjú védő megkérdezte a Vasas „Bozsikját”, mit gondol, miért nem kerül a csapatba. „Mert ballal csak tolod!” – hangzott a lesújtó válasz.
Ennek ellenére 1960. április 9-én, a Salgótarján ellen (2:0, Béke utca, 15 000 néző) a Kovalik – Ihász, Mészöly, Berendy, Sárosi – Bundzsák, Mathesz – Csordás, Kékesi, Szilágyi I, Farkas összetételű csapat tagjaként bemutatkozott az élvonalban. Hatvanegyben már bajnok és válogatott volt, és a hatvanegy az emblémája lett: a címeres mezes együttesben 61 alkalommal szerepelt, majd éppen 61-szer irányította szakvezetőként a válogatottat.
Bár kapitányként is ért el szép sikereket – főként 1981-ben –, futballistának volt a legjobb. Úgy emelkedett ki a világszínvonalú magyar mezőnyből, ahogyan a levegőbe felment. Létezik egy fotó a magyar–francia Eb-negyeddöntőről, mondom, negyeddöntőről, 1964-ből: Pierre Bernard kapus felugorva, magasra nyújtott kézzel megfogja a labdát, és Mészöly feje ott van a „zsuga” vonalában. A kis Kálmán nem hiába volt műugró ifjú korában, bár a vízben lefelé, a pályán meg felfelé ugrott (akkor is, ha kedve szerint ollózott).
A földön is finom úr volt. Az edzéseken azzal szórakozott, hogy a tizenegyespont előtt piruettet csinált, és sarokkal küldte a letett labdát a hálóba. Egy FTC–Vasas rangadón meg visszaoxizta a lasztit a kiugrani készülő Albert Flórián elől. Sok évvel később kérdeztem tőle: hogy merted ezt megtenni? „Dehogy mertem! Aláfutottam, és már nem volt más választásom, különben kiugrik a Rozoga...” Egyedül ő vette magának a bátorságot, hogy Rozogának hívja a „Császárt”, de imádták egymást még az után is, hogy Albert egy másik FTC–Vasason finom csellel elfektette őt, majd rágurította a labdát a kezére, tizenegyes...
Az ilyesmi vele szemben főbűnnek minősült, mivel mindig rettenetesen hiú volt, még edzőként sem bírta elviselni, ha a játékosok becsajoztak, mert hogy-hogy nem őt választották a nők?! Tényleg úgy nézett ki, mint egy szobor, e miatt is nevezték el az 1962-es világbajnokságon Szőke Sziklának. Meg azért is, mert finom technikával, nagy játék-intelligenciával, különleges fejeseivel megállított „néhány” akciót. A hatvanhatos vb évében Mészöly már negyedszer volt bajnok, és abban az esztendőben történetesen veretlenül nyerte el az aranyérmet a Vasas. Az egy hónappal a 3:1-es magyar–brazil után rendezett Vasas–FTC-n (3:0, Népstadion, 85 000 néző) pályafutását átölelő játékot nyújtott. A derbi után így jellemezte a Képes Sport: „A fiatalság minden erényét magával hozta annak idején a válogatottba, a gyorsaságot, a lendületet, az óriási játékkedvet. A sok játék és a rengeteg edzés pedig meghozta a nagyszerű technikai és taktikai felkészültséget, az állóképességet, a helyzetfelismerés készségét. Mindezeket az erényeit megcsodálhatták a szurkolók a rangadón is. Nemcsak a levegőben volt úr és fejelte el a labdát a ferencvárosi csatárok elől, hanem mindig biztos lábbal, nagyszerű ütemérzékkel lépett közbe. Kifogástalan rúgótechnikája révén pedig közelre és távolra egyformán pontosan adta le a labdát.”
Közben – négy angyalföldi társával együtt – részese volt minden idők legjobb magyar Eb-szereplésének, az 1964-ben kivívott harmadik helyezésnek, amit akkor sokkal kevesebbre értékeltek, mint manapság egy Izland elleni pót-pótselejtezőn az utolsó pillanatokban kiharcolt győzelmet, és abból is jól jött ki, ha tizenegyest rontott. Azon a barátságos találkozón, amelyen Farkas négy góljával győzött 4:2-re a válogatott a franciák ellen, Mészöly a harmadik percben, 0:0-nál mellé rúgta a büntetőt. Majd a meccs után azzal lepte meg Farkast: „Nem akartam belerondítani a négyesedbe.”
A fiataloknak mondom, nem volt ilyen középső védő a mostani Eb-n. Se Bonucci, se Chiellini, se Laporte, senki... Aztán kapitányként is nagymenővé vált, mert irányításával a válogatott csoportelső lett a Magyarország, Anglia, Románia, Svájc, Norvégia összetételű vb-selejtezőcsoportban. A négy hazai kvalifikációs mérkőzésre 272 ezer jegyet adtak ki, és 263 ezer elkelt. Majd bemutatták az „...És Mészöly Kálmán a szövetségi kapitány” című tévéfilmet, s országos botrány tört ki a miatt, hogy rögzítették, miként beszél a „Szikla” a kispadon. Nyugalom, tűri a nyomdafestéket a következő mondat: „Amit a Kiss Laci, a Törőcsik és a Fazekas csinál, az megint semmi, gyerekek!” Ezt „nyomta” a magyar–norvégon, amelyen Kisst le is akarta cserélni. Majd a Vasas-csatár bevágott kettőt, 4-1 lett a vége. „Kazinczy-díjasnak” csúfolták, és mit mondtak volna, ha hallják Reykjavíkban, Salzburgban vagy Bergenben, ahol csaknem leordította szegény szpíker fejét a szálloda halljában, miután hazatelefonált, hogy idősebb Knézy Jenő mit mondott róla a norvég–magyar 0-0-ról a tévében. Egyszer a londoni Heathrow reptéren megkérdeztem tőle, hány „kamu” sérült van a kilenc hiányzó között, mire a Wembley-ig hallatszott az üvöltése, majd itthon ő vezetett a Fáy utcában egy újságíró-meccset, és a második percben kiállított. Sokakat elmart magától, Várady Béla például nem bocsátotta meg neki, hogy nem vitte ki az 1982-es világbajnokságra, és azért is nehezteltek rá, mert „Biszkutól Orbánig játszott”.
Én inkább azt mondanám, George Besttől Gianni Riveráig, Carlos Albertótól Johan Cruyffig, Bobby Charltontól Franz Beckenbauerig, Dragan Dzsajicstól Bobby Moore-ig, Giacinto Facchettitől Gerd Müllerig, Lev Jasintól Eusebióig terjedt a skála, ha csak azokat nézem, akik csapattársai voltak a nemzetközi sztárgárdákban. S persze Sipos Ferenctől Göröcs Jánosig, Tichy Lajostól Bene Ferencig, Bozsik Józseftől Varga Zoltánig, Grosics Gyulától Kocsis Lajosig, Machos Ferenctől Müller Sándorig, Páncsics Miklóstól Zámbó Sándorig tart a lista, ha csak a legragyogóbbakat említjük a már szóba került vasasokon kívül.
Kívánom mindenkinek, hogy így járjon le az ideje.
De felhívom a szíves figyelmet, keveseknek fog sikerülni.
Az írás a Jelen című lapban jelent meg.