1. Rajcsányi László - vívás

Három olimpián vett részt – Berlin (1936), London (1948) és Helsinki (1952) –, és mindháromszor tagja volt az olimpiai bajnokságot nyert magyar kardcsapatnak. Rajta kívül mindháromszor csapattag volt még Berczelly Tibor, Gerevich Aladár és Kovács Pál. Egyéniben 4. lett a berlini olimpián.

A Vasas színeiben egy vb-címet (1951) és két csapatbajnoki aranyérmet nyert a londoni olimpiai bajnoki cím mellett.

1948 – a londoni arany
Noha sokan a népi demokrácia nagy győzelmének tartották a magyarok 10 olimpiai aranyérmét, azért a kardcsapatra – amely menetrendszerűen szállította az aranyakat a nyári játékokról – nehezen lehetett azt állítani, hogy őket a kommunista szellem hatotta át. Ugyanis az 1936-os olimpiát is megnyerő csapatból Londonban is veretlenül első gárdában ott volt a 38 éves Gerevich Aladár, a 36 éves Kovács Pál, a 41 éves Rajcsányi László és a 35 éves Berczelly Tibor.

A világ legjobb kardvívó-válogatottja régi vágású úriemberekből állt, akikre egy dolog volt jellemző: mindig nyertek. A magyar kardfenoménok könnyedén verték Egyiptomot, Argentínát és Lengyelországot. A négyes döntőben nem okozott gondot a két magyarral, Vitézzel és Nyilassal felálló amerikai válogatott legyőzése sem, s máris jöhettek az olaszok, akikkel sorozatban az ötödik olimpián vívtak a magyarok aranycsatát.

A korelnök Rajcsányi ugyan remekel a döntő előtti találkozókon, a fináléban mégis ő lett Berczelly Tibor helyett a tartalék. És milyen a Sors? Berczelly lett a londoni csapatdöntő hőse, aki mind a négy meccsét megnyerte.

„Különleges ember volt a páston és az életben egyaránt. Első edzője, Sczlotzer mester segítségével egyedi technikát sajátított el, és olyan gyors keze volt, mint a világon talán senkinek. Villámgyors parád-riposztjaival sok értékes, nagy győzelmet aratott, technikája, gyorsasága utolérhetetlen volt. Fanyar humorával, zárkózottnak tűnő természetével nagyon jól beilleszkedett a csapatba.” (Kovács Pál hatszoros olimpiai bajnok kardvívó) 

 

 

---

2. Németh Imre - atlétika

Kalapácsvetésben, súlylökésben és diszkoszvetésben is versenyzett, de nemzetközi szintű eredményeit kalapácsvetésben érte el. Háromszor javította meg a kalapácsvetés világcsúcsát. Két olimpián vett részt, 1948-ban, Londonban olimpiai bajnoki címet, 1952-ben, Helsinkiben bronzérmet nyert a Vasas sportolójaként. Mindkét alkalommal a magyar csapat zászlóvivője lehetett a megnyitó ünnepségen.

Még aktív sportolóként lett 1949 és 1953 között országgyűlési képviselő, majd 1953-ban a Népstadion első igazgatója. A visszavonulását követően 1964-től 1973-ig a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke egyben a Vasas atlétika szakosztályának elnöke volt.

 

1948 – a londoni arany
A magyar atléták egyik vezetője, Lendvai Pál a londoni olimpia előtt fogadást ajánlott Szepesi Györgynek – a tét egy üveg vörösbor volt –, hogy Németh Imre a tatai versenyen, az ötkarikás játékok előtti utolsó megmérettetésen világcsúcsot fog dobni. Nos, a világrekord meglett, ám Lendvai Pál már nem vehette át az üveg bort, ugyanis a fogadást követően nem sokkal elhunyt.

Mindenesetre az előjelek jók voltak, és azon a bizonyos 1948-as forró szombat délutánon bízhattunk abban, hogy a nap végén felhangzik a magyar Himnusz. Aztán a finálét csak egy órás késéssel kezdhették meg fél öt magasságában, ráadásul Németh Imre majd öt és fél méterrel elmaradt első dobásánál (53.59 m) saját világcsúcsától (59.02 m). Ám utolsó kísérletére már 56.07 méterre szállt a kalapács, amivel 12 év után megszerezte az első magyar olimpiai aranyérmet.

A dolog pikantériája, hogy az angol szervezők elfelejtettek magyar zászlót odakészíteni az eredményhirdetéshez, így mire Németh Imre átvehette jól megérdemelt aranyérmét és meghallgathatta a tiszteletére eljátszott Himnusz, szinte már látni sem nagyon lehetett, úgy besötétedett. Az ünnepi pillanatokban szinte csak a magyar csapat tartózkodott a Wembley-ben.

„Előtte mindenki forgás közben egy kicsit a levegőbe emelkedett, felugrott. Ezzel szemben Imre az elején leszúrta a sarkát, talpát, és végig ott is maradt a talajon. Iszonyú nagy szorgalommal gyakorolta be ezt a mozgássort.” (Zsivótzky Gyula, olimpiai bajnok kalapácsvető)
 

---

3. Kárpáti Rudolf - vívás

Négy olimpián vett részt – London (1948), Helsinki (1952), Melbourne (1956) és Róma (1960) –, és mind a négyszer tagja volt az olimpiai bajnokságot nyert magyar kardcsapatnak, de kétszer, Melbourne-ben és Rómában az egyéni olimpiai arany is az övé lett. A világbajnokságokon hétszer végzett az élen, ebből 1954-ben és 1959-ben egyéniben bizonyult a legjobbnak, ezen kívül 3 ezüst- és 2 bronzérmet szerzett.

A Vasas színeiben egy olimpiai aranyat (1948), két főiskolai vb-címet, egy egyéni és három csapat arany, egy ezüst és egy bronzérmet nyert a magyar bajnokságokon.

1948 – a londoni arany
Kárpáti Rudolf 28 éves volt már London idején, de így is messze a legfiatalabb tagja volt a válogatottnak. Ám nézzük miként vallott a Népújság cikkében (1975. 07. 26. – A vívás 18 magyar pillanata) a valahavolt egyik legeredményesebb magyar vívó a kezdetekről.

„Sportpályafutásom valahol ott kezdődött a budai vár oldalában, ahol a Mátyás gimnázium alsós növendékfejként először ismerkedtem meg az atlétika, a torna, a birkózás, no meg a labdarúgás örömeivel. Szinte minden sportággal megismerkedtem, valamennyihez volt kedvem, talán csak egyetlenegyet éreztem idegennek, a vívást. Ezek után persze, hogy vívó lettem… Kiderült, hogy tévedtem. Amikor a gimnázium vívóbajnokságát tartották, a markomba nyomtak egy kardot, rám rakták a fejvédőt, plasztront kötöttek rám, és már ott is álltam a páston. Hátha már ott voltam, nekikezdtem verekedni, amúgy diákosan. Amire este lett, kisült, hogy nekem van a legtöbb győzelmem, iskolai vívóbajnok vagyok! Ez 1938-ban történt, és ezek után érthető, hogy tényleg kedvet kaptam a víváshoz."

„Nem a sport az első az életemben. Hegedűtanszakon tanultam a Zeneakadémián, a vívást eleinte csak kiegészítésnek szántam. Hogy most az emberek inkább úgy ismernek, mint vívót? Hát a zenében nem nyertem olimpiát.” (Kárpáti Rudolf hitvallása a Muzsika című folyóiratban – 1962)

 

 

---

4. Gyarmati Olga - atlétika

Három olimpián vett részt – London (1948), Helsinki (1952), Melbourne (1956) –, és a londoni győzelmét követően Helsinkiben a 10., míg Melbourne-ben a 11. lett távolugrásban. Utóbbi ötkarikás játékokról nem tért haza, Angliában telepedett le.

Valamennyi nemzetközi és 29 hazai bajnoki címét a Vasas színeiben érte el.

1948 – a londoni arany
London távolugró bajnoknője  üstökösként tűnt fel a magyar atlétika egén, ahol fényes állócsillag maradt. Kivételes tehetsége és sokoldalúsága révén a vágtaszámokban, valamint  gáton, távolban és magasban, továbbá  ötpróbában összesen 31 magyar bajnokságot nyert. Bácsalmási Péternek, a válogatott vezetője meghívta őt a tatai edzőtáborba, és ott beszélte rá arra, hogy Londonban, az olimpián, a távolugrásban próbáljon szerencsét és ne a másik kedvenc számában, a 80 méteres gátfutásban, mert utóbbiban például ott lesz az indulók között a háború utáni időszak legnagyobb gátas sztárja, Blankers-Koen.

Ráadásul a pasaréti, 570 centiméteres "teszt", valamint az 599 centis magyar csúcs is amellett szólt, hogy távolugrásban induljon. Igaza volt Bácsalmásinak, mert ugyan Gyarmati Olga a Wembley stadionban „csak” 569 és fél centiméterig jutott, de még így is jó tíz centit vert az ezüstérmes argentin de Portelára.

Ám az sem titok, volt azért félsz az akkori válogatott vezetőiben, mert a szép szőke atlétanő a versenyeken csak ritkán találta el az ugródeszkát, az esetek többségében vagy belépett, vagy a deszkától 30-40 centiméterre rugaszkodott el. Ám ennek ellenére a londoni első kísérlete ennek ellenére is sikeres volt, másodikra viszont alaposan belépett. Ahogy gyakran emlegette, hogy a "távolságérzékével" lehet a baj, hiába méricskél, hiába gyakorolja a nekifutást, biztonságán képtelen javítani. Ráadásul a mindent eldöntő utolsó sorozatnál senki sem tudta, miként áll a verseny. Gyarmati Olga ebben a szituációban végre-valahára az elugródeszkát is eltalálta, ruganyosan a magasba lendült és repült. Messzebbre, mint bárki a vetélytársai közül…

„Őstehetség. Veleszületett, később meg nem szerezhető mozgáskészség, csupa ruganyosság, csupa energia. A vezetőnek kétszeresen ügyelnie kellett. Először is arra, hogy le ne törjön, agyon ne hajszolja magát, aztán meg arra, hogy tulajdonképpen milyen versenyszám edzésébe fogja. Talán egy kis szerencse is közrejátszott, hogy a távolugrást választottuk és nem – mint ahogy eleinte szó volt róla – a gátfutást.” (Bácsalmási Péter, a magyar atlétikai válogatott egykori vezetője)

 

 

---

5. Csordás Lajos - labdarúgás

Tizenkilencszeres válogatott (1952-1959), a válogatott mérkőzéseken nyolc gólt rúgott. Tagja volt az 1952-ben, Helsinkiben olimpiai bajnokságot nyert magyar labdarúgócsapatnak, valamint kerettag volt az 1954-es labdarúgó-világbajnokságon, de a tornán nem vett részt. 1962-ig a Vasasban 226 bajnoki mérkőzésen szerepelt és 104 gólt rúgott.

1966-tól 1967-ig a Vasas edzője, 1966-ban a Vasas az ő irányításával nyert veretlenül magyar bajnoki címet, valamint 1967 februárjában diadalmaskodott a dél-amerikai Hexagonál tornán, többek között 9-3-ra verve a legendás chilei Colo-Colo csapatát.

1952 – a helsinki arany
Noha sokan – vagy talán mindenki a labdarúgást kedvelők közül – az 1952-es Helsinkiben rendezett olimpiával kapcsolatban, ha a fociról, az ott szerzett diadalról esik szó, azonnal kizárólag az Aranycsapatra gondol, azért a nyári játékokon pályára lépett egy bizonyos Csordás Lajos is, aki két mérkőzésen játszott, az olaszok és a törökök ellen. A piros-kékek játékosa rendkívül mozgékony, gólképes labdarúgó volt, aki a válogatott csapat támadósorában a balszélső kivételével valamennyi helyen játszott. Technikailag kitűnően képzett, kétlábas, a mezőnyben szorgalmas és kapura is veszélyes csatár volt. Robbanékonyan rajtolt, villámgyorsan cselezett, a közelharcot azonban lehetőleg elkerülte.

„Ő volt az a csatár, akinek Budafoktól egészen Buenos Airesig tapsoltak a nézők. Noha harminchat évet sem kapott összesen a Sorstól, mégis e rövid idő alatt szinte mindent elért, amit labdarúgó és edző elérhet.” (Vándor Kálmán sportújságíró és dalszövegíró) 
 

---

6. Szívós István - vízilabda

Hatvannégyszeres válogatott (1940-1957), 1945-ben a Budapesti Vasas vízilabdacsapatának alapítója volt Jeney Lászlóval, Markovits Kálmánnal és Brandi Jenővel. Pályafutása során három nyári olimpián vett részt. Az 1948-as londoni olimpián ezüstérmet szerzett a válogatottal, az 1952-es helsinki olimpián és a legendás 1956-os melbourne-i olimpián pedig olimpiai aranyérmet szerzett, ráadásul az utóbbin úszásban is indult. Technikás játékosnak számított, aki pontos dobásai mellett játékának szépségével is feltűnt.

1952 – a helsinki arany
Ő volt 32 évesen a válogatott centere, aki, ha kellett, végigbirkózta az egész meccset. Neki mindegy volt, hogy a vízből felbukkanva, a kapunak háttal állva, jobb vagy bal kézzel, fejjel vagy lábbal löte a gólokat. A többiek őt szolgálták ki, holott ennek az olimpiai bajnokságot nyert csapatnak – Jeney - Vízvári Gyarmati - Markovits - Bolvári Szívós Kárpáti – szinte valamennyi tagja világsztár volt.

Szívós szórta a gólokat – a szovjeteknek mindjárt hármat –, és nem véletlenül lett ő a torna gólkirálya. Elképesztő volt, tarthatatlan, csak azt sajnálhatják a szurkolók, hogy nem láthatták televízión keresztül azt, ahogy szárnyalt. Igaz, Szepesi György rádiós közvetítése mindent feledtetett…

Sajnos négy évvel később már csak beugróként szerepelt a válogatottban. Melbourne-ben ugyanis úszóként is indulnia kellett. Ám amikor vízbe került, megmutatta még 36 évesen is, hogy mire képes.

„Ma is tisztán él bennem egy régi bajnoki meccs, egy Vasas-Fradi a margitszigeti Sportuszodában. A mérkőzésnek külön pikantériát adott, hogy a régi és az új "császár", Németh "Jamesz" és Szívós egymás ellen játszott, az előbbi a Fradiban, az utóbbi a Vasasban. Ez az este a két centerről szólt. Úgy tűnt, mintha most akarnák végérvényesen eldönteni, melyikük a jobb. Németh "Jamesz" két gólt lőtt, Szívós kilencet, ezzel a különbséggel nyert a Vasas. Mikor a bíró lefújta a meccset, a két nagy center kikapaszkodott a partra és megölelték egymást. Úgy tudom, többé nem szálltak vízbe egymás ellen.” (Moldova György, író) 

 

---

7. Szalainé Korondi Margit - torna

Testnevelő tanár édesapja ismertette meg vele a versenytornát, majd 1948-ban a Vasashoz igazolt. 1950-től szerepelt a magyar tornászválogatottban, és egészen 1956-os emigrálásáig – az Egyesült Államokba vándorolt ki – összesen 8 olimpiai érmet szerzett, valamennyit Vasas-sportolóként. Az 1952. évi nyári olimpiai játékokon felemás korláton olimpiai bajnoki címet szerzett, majd nem sokkal később egy bukaresti versenyen megsérült és három évre felhagyott a tornával. Innen állt fel és szerzett Melbourne-ben egy arany-, és egy ezüstérmet.
1956-ban kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, ahol előbb Houstonban, majd utána Los Angelesben élt.

1952 – a legfurcsább olimpiai arany
Korondi Margit felemás korláton bemutatott gyakorlatával az első magyar aranyérmet nyerte Helsinkiben. Kevesen tudják, hogy az első megszületésére öt napig kellett várni. Még kevesebben azt, hogy a politikának mekkora szerepe volt ebben.
Ugyanis azon a bizonyos 1952. július 22-i reggelen már mindenki tudta, a női szerenként döntőkben elképesztő magyar-szovjet vetélkedés várható. Úgy tűnt, a valóságban semmi sem lesz a „nagy csatából”, hiszen aznap kora reggel jött a válogatotthoz egy távirat Rákosi Mátyástól: „Akárhogy tornázhattok, de nem nyerhettek, stop.” Majd ezt követte délelőtt egy másik, miután Budapesten rájöttek, eltelt öt nap az olimpiából, és még nincs magyar arany. A második távirat feladója ugyanaz, a szövege teljesen más volt. A címzett Nagy Jenőné mesteredző, a magyar tornasport Vali nénije: „Tégy meg mindent, hogy nyerjünk, stop.”

Mire a magyarok közül elsőnek pódiumra lépő Korondi Margit elkezdte a gyakorlatát, Vali néni már megtette azt, amit megkövetelt a haza. A 20 éves Korondinak kiadta, egyszerűen nem hibázhat, és ennek érdekében tilos volt felfognia a felső korlátra, s a leugrást is a biztonságos, alacsony magasságból kellett végrehajtania. És Korondi megcsinálta, amikor leugrott a felemáskorlátról, a pontozók egymás után mutatták, hogy 10-es, 10-es, 10-es…
„A kedves, mosolygós kis Gréti a magyar sportélet üdvöskéje, igazi kedvence volt.” (Vad Dezső sportújságíró) 
 

---

8. Papp László - ökölvívás

Magyarország, és a világ egyik leghíresebb ökölvívója, aki 1948-ban a londoni, 1952-ben a helsinki és 1956-ban a Melbourne-i olimpián nyert aranyérmet. Utóbbin a Vasas színeiben nagyváltósúlyú öklözőként lett olimpiai bajnok. Ő volt az első bunyós, aki háromszor egymás után olimpiai aranyat tudott szerezni – neki sikerült először, rajta kívül ugyanerre Teófilo Stevenson és Félix Savón (mindketten kubaiak) volt képes erre.

Profi pályafutását nem sikerült világbajnoki címmel megkoronáznia, de az Európa-bajnoki övet megszerezte, amit hatszor védett meg. Máig nem pontosan tisztázott politikai okokból nem engedték megküzdeni a világbajnokságért. Profiként 1957-től 29 találkozót vívott, ebből huszonhetet megnyert és kettő döntetlennel zárult, azaz veretlen maradt. Edzőként is feljutott a csúcsra, hiszen kedves tanítványa, a papírsúlyú Gedó György olimpiai bajnok lett Münchenben (1972).

1956 – a Melbourne-i arany
Sokan voltak azok 1956 nyarán, akik úgy gondolták, az akkor már kétszeres olimpiai bajnok Papp Laci – aki valóságos bemutatót rendezett Londonban és Helsinkiben a boksz szépségeiből – jobb lenne, ha itthon maradna, és nem utazna ki Melbourne-be, a harmadik olimpiájára. Hogy mindezt miért? Mert egy bizonyos lengyel Zbigniew Pietrzykowski szinte felmosta vele a ring padlóját Varsóban, így ő lett a nagyváltósúly elsőszámú esélyese az amerikai ökölvívó mellett. 
Aztán Papp Laci ott volt Melbourne-ben, és az elődöntőben újra összecsapott a lengyellel, akit most legyőzött – kétszer is számolni kellett Pietrzykowskira. Megérdemelten lett ismét döntős. Aztán a fináléban jött, majd bevert lógó orral távozott az amerikai José Torres, és megtette azt, amit addig az ökölvívók közül nem sokan: három egymást követő olimpián aranyérmes lett. 

"Papp minden bizonnyal a legjobb bokszoló azok közül, akiket valaha is láttam, és akikkel alkalmam 
volt az erőmet összemérni. Alacsony, izmos -, hódító kis fekete bajusszal, jellegzetesen magyaros jelenség. Azt hihetnénk, hogy alacsony termete bizonyos előnyt jelent ellenfeleinek. Papp azonban annyira ruganyos volt, reflexe olyan páratlanul gyors, hogy szinte láthatatlan fejmozdulattal is elkerülte az erős csapásokat. Eleinte úgy tűnt, hogy egész fedetlen, és bármikor eltalálható. Szó sincs róla. Pappot eltalálni nagy művészet volt. Ahogy most, bizonyos idő távlatából visszaemlékszem rá, meg kell állapítanom, hogy ő az az ökölvívó, akinek egyetlen hibája se volt, jobb és bal kezével egyaránt hihetetlenül erőseket ütött.” (Zbigniew Pietrzykowski lengyel ökölvívó) 
 

---

9. Markovits Kálmán - vízilabda

1945-ben a Budapesti Vasas vízilabdacsapatának alapítója volt Jeney Lászlóval, Szívós Istvánnal és Brandi Jenővel. 1951-től százharmincháromszor szerepelt a magyar válogatottban. 1952-ben, Helsinkiben és 1956-ban Melbourne-ben is tagja volt az olimpiai bajnokságot nyert magyar csapatnak, míg az 1960-as római olimpián bronzérmet szerzett. Még aktív sportolóként 1959 és 1966 között – ebből három évig, 1959-től 1962-ig Vasas sportolóként – a Budapesti Spartacus ügyvezető elnöke volt. Edzőként is sikert sikerre halmozott, hiszen magyar szövetségi kapitányként olimpiai bronzéremig (1968) és Európa-bajnoki 5. helyig (1966) vezette a válogatottat, míg a Barcelona szakvezetőjeként megnyerte a BEK és az európai Szuperkupa serleget (1981).

1956 – a Melbourne-i arany
A magyar vízilabdasportnak a melbourne-i volt a negyedik olimpiai elsősége, míg Markovits Kálmánnak a második. De talán ez a győzelem volt az, amely hatásában mindegyiken túlmutat. Az 1956-os siker után végképp összekapcsolódott Magyarország neve a vízilabdával. Hat meccs, hat győzelem, melyek közül az egyik mindennél többet ér.
Ne felejti el soha senki hogy akkor, azon a bizonyos meccsen kikből állt a CSAPAT! Boros Ottó, Jeney László, Gyarmati Dezső, Mayer Mihály, Hevesi István, Markovits Kálmán, Bolvári Antal, Zádor Ervin, Kárpáti György, Kanizsa Tivadar, idősebb Szívós István.

Egy csapat, amely a sportág és az ország kicsinysége ellenére bevonult a legnagyobbak közé.
Mert akkor, 1956-ban, a melbourne-i olimpián Markovits és a többiek talán életük legfontosabb meccsét játszották. Egy legendás mérkőzést, amelyen a magyar férfi vízilabda-válogatott 4-0-ra legyőzte a szovjeteket. Dávid győzte le Góliátot, de ennél sokkal fontosabb: egy adott pillanatban, ott, Melbourne-ben, a szovjetek elleni találkozón, a csapaton keresztül üzent a világ: ami az 1956-os forradalommal történt, azzal odakint nem értenek egyet.

Ráadásul a nyerő taktikát éppen Markovits dolgozta ki. A szovjetek legveszélyesebb játékosát, Georgij Msvenieradzét kikapcsolták a játékból: Kárpáti „Gyurika” beállt elé, Gyarmati „betakarta” hátulról, a többiek pedig feltett kézzel blokkolták a támadásokat. A módit retesznek nevezte el, ma zónavédekezés a neve, s általánosan elterjedt a pólóban.
És másnap, amikor 2-1-re sikerült Jugoszláviát is legyőzni, megszerezték a hősök – köztük a grófi származású Markovits – az olimpiai bajnoki aranyat. A sportág legfontosabb érmét!

„Hat hetet töltöttünk Mexikóban a próbaolimpián, és Kálmán minden este fél tízkor végigjárta a szobákat, hogy lefeküdtünk-e. Hat hetet így végigcsinálni… Tele is volt a hócipőnk. Persze, egy idő után rájöttünk, hogy az ellenőrzést követően akár neki is vághatunk az éjszakának, Kálmán ugyanis legtöbbször elvonult kártyázni a vívó Meszéna Mikiékkel.” (Molnár Endre olimpiai bajnok vízilabda kapus) 
 

---

10. Jeney László - vízilabda

1945-ben a Budapesti Vasas vízilabdacsapatának alapítója volt Markovits Kálmánnal, Szívós Istvánnal és Brandi Jenővel. Hatvanöt alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Az 1952. évi, majd az 1956. évi nyári olimpiai játékokon is tagja volt az olimpiai bajnoki címet nyert magyar csapatnak. Összesen hatvanöt alkalommal volt válogatott. Visszavonulását követően az Iskola utcai Halászcsárdát vezette, amely a sportolók kedvenc találkozóhelye volt. A Vasas vízilabda-szakosztályának elnökségének tagja volt.
Legjobb eredményeit egy olimpiai bronzérem (1960) és egy Európa-bajnoki cím (1958) kivételével a Vasas sportolójaként érte el.

1952 – a helsinki arany
A kedves, örökvidám Jeney László, vagy, ahogy akkoriban mindenki becézte, Pierre fénykorában – csodálatos reflexei és nyugalma révén – a világ egyik legjobb kapusa volt. Olimpiai szereplését Londonban kezdte. Mezei István sérülése miatt később utazott ki az angol fővárosba, és végül másodikak lettek. Helsinkiben és Melbourne-ben védte a győztes magyar válogatott kapuját. A finn fővárosban sokak szerint az olimpiák történetében látott egyik legjobb kapusteljesítményt nyújtotta. A csapat mindössze 16 gólt kapott nyolc meccs alatt – szemben a dobott 53-mal –, ám a legfontosabb találkozókon, a négyes döntőben Jeney mindössze kétszer nyúlhatott maga mögé az olaszok és az amerikaiak ellen.

“Elképesztő dolgokat éltünk meg együtt Pierre-rel, aki a világ legjobb kapusa volt. S, ha nem nyomasztott volna bennünket 1956-ban a Melbourne-i olimpián, hogy jaj, vajon mi zajlik otthon, mi van a szeretteinkkel, akkor ez a turné valóban a világ csodája lett volna!” (Kárpáti György háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, aki Jeneyvel együtt írta meg a Melbourne, Miami, Margit-sziget című könyvet) 
 

---

11. Gulyásné Köteles Erzsébet - torna

Sportolóként három olimpián szerepelt (1948, 1952, 1956). Ezeken egy arany- (1956), három ezüst- (1948, 1952, 1956) és egy bronzérmet (1952) szerzett. Helsinkiben talajon negyedik volt (1952). Világbajnokságon ugyancsak csapatban végzett első helyen (1954). Egyéniben kétszer nyert főiskolai világbajnokságon aranyérmet (1954). 1950-től dolgozott edzőként is.

Sportpályafutása mellett és után Budapesten iskolai testnevelő tanár volt. A tornasportban 1954-től, a ritmikus gimnasztikában 1962-től nemzetközi pontozóbíróként működött közre. Az 1960-as években néhány évig a magyar műkorcsolya-válogatott munkáját is segítette.

1956 – a Melbourne-i arany
Azon a bizonyos versenynap reggelén Melbourne-ben nagy izgalommal készültek a tornásznők, hiszen az ország várta, hogy a csapat megszerezze a női kéziszerben a bajnoki címet. Tass Olga azonban elhagyta a nemzetiszínű szalagját, így végső megoldásként egy szivárványszínű szalaggal kellett a többiekkel együtt kivonulnia. A hat, fehér ruhába öltözött csinos magyar lány – Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga – hozzákezdett a gyakorlathoz. A ritmusos mozdulatok pillanatok alatt megragadták a nézők figyelmét, s a piros-fehér-zöld színek között csillogóan hatott az egyetlen szivárványos szalag.

Fantasztikus sikert arattak, és amikor kiderült, megvan az aranyérem, Fülöp edinbourgh-i herceg, II. Erzsébet angol királynő férje kérésére még egyszer bemutatták gyakorlatukat a többezer tomboló szurkolónak. Köteles Erzsébet ezen a napon élete gyakorlatát mutatta be. Megérte, hiszen felért a csúcsra.

"Talán ő volt  a világháborút követő időszak világhírű magyar női tornászcsapatának egyik meghatározó, de mindenképpen az egyik legmegbízhatóbb versenyzője.” (Nagy Jenőné mesteredző, a magyar tornasport Vali nénije) 

 

---

12. Kovács Pál - vívás

Összesen öt nyári olimpián vett részt és ezeken hat arany és egy bronzérmet nyert. Ezzel máig ő az olimpiák történetének egyik legeredményesebb kardvívója, rajta kívül máig csak Gerevich Aladár és Kárpáti Rudolf szerzett ebben a fegyvernemben legalább hat olimpiai aranyérmet. Olimpiai aranyai közül ötöt nyert csapatban és egyet egyéniben.

Pályafutása alatt az Európa-bajnokságokon, illetve az 1937-től kiírt világbajnokságokon összesen tizenkét érmet – köztük egy Európa-bajnoki és kilenc világbajnoki aranyérmet – nyert. Egyéniben is eredményes volt, egy világbajnoki címe mellett kétszer szorult – 1951-ben Gerevich Aladár, 1954-ben Kárpáti Rudolf mögött – a második helyre. Az aktív sportolástól negyvennyolc évesen, az 1960. évi római olimpia után vonult vissza.
A Vasas színeiben két olimpiai bajnoki címet (1956, 1960), négy vb-címet (1954, 1955, 1957 és 1958) és hét magyar bajnoki aranyat nyert, melyből négy egyéni (1954, 1958, 1959 és 1960) és három csapatbajnoki (1956, 1958 és 1960) diadal.

1956 – a Melbourne-i arany
Mindenki elképzelheti, hogy milyen lelkiállapotban lehettek a magyar sportolók Melbourne-ben, miközben várták családjuktól a híreket, vajon mi a helyzet Budapesten az eltiport forradalom és szabadságharc után. Amikor egy-egy telefon érkezett a magyar fővárosból, futótűzként terjedtek az új információk, melyeket otthonról kaptak. Kovács Pál – aki a magyar kardválogatott rangidőse volt – éppen aludt a lengyelek elleni döntő előtt, amikor a felesége telefonált.
A csapat egyik edzője vette fel, és beszélt Kovács Pál feleségével. Amikor az akkor már négyszeres olimpiai bajnok felébredt, átadta neki az üzenetet, miszerint a családtagok közül mindenki él, jólvan és egészséges. A kardvívás egyik legnagyobb géniusza mikor meghallotta mindezt ébredését követően, csak bólintott, majd kiment a pástra, és a válogatott éppen az ő vezetésével 9-4-re győzött. Maga a csapat a három „öreg zseniből” – Kovács Pál, Gerevich Aladár és Kárpáti Rudolf –, valamint három ifjú titánból – Hámori Jenő, Keresztes Attila és Magay Dániel – állt. Ki tudja miért, de utóbbiak nem tértek vissza Magyarországra, míg az öregek nem választottak új hazát maguknak.

„Rendkívül szerény és tisztességes jellem volt. Vívása elsősorban tempóra épült, jellegzetes észvívás volt, amelyet természetesen a sporttisztképzőben kapott, rendkívül precíz technika alapozott meg. Magasugró-, atléta múltja és izomzata olyan fless támadások keresztülvitelére tették alkalmassá, mint talán senki mást. Egyenes fejvágásai egyszerűen védhetetlenek voltak.” (Dr. Kamuti Jenő olimpiai ezüstérmes vívó)
 

---

13. Delneky Gábor - vívás

1952-ben kezdett versenyszerűen vívni a Vasas sportegyesületben, és két évre (1956-58) átigazolt a Honvédba, majd visszatért, és a visszavonulásáig ismét a Vasasban versenyzett. Albérlet híján a Vasas Pasaréti úti székházának egyik szobájában lakott és szabadidejét a vívóteremben töltötte. A csapatért mindig határtalan lelkesedéssel küzdő, kemény vívó volt, aki Melbourne után került a legjobbak közé.

Minden nemzetközi és hazai sikerét a Vasas színeiben érte el. 1959-ben vb ezüstérmes volt csapatban. Legnagyobb sikerét az 1960-as római olimpián érte el, ahol a magyar kardcsapat tagjaként – Gerevich Aladár, Horváth Zoltán, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál és Mendelényi Tamás mellett – olimpiai bajnoki címet szerzett. 1961-ben harmadik lett a világbajnokságon csapatban. 1963 után már nem volt a válogatottkeret tagja. Holott már bajnok és ranglistavezető volt, ám mivel nem lépett be a pártba, már az 1964-es tokiói olimpiára nem engedték ki. 

1960 – a római arany

Ki gondolta volna akkor és ott Rómában, hogy hosszú időre megszakad az a példátlan sorozat, amit a magyar kardvívás ért el: 1928 és 1960 között valamennyi olimpián a magyar válogatotté lett az olimpiai arany, szám szerint hét csapatbajnoki ötkarikás diadal. Igazi határkő – és a mindezt lezáró római játékokon aratott sikernek volt tevékeny részese a csapatért akár „halni is képes” Delneky Gábor.

A Vasas vívója az 1960. szeptember 10-i, szombati meccsen a magyarok 9-3-ra verték Romániát, és Delneky két asszót nyert. A fináléban aztán nem kapott szerepet a lengyelek ellen – volt miért visszavágni, hisz egy esztendővel korábban éppen a lengyelektől kapott ki a vb-döntőben a csapat – , de a pást mellől űzte, hajtotta a társait. 9-7 lett ide, megvolt az olimpiai arany.

Rómában hatan álltak a győzelmi dobogón. A három fiatal, Horváth, Mendelényi és Delneky, valamint a magyar kardvívás és minden idők három legeredményesebb magyar olimpikonja: a hétszeres olimpiai bajnok, 50 éves Gerevich Aladár, a hatszoros olimpiai bajnok, 48 éves Kovács Pál és a szintén hatszoros bajnok, Kárpáti Rudolf.

„Elmesélnék egy történetet. Pár hete Padovában találkoztam egy régi olasz vívótársammal. Odajött hozzám, és csak annyit mondott: nem tudtam, ki vagy, nem tudtam a neved, de pontosan úgy mosolyogsz, ahogy annak idején a Delneky. Pontosan olyan jókedvű, humoros vagy most is.” (Delneky Gábor arról, hogyan emlékezzen róla az utókor – Vívómúzeum)
 

---

14. Szentmihályi Antal - labdarúgás

A 31-szeres magyar válogatott kapus 1952-ben kezdte meg pályafutását egy kis győri csapatnál, a Textilesnél, majd egy évvel később a Győri Vasas ETO-hoz került, ahonnan a csapat kiesését követően leigazolta a Vasas, ahol gyorsan az első számú kapusává vált a csapatnak. 1961-ben a Vasassal megnyerte a magyar bajnokságot, melyet egy évvel később sikerült megismételnie. A válogatottban, 1961. december 9-én, ötszázadik játékosként mutatkozott be, amikor Chile ellen a szünetben becserélték Szentmihályit az egyébként 5-1-re elveszített barátságos mérkőzésen. Összesen 125 mérkőzésen védte az angyalföldiek hálóját, ez idő alatt olimpiai bajnoki címet szerzett Tokióban (1964), ugyanebben az évben bronzérmes lett az Európa-bajnokságon.

1965-ben igazolt el az Újpesthez, és a lila-fehérekkel további hat alaklommal nyert bajnoki címet, illetve 1970-ben megnyerte a Magyar Népköztársaság Kupáját. Az újpestiekkel 1974-ben az elődöntőbe jutott a Bajnokcsapatok Európa Kupájában, ami egyben szinte lezárta a pályafutását, hiszen ugyanebben az évben visszavonult.

1964 – a tokiói arany
Ki gondolta volna azt, hogy Szentmihályi Antal a meglehetősen rosszul sikerült válogatottbeli bemutatkozását követően – Chile ellen csereként állt be a szünet után, meg sem melegedett, és a 46. percben már gólt kapott, majd utána még kettőt – a magyar labdarúgás és a válogatott egyik legelismertebb kapusa lesz. Amikor a válogatott kijutott a tokiói olimpiára, dr. Lakat Károly szövetségi kapitánynak két remek hálóőr, Gelei József és Szentmihályi Antal állt a rendelkezésére.
A kapitány az olimpián lejátszott 5 meccsből hármon szavazott bizalmat a Vasas kapusának – a románok elleni negyeddöntőben eltört Gelei ujja –, aki a jugoszlávok ellen bekapott 5 gól ellenére megszolgálta a bizalmat, hiszen az elődöntőben az egyiptomiak, és a döntőben a csehszlovákok csak egyszer tudták megadásra kényszeríteni. A döntőben elért 2-1-es győzelemmel a magyar futballcsapat tizenkét év után újra ötkarikás diadalt aratott, megszerezve a tizedik tokiói aranyérmet.

---

15. Nemere Zoltán - vívás

Nemere Zoltán 1958-ban kezdett vívni, és tőr- és párbajtőrvívásban egyaránt versenyzett, 1963-tól 1971-ig tagja volt mindkét fegyvernem magyar válogatottjának, kiemelkedő eredményeket azonban párbajtőrvívásban ért el. Tökéletes technikával, de egyszerűen, célratörően vívott, töretlen küzdőszellemben. Igazi csapatember volt. Pályafutása alatt összesen két olimpiai és hat világbajnoki érmet nyert. Legjobb egyéni eredménye az 1965. évi párizsi világbajnokságon elért első helyezés. Ebben az évben az év vívójának választották Magyarországon. A Vasas színeiben egy olimpiai aranyat (1964), egy vb-címet (1965) és egy bronzérmet (1963) szerzett, nyert egyéniben és csapatban az Universiadén (1965) valamint egy egyéni magyar bajnoki címet (1964).

1964 – a tokiói arany
Vívóberkekben hosszú ideig járta az a mondás, miszerint ha valaki nem tud eredményes lenni kardban, vagy tőrben, az elmegy párbajtőrözőnek. Nos, azt nem tudni, honnan ered mindez, de az tény, hogy a kard mellett messze a legeredményesebb magyar szakág a párbajtőr. Mindenesetre, amikor a válogatott – Kulcsár Győző, dr. Kausz István, Nemere Zoltán, Gábor Tamás és Bárány Árpád –  készült a tokiói olimpiára, a nyári játékokat megelőző versenyeken mutatott forma alapján mindenki érmet várt a csapattól.

Aztán amikor az egyéni küzdelmek során mind az öten kiestek úgy, hogy a legjobb 16 közé egyikük sem jutott el, bizony hirtelen mindenki óvatosabb lett az elvárásokat tekintve. Nem kellett volna, ugyanis a csapatversenyben szinte szétszúrkálták az egész mezőnyt – a legszorosabb meccset a negyeddöntőben a szovjetek ellen vívták (8-4) –, és megnyerték az olimpiát. 

Noha a csapat legjobbja Kulcsár Győző volt, a 24 éves Nemere abszolút nem vallott szégyent. Mint magyar bajnoknak, helye volt a csapatban, és hozta is azt, amit vártak tőle. Hallatlanul gyors volt gondolkodásban is, pillanatok alatt felismerte és kihasználta ellenfelei gyengéit. Társai véleménye szerint kemény, igazságos, őszinte, ember volt, aki mindig készen állt arra, hogy segítsen barátain. A páston a tokiói csapatversenyek alatt ellenállhatatlan volt, olykor az életben sem lehetet megállítani.

„Milyen vívó volt Nemere Zoltán? Óriási tehetség, hallatlan fizikai adottságokkal, gyorsasággal, robbanékonysággal, kötélidegzettel és önbizalommal. Sajátos egyéni stílusban vívott, közelről, szinte bement az ellenfél szájába. Rendkívüli szorgalom és munkabírás, céltudatos felkészülés jellemezte, úgy tartotta, hogy mivel vívómodora nagy összpontosítást kíván, mindenkinél többet kellett gyakorolnia.” (Vívómúzeum/Facebook/Ma lenne 75 éves Nemere Zoltán)
 

---

16. Ihász Kálmán - labdarúgás

A 27-szeres magyar válogatott balhátvéd a klubhűség egyik példaképe, hisz valamennyi mérkőzését a Vasas színeiben játszotta. 1953-ban kezdte a labdarúgást a Budapesti Vasasban, első élvonalbeli mérkőzését 1958-ban játszotta a Szombathelyi Haladás ellen, amikor is a lesérült Raduly József helyére állították be a csapatba. Pályafutása során hátvéd létére többször játszott csatárpozícióban, de fedezetként is. Stílusára a gyorsaság és a keménység volt jellemző. Összesen 270 bajnoki mérkőzésen szerepelt. Mészöly Kálmánnal és Farkas Jánossal együtt fejezte be aktív pályafutását 1974. február 28-án négyszeres bajnokként (1961, 1962, 1965 és 1966).

1962 és 1969 között 27 alkalommal szerepelt a válogatottban, 1962. június 24-én debütált a bécsi Práterben, amikor az Ausztriát 2-1-re verő csapatba az 51. percben állt be csereként. Az 1964-es tokiói olimpián a győztes magyar válogatott tagja volt, mind az 5 találkozót végigjátszotta. Két világbajnokságra (1962 – Chile és 1966 – Anglia) válogatták be a csapatba, de egyszer sem lépett pályára.

1964 – a tokiói arany
Csatárként kezdte, fedezetként folytatta és balhátvédként lett igazi klasszis Ihász Kálmánból. Jól helyezkedő, gyors, kemény, de sportszerűen játszó, megbízható futballista volt. A tokiói olimpián nyert aranyérem jelentette pályafutása csúcsát. A válogatott egyik legmegbízhatóbb embere volt. Később elmesélte, hogy Tokióban kiválóan alkalmazta a hátvédek számára talán legfontosabb szabályt. 

Pedig egyáltalán nem volt könnyű. Megfigyelhető volt mind az öt tokiói meccsen, hogy amikor a vele szemben álló csatár megkapta volna a labdát, vagy vele egyszerre ért oda a labdához, vagy még annak átvétele előtt. Így vagy megelőzte, vagy leszerelte az ellenfél csatárait. Egyszer sem került tempóhátrányba, így egyszer sem kellett olyan szabálytalanságot elkövetnie, hogy ezzel akadályozza meg az ellenfelet a labda átvételében. Ez pedig az egyik legnagyobb szó egy hátvéd pályafutásában. 

„A családomat viszont el kellett tartanom, így a meglévő kötödém felé fordítottam minden energiámat. A sport azonban itt sem maradt ki az életemből, hiszen gyártottunk a Vasasnak is mezeket.” (Ihász Kálmán olimpiai bajnok labdarúgó 1974-es visszavonulását követően)
 

---

17. Farkas János - labdarúgás

A 33-szoros magyar válogatott csatár Ihász Kálmán és Mészöly Kálmán mellett a klubhűség példaképe, hisz valamennyi mérkőzését a Vasas színeiben játszotta. Gyorsan bekerült a kezdőcsapatba. Tagja volt az 1960-ban az UEFA-ifjúsági tornán győztes csapatnak. Az 1966-os magyar labdarúgó-bajnokság gólkirálya volt. Mészöly Kálmánnal és Ihász Kálmánnal együtt fejezte be aktív pályafutását 1974. február 28-án négyszeres bajnokként (1961, 1962, 1965 és 1966). Pályafutása során 290 élvonalbeli mérkőzésen 169 gólt szerzett, valamint 33 válogatott mérkőzésen szerepelt, ahol 19 találata volt.

Bár tagja volt az 1962-es labdarúgó-világbajnokság magyar keretének, pályára nem lépett. Az 1964-es labdarúgó-Európa-bajnokságon a magyar válogatottal bronzérmes lett, míg pályafutása csúcsaként 1964-ben aranyérmes lett a tokiói olimpián. Az angliai 1966-os labdarúgó-világbajnokságon a magyar válogatott tagja volt, a vb egyik, ha nem a legszebb gólját ő szerezte a brazilok ellen. 1968-ban a világválogatott tagjaként játszott Brazília ellen is. Talán ő ez egyedüli játékos a világon, akit kritizáltak egy olyan meccs után, amikor négy gólt ért el. Az 1966. szeptember 28-i, franciák elleni barátságos meccsen a Népstadionban a csatárzseni négy góljával nyert a magyar válogatott 4-2-re, ám a Népsport másnap nemhogy nem rakta címlapra Farkast, de az értékelését a következő mondattal kezdte: „Farkas ezúttal nem vette ki a részét a mezőnymunkából…”

1964 – a tokiói arany
Csatárként kezdte, csatárként fejezte be. Ám a két időpont között számos boldog, önfelest percet okozott játékával, csodaszámba menő góljaival a szurkolóknak. Rendkívüli robbanékonysága, szenzációs gólérzékenysége révén a hatvanas évek egyik legjobb magyar csatára volt. Tokióban játszott az olimpiai  bajnokságot nyert csapatban.
A tokiói olimpián már alapember volt dr. Lakat Károly válogatottjában, és a nyári játékokon mind az öt meccsen játszott. A jugoszlávok elleni találkozón, amely a valahavolt egyik legszebb támadófocit hozta a sportág történetében, Farkas János góllal vette ki a részét a 6-5-ös magyar sikerből. Természetesen a döntőből sem hiányozhatott, és egy fél találat ott is fűződik a nevéhez, ugyanis az ő lövésébe nyúlt be Weiss, így került a csehszlovákok hálójába a magyarok vezető gólja. A magyarok számára emlékezetes napon, október 23-án, közép-európai idő szerint reggel fél hétkor kezdődött döntőt rengetegen hallgatták rádión, és aznap jegyezték fel a legtöbb késést a munkahelyekről. És Farkas karrierje ettől kezdve látványosan beindult…

„Tudtam, hogy Bene Feri beadással fogja befejezni azt a támadást. Már nagyon fáradt voltam, de magától vitt a lábam előre. És mentől jobban sikerült utolérnem az akciót, annál inkább éreztem, hogy itt lehet valamit keresni. Az utolsó métereken olyan versenyt futottunk Gérsonnal, mintha százas sprinterek lettünk volna. Legalábbis én úgy éreztem… Én szakítottam át elsőnek a célszalagot. A gól után még Gilmar is odaintett nekem: bravó…” (Farkas János olimpiai bajnok labdarúgó az 1966-os vb-n a braziloknak lőtt góljáról)
 

---

18. Menczel Iván - labdarúgás

A 7-szeres magyar válogatott, technikás és a kapura is veszélyes játékos a középpályán és a csatársorban egyaránt megállta a helyét. A Tatabányai Bányász, a Vasas és a Vasas Izzó csapatában (1968-1976) összesen 279 NB I-es mérkőzésen játszott, 45 gólt lőtt. 1968-ban a Vasashoz igazolt és itt is két bajnoki bronzérem volt a legnagyobb sikere (1968, 1970-1971).

1962-ben tagja volt a chilei világbajnokságon részt vevő keretnek, de mérkőzésen nem lépett pályára. 1968-ban részt vett a mexikóvárosi olimpián és a csapattal pályafutása legnagyobb sikereként aranyérmet nyert. Összesen 7 mérkőzésen szerepelt a válogatottban és 3 gólt ért el.

1968 – a mexikóvárosi arany
Talán örökre talány marad, hogy amikor a magyar labdarúgó válogatott a mexikói olimpiára készült, vajon a hazai szövetség miért csak a Szovjetunió ellen kötött le két barátságos mérkőzést. Ráadásul a hazai 2-0-s győzelmet Moszkvában egy nagyon sima 3-0-s vereség követett, és a szurkolók már kongatták a vészharangot, kudarcról, a csődről, a teljes összeomlásról beszélt mindenki.

És természetesen azt várta az ország, hogy ebből a mély válságból a mexikói olimpia megnyerésével húzza ki a válogatott a magyar futballt. Az a csapat, amelyik a bombaformában lévő Ferencvárosra és az Újpesti Dózsára épült, csak a kapuban tudott helyet szorítani magának egy csepeli, az azóta sajnos már elhunyt Fatér Károly, középhátvédben a kiugró tehetségű, Hungária körúti Dunai Lajos (ő sincs már köztünk...), valamint valahol a középpálya és a csatársor között bóklászva a Vasasból a remek Menczel Iván.

Nos, Menczel nemcsak a keretbe fért be, de valamennyi találkozón pályára lépett. Gólt szerzett a csoportmeccseken Salvador és Ghána ellen, majd az elődöntőben csak csereként lépett pályára a japánok ellen 5-0-ra megnyert meccsen. Hogy aztán a bolgárok elleni fináléban ő is visszatérjen a főszereplők közé. Ugyanis az esélytelennek tartott Bulgária Penev találatával vezetést szerzett, ám jött Menczel. Egy jobboldali szöglet után támadt kavarodást remekül kihasználva a Vasas játékosa látványos félfordulatból leadott "félkapás" lövéssel egyenlített,

„Menczel ügyes, technikás játékos. Hibái lefaragásával jó játékos lehet. Éppen ezért további lelkes, odaadó, szorgalmas munkára, szerénységre és tanulásra van szüksége, hogy még jobb játékossá váljon. Rendelkezik minden adottsággal ahhoz, hogy a legjobbak között képviselje hazánk színeit.” (Baróti Lajos szövetségi kapitány az 1962-es vb-keret kihirdetésekor)
 

---

19. Kozma István - birkózás

Az aktív sportolást a Ganz-Mávag kosárlabdázójaként kezdte, és egészen az ifjúsági válogatottságig vitte a 198 centi magas Kozma. Aztán a magyar birkózósport szerencséjére találkozott az 1928-as amszterdami olimpia bajnokával, Keresztes Lajossal, aki rábeszélte, legyen inkább birkózó. Leigazolta a Vasas, amely egészen a haláláig a klubja volt, minden eredményét – hazait és nemzetközit – a piros-kékeknél érte el.

Kötöttfogásban és szabadfogásban egyaránt versenyzett, de jelentős nemzetközi eredményeit kötöttfogásúként a nehézsúlyban érte el. 1960-tól haláláig szerepelt a magyar válogatottban. Három olimpián vett részt, az 1964. évi tokiói és az 1968. évi mexikóvárosi olimpián is aranyérmet szerzett, míg az elsőn, Rómában negyedik lett (1960). Világ-, és Európa bajnoki címei mellett egy-egy ezüstöt és bronzot nyert vb-ken, míg kétszeres Eb-második is volt. Máig ő az egyetlen kétszeres olimpiai bajnok magyar birkózó. Tagja volt az 1972. évi müncheni olimpiára készülő keretnek. Súlyos autóbaleset után kórházban vesztette életét.

1968 – a mexikóvárosi arany
Pici, ahogy mindenki hívta a 140 kilós óriást, tudott valamit a birkózásból, amit más nem. Valami utánozhatatlant, megfoghatatlant. Különben miként lehetett volna élete első versenyén azonnal ifjúsági magyar bajnok (1957), majd ismételte ugyanezt meg egy évvel később már „tapasztalt” birkózóként a felnőttek között. Hogy aztán előbb Rómában (1960) negyedik legyen az olimpián, majd másodszorra Tokióban (1964) már felüljön a kötöttfogásúak nehézsúlyú trónjára. 

Aztán jött 1968, és Mexikóba már abszolút esélyesként utazott Kozma István, pedig újfent megsérült a felkészülés hajrájában. A körmét a kezén műteni kellett, míg a térde cipóra dagadt. Ám Picit mindez nem érdekelte… A meccsek alatt nem érdekelték a kínok, magabiztosan menetelt a döntőig, ahol a négy évvel korábbi, tokiói döntőben is ellenfele szovjet Roscsin következett. És ahogy Tokióban, úgy Mexikóvárosban is Kozma lett a bajnok. Az első és azóta is egyetlen kétszeres olimpiai bajnok birkózó.

„Fiatal ember, de máris kétszeres olimpiai, háromszoros világ- és egyszeres Európa-bajnok. Olyan pályát futhat be, mint előtte talán senki más. Várjuk a következő olimpiát – Münchent… – írta a a mexikóvárosi diadalt követően a sportlap. Sajnos azonban egy baleset közbeszólt…
 

„A doktorok megígértették velem, hogy vigyázok a térdemre, ki tudja, hányszor mondták el, hogy milyen mozdulatokat mellőzzek a gyógyulás érdekében. Erre most kimegyek birkózni az olimpiai aranyért… Nem vagyok én normális…” (Kozma István kétszeres olimpiai bajnok a mexikói nyári játékok nehézsúlyú birkózó döntője előtt)

 

---

20. Gedó György - ökölvívás

Gedó György ökölvívó pályafutásának sikeres kezdetéhez egy szabályváltozás is hozzájárult: 1968-ban bevezették a 48 kilós felső súlyhatárral bíró papírsúlyt, amit szinte ennek a Békéscsabáról 1967-ben a fővárosba került keménykötésű fiúnak találtak ki. Mindvégig ebben a súlycsoportban bokszolt. 1968-tól 1980-ig szerepelt a magyar válogatottban. Első jelentős eredménye az 1969-ben Bukarestben szerzett Európa-bajnoki cím, amit az 1971. évi madridi Európa-bajnokságon is meg tudott ismételni.

A csúcsra a müncheni olimpián ért fel, amikor aranyérmet szerzett a 48 kilósok között. Összesen négy olimpián vett részt – ebben csúcstartó a sportágában – és amíg az 1968. évi mexikóvárosi olimpián sérülés miatt idő előtt búcsúzott, addig az 1976. évi montreali és az 1980. évi moszkvai olimpiai játékokon egyaránt pontszerzőként zárt, hiszen mindkétszer ötödik lett. Nyolcszor szerzett magyar bajnoki címet, 1968-ban és 1972-ben az év ökölvívójának választották. 1980-tól a Vasas Ökölvívó Szakosztályának edzője volt. Az aktív sportolást az 1980. évi moszkvai olimpia után fejezte be, 597 mérkőzésén 584 győzelmet aratott, ami rendkívüli teljesítmény.

1972 – a müncheni arany
Ki gondolta volna, hogy csak egy kicsit melegre sikeredett teának köszönhető az, hogy Gedó Györgyből olimpiai bajnok lett Münchenben. Ugyanis éppen az izraeli sportvezetők meghívására készülődött hozzájuk átmenni, ám túl melegre sikeredett a teája, így időbe telt, mire megitta. És ez volt a szerencséje, ugyanis a naptár éppen 1972. szeptember 5-ét mutatott.

A Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet két izraeli sportolót meggyilkolt, kilencet pedig túszul ejtett. A német rendőrség szabadítási akciója balul sült el, a túszok meghaltak. Gedót meg a forró tea megmentette.
„Örömmel elfogadtam az invitálást, de előtte ittam egy csésze forró teát, ami miatt elszöszmötöltem még a szobámban, így késve indultam. Ha jobban sietek, valószínűleg engem is túszul ejtenek…” – elevenítette fel később Gedó György a történteket.

Ám a shownak folytatódnia kellett, a sportolók többsége is a folytatás mellett állt. Gedó Gyurinak meg sem fordult a fejében, hogy otthagyja a játékokat. Ő volt a 48 kiló legnagyobb favoritja, és ennek megfelelően masírozott be a döntőbe, miközben simán vert egy thaiföldit, egy ausztrált, egy szovjetet és egy angolt az addig vezető úton. A fináléban az észak-koreai ellenféllel, Kim U Gillel került szembe, aki a harmadik menetre teljesen elkészült az erejével, és annak is örült, hogy amikor egy perccel a végső gong előtt egy gyilkos erejű bal csapottal megrendítette, képes volt még végigállni a hátralévő időt. A végeredmény egyhangú pontozás, Gedó György pedig felült a súlycsoport trónjára. 

„Kevés olyan magyar olimpiai bajnok van, aki nemcsak az élet napfényes oldalát, hanem annak árnyékos részét is megtapasztalta. Örülök, hogy a nehézségek után most itt vagy velünk egészségesen.” (Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke)
 

 

---

21. dr. Hegedüs Csaba - birkózás

Hegedűs Csaba tehetségére hamar felfigyeltek, először 1968-ban szerepelt világversenyen a magyar válogatott színeiben. Amikor az 1971-es szófiai világbajnokságon minden ellenfelét tussal verve aranyérmet szerzett, megkapta a Mr. Tus / Tuskirály becenevet. Aztán hívták Századosnak is, mivel az 1972-es müncheni olimpián ő szerezte meg Magyarország 100. aranyérmét, noha ezt Gedó György mindig is vitatta, mondván, ő nyert előbb a ringben, de Hegedűsnek rendezték meg előbb a díjkiosztóját…
Utána még 1973-ban egy autóbaleset kis híján – és szó szerint – majdnem kettétörte a pályafutását. Hetekig volt életveszélyben, ám nemcsak felépült, hanem a birkózószőnyegre is visszatért. De hogyan! Előbb vb-negyedik lett, majd kétszer győzött az Európa-bajnokságon, egyedül az 1976-os olimpia nem sikerült a számára, ahol helyezetlenül zárt. 1979-ben vonult vissza az aktív birkózástól.

1972 – a müncheni arany
A müncheni olimpia kötöttfogású küzdelmeinek első fordulójában 82 kilóban az éppen a 24. születésnapját ünneplő Hegedüs Csaba 5:4-re megverte a szovjet Anatolij Nazarenkót. Sokan már ekkor biztosak voltak abban, hogy a Tuskirály megszerzi az olimpiai aranyat. Pedig hátra volt még néhány kőkemény csatája, de ezt követően mindketten győzelmekkel meneteltek tovább, végül Hegedüs megszerezte a magyar sport századik olimpiai bajnoki címét, és Nazarenkóé lett az ezüst.

Pedig nagyon nem volt egyszerű. Előbb jött egy könnyed, két perc alatt elért siker a lengyel Ostrowski ellen, majd a svéd Karströmöt 3:1-re, a bolgár Dimitrovot 8:5-re, végül az utolsó összecsapáson a jugoszláv Nenadicsot 5:4-re győzte le. Hogy miért volt mindez nagy szó? Mert ezúttal nem a szófiai művész volt a szőnyegen, hanem egy igazi, erős rakodómunkás, aki azért néha-néha persze megvillant művészként. Mert akkor ez kellett a sikerhez
Az olimpia után a világ szakemberei nem keresték a jelzőket. Egyszerűen azt állapították meg, hogy Hegedüs Csaba tökéletes birkózó.

„Nekem Öcsi bácsi barátom volt, nagyon szerettük egymást. Személy szerint viszont nem értek egyet azzal a kijelentésével, hogy kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci… Akkor sem, ha klasszikus. Az én véleményem az, hogy az elkötelezett és hozzáértő munka sokkal fontosabb a pénznél. Ja, és annyit, hogy zsebre tett kézzel sem lehet sikert elérni.” (dr. Hegedűs Csaba olimpia, világ-, és Európa-bajnok birkózó)
 

---

22. Németh Miklós - atlétika

Németh Miklósról már 13 évesen kiderült, hogy a vér nem vált benne vízzé, és olimpiai bajnok kalapácsvető édesapja Németh Imre után benne is csörgedez „némi” dobóatlétai vér, ugyanis kislabdahajításban kimagasló eredményeket ért el. Ezzel együtt atlétikai pályafutását viszont távolugróként kezdte majd a későbbiekben váltott gerelyhajításra egy komolyabb sérülése után. 

1965-től 1983-ig szerepelt a magyar atlétikai válogatottban. 1967-ben az Európa-válogatott, 1977-ben, már olimpiai bajnokként a világválogatott tagja volt. Négyszer javította meg a gerelyhajítás országos csúcsát, ő volt az első magyar atléta, aki gerelyhajításban túldobta a 90 métert. Összesen négy olimpián vett részt: Mexikóban 17. lett sérülten (1968), Münchenben már 7. helyezést ért el (1972), majd jött Montreal a csodálatos világcsúccsal és az aranyéremmel (1976), végül Moszkvában 8. lett (1980). 1966-ban Európa-bajnoki ötödik, 1971-ben kilencedik, 1974-ben hetedik, 1978-ban hatodik volt.

1976-ban az év sportolójává választották. 1975-ben, 1976-ban és 1977-ben ő kapta az év atlétája címet. Sportolói évei alatt sokat tett a hazai atlétika népszerűsítésében. Többek között a Budapest Nagydíj Atlétikai Grand Prix verseny egyik szervező menedzsere 1977 és 1985 között. Visszavonulása után számtalan gerelyhajító atléta edzője volt, legnagyobb sikereit trénerként Tessa Sanderson (1992 - olimpiai aranyérmes) és Jan Železný (1992, 1996 és 2000 - olimpiai aranyérmes és világcsúcstartó) edzőjeként érte el.

Szabadalmai közül kettő tett szert világhírnévre. A Body Roll egy hengeres szerkezet volt, amit tartásjavításra, izomerősítésre és nyújtásra, valamint a mozgásügyesség fejlesztésére alkalmaztak (1986). A kilencvenes években szabadalmaztatta érdes felületű gerelyek gyártását és forgalmazását – Flying History és a 80 + R – ám a nemzetközi szövetség az egyre nagyobb távolságra való eldobásuk miatt a veszélyességükre hivatkozva betiltotta őket. 

1976 – a montreali arany
Élete nagy álma, hogy kalapácsvető olimpiai bajnok édesapja nyomdokaiba lépjen, Montrealban vált valóra. Az első, világrekordot jelentő dobásával (94.58) aranyérmes lett. Aki látta azt a bizonyos, hatalmas dobást, sosem felejti el. Július 26-a volt, talán itthon már éjfél felé járt az idő, amikor Németh Miklós tizenegyedik gerelyhajítóként az első dobásához készülődött.

Talán a szokásosnál is jobban koncentrált, majd a szokásosnál is kecsesebben mozgott. Nekifutott, elszállt a gerely, amely akkor szinte elképzelhetetlen messzeségben, tökéletes, pár másodperces röppályát leírva a földbe fúródott. Németh Miklós már akkor érezte, hogy valami hatalmas dolgot visz végbe, amikor a gerely elhagyta a kezét, ugyanis amíg szállt, már ott ugrált a küzdőtéren, mint egy kisgyerek.

94,58m – hatalmas világcsúcs!

Szinte sokkolta az ellenfeleit. Innentől kezdve vélhetően csigalassúsággal múltak a percek – hisz minden versenyzőnek le kellett dobnia a hat-hat kísérletét, mire végre ország-világ kimondhatta: az édesapa, Németh Imre után a fia, Miklós is olimpiai bajnok lett.

„Apám londoni aranyérme már kisgyerekként is mindig a szemem előtt volt, és mi tagadás, most már ki is mondhatom, én is akartam egyet belőle. Akartam, nem szerettem volna egyet, hanem akartam. Talán, ha én elsőre nem dobok ilyen nagyot, akkor utánam Hovinen, vagy Siitonen bevágott volna egy hatalmasat. Nem tudom, de érzésem szerint így is történhetett volna. És mondok még valamit, mert vigyen el az ördög, ha még ezt sem merem kijelenteni. Szóval nagyon jó kondiban jöttem, és nyerni akartam, enyém lett az arany és becsületszóra mondom, hogy ezt igazságosnak is érzem, mert annyit, de annyit gürcöltem érte.” (Németh Miklós, olimpiai bajnok gerelyhajító)
 

---

23.  Kenéz György - vízilabda

Az 1976-os olimpiai bajnok vízilabda-válogatott legfiatalabb tagja pályafutása során mindig is munkabírásával, jól időzített átadásaival, irányító készségével és szemfüles góljaival tűnt ki. Összesen két világbajnokságon és három Európa-bajnokságon szerepelt a válogatottban, melyben 1975-től 1986-ig 128 alkalommal szerepelt. Öt érmet szerzett, de csak egyet ötvöztek arannyal, amit az 1973-as EB-ről Jönköppingből hozott haza. 1986-tól a Vasas örökös bajnoka. Az aktív sportolást 1990-ben 34 évesen Cataniában fejezte be.

1983-ban a Testnevelési Főiskolán vízilabdaedzői oklevelet szerzett és visszavonulása után a Vasas, a Poseidon Catania, a Tungsram SC, majd a Budapesti Spartacus edzője lett. 2005-ben hazatért és a Vasas ifjúsági csapatának edzője lett. Majd 2012-től az Angyalföldi sport iskola felnőtt csapatában edzősködik.

1976 – a montreali arany
A magyar vízilabda-válogatott akkoriban telis-tele volt világsztárokkal, olyanokkal, akiknek a nevét a pólóért még nem is annyira rajongó szurkolók is tudták. Nos, ebbe a Faragó Tamás, Csapó Gábor, Gerendás György vagy ifjabb Szívós István nevével fémjelzett gárdába került be a 20 éves Kenéz György, aki az akkori világverő Vasasból tudott előbb a keretbe, majd a montreali olimpiára kijutni.

Az a csapat egészen más kategória volt, ott minden összeállt az örök élményhez. A csoportmeccsek akár edzésnek is tekinthetőek voltak a magyarok számára – az NSZK-t, Kanadát és Ausztráliát győzték le –, ám a legnagyobb riválisnak tartott szovjetek egyszerűen onnan sem tudtak továbblépni, mert a hollandok a világ döbbenetére – és tegyük hozzá gyorsan, a magyarok nagy örömére – legyőzték és kiejtették az olimpiai címvédőt.
Innentől kezdve pedig nem volt megállás. A szovjeteket elgáncsoló hollandokat és újra az NSZK-t 5-3-ra, a románokat 9-8-ra, az olaszokat 6-5-re vertük, majd a jugoszlávok ellen már elég volt az aranyhoz az 5-5-ös döntetlen.

Egy 20 éves fiatalember pedig felért a csúcsra…

„Nagyon sokat lehetett ebben a társaságban tanulni. Olyan dolgokat, amelyeket pedagógusként én is igyekszem továbbadni: rafinériát, céltudatosságot, összetartást, és a gyermekek taníttatásának fontosságát. Az összefogás olyan szinten megvalósult, hogy a bizalom alapján még a rosszban is egységesség mutatkozott közöttük. Ezt nagyon inspirálónak gondoltam mindig is.”  (Kenéz György, olimpiai bajnok vízilabdázó)
 

---

24. Dr. Faragó Tamás - vízilabda

A valahavolt egyik legjobb magyar vízilabdázó, aki játékosként és edzőként is remek eredményeket ért el. 1969-től a Vasas játékosa volt, és innentől kezdve elképesztő az eredménysort, amit elért. A válogatott tagjaként mindent megnyert, amit ebben a csapatsportban meg lehet nyerni: olimpiát, világbajnokságot, Európa-bajnokságot. A Vasassal, amely klubbal a neve örökké eggyé vált, szintén mindent vitt: bajnokságot és kupát hazai és nemzetközi szinten. 

A nemzeti válogatottban 1970-től 1985-ig kétszázötvennyolcszor szerepelt a magyar válogatottban. 1983-ban megalapította az év ifjúsági vízilabdázója trófeát. Az aktív sportolástól 1989-ben vonult vissza. 1993-ban az Úszó Hírességek Csarnoka tagjává választották. 2000-ben beválasztották az évszázad magyar vízilabda-válogatottjába. 2020. július 30-án lett a A Nemzet Sportolója.

1995 novemberétől a Vasas vezetőedzőjeként, majd 2000-től 2005-ig a magyar női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett. Irányítása alatt a magyar válogatott világbajnoki, Európa-bajnoki és Világkupa győzelmet szerzett. 2005 májusa óta a Vasas vízilabda-utánpótlásának szakmai igazgatója, vezetője.

1976 – a montreali arany
1976-ban, Montrealban egy 24 éves fiatalember minden tekintetben bebizonyította, hogy sportága történetében a valahavolt egyik legjobb játékos. Már a csoportmeccseken is sok függött attól, hogy Faragó Tamás éppen mennyire gólerős, és amikor a mindent eldöntő hatos fináléban elkezdődtek a csoportmeccsek, a magyarok esélyei hatalmasat nőttek, ugyanis az olimpiai és világbajnoki címvédő Szovjetunió már a csoportmeccsek során elvérzett.
Az olimpiai bajnoki címről döntő körmeccsek első összecsapását rögtön az előző világbajnokság két dobogósa, az ezüstérmes Magyarország és a bronzérmes Olaszország vívta, és nagyjából mindenki sejtette, ennek a találkozónak a győztese lesz az aranyérmes Montrealban. Faragó megfogadta, nem akar többé a dobogó második fokáról felnézni az ellenfélre, és ennek megfelelően 4 gólt dobott a 6-5-ös magyar győzelemmel végződő meccsen. Majd a hollandok ellen ismét 4 gólt szerzett. Már ekkor tudta mindenki, ha a magyarok legyőzik a vízilabdában nem éppen nagyhatalomnak számító Romániát, az utolsó, jugoszlávok elleni meccsen maximum az lesz már olimpiai bajnokként a tét, hogy veretlenül utaznak-e haza pólósaink Kanadából. Nos, ez természetesen sikerült (9-8), így eldőlt, hogy Faragó és a válogatott állhat fel a dobogó tetejére.

Az utolsó tét nélküli összecsapáson a jugoszláv együttes ellen döntetlennel zártak Gyarmati fiai, a felszabadult Faragó bevágott hármat (5-5). Faragó mind a 8 meccsen a legeredményesebb gólszerzőnk volt, és 22 találattal, gólkirályként zárta a tornát.

Az álmok igenis azért vannak, hogy valóra váltsák őket.

"Münchenben nem nyerhettünk. De engem ez nem érdekelt egyáltalán. Megéltem, milyen érzés felnézni a dobogó legfelső fokára. Akkor döntöttem el, legközelebb én nézek le - és nem pejoratív értelemben - az ellenfelekre. Montrealban csak az volt bennem: MEGCSINÁLTAM! Egyszer sem számolgattam, az motoszkált bennem, hogy egy produkció részese vagyok. Márpedig a színpadon azt kell bebizonyítani, hogy te vagy a legjobb. Utólag értettem meg, mit is jelent a nyerés öröme, a szurkolók szeretete, olimpia bajnokként egészen máshogy viszonyultak hozzám, máshogy köszöntek” (Faragó Tamás, olimpiai, világ-, és Európa-bajnok vízilabdázó)
 

---

25. Dr. Csapó Gábor - vízilabda

A vízilabdázást kilencévesen kezdte, 1973-tól 11 éven át mindent megnyert a Vasas játékosaként, amit egy vízilabdás megnyerhetett. Az első, 1973-ban Belgrádban rendezett világbajnokságon győztes magyar vízilabda  válogatott „csodafegyverének minősült – a döntőben a szovjeteknek az öt magyar találatból hármat vállalt –, akit Gyarmati Dezső, a München után hivatalba lépett kapitány hívott be a válogatottba. Ez a lehető legjobb húzásnak bizonyult, ugyanis az akkor 23 éves, rendkívül jó fizikai adottságokkal rendelkező, kiválóan úszó Csapó újoncként bizony főszereplővé lépett elő.

Pályafutásának csúcsát Montreal, a győztes olimpia jelentette. Több mint másfél évtizeden át, összesen 272 alkalommal szerepelt a válogatottban. Tagja volt a Bécsben, és Jönköppingben rendezett Eb nyertes csapatnak is. 

Az aktív sportolást 1986-ban fejezte be, míg a válogatottól egy 1993-ban lejátszott világválogatott elleni mérkőzésen vonult vissza. 2000-ben beválasztották az évszázad magyar vízilabda-válogatottjába. A civil életben jogi diplomát szerzett. 1994-ben Faragó Tamással Budapesten vízilabda-iskolát nyitott. Jelenleg is pólós iskolát vezet, de közben jogtanácsosként is dolgozik.

1976 – a montreali arany
Amikor a magyar vízilabda-válogatott a Ferihegyről elindult a montreali olimpiára, a csapat egyik klasszisa, a 26 éves Csapó Gábor, akit mindenki csak Dudiként becézett, az újságíróknak kijelentette, amennyiben legyőzik a szovjeteket, akkor aranyérmesként jönnek haza Kanadából. Nos, erre azonban nem került sor – már nem az olimpia megnyerésére, hanem a szovjetek legyőzésére –, ugyanis a címvédő még a csoportjából sem tudott továbbjutni.
Mondjuk, ez abszolút nem zavarta meg a magyarokat, akik Montrealban is bizonyították, nemcsak a medencében képesek a legfineszesebb dolgokra, hanem a parton is. Csapó és Faragó például felfedezte, hogy az uszoda egyik közvetítő állványa mellett, úgy 8 méter magasban van egy telefondugaljzat. Dudi azonnal elrohant, és vett egy készüléket, és Faragóval minden nap onnan telefonáltak haza. És hogy nem voltak szívtelenek, amikor végeztek, átadták más sportolóknak is a készüléket, hadd beszélhessenek ők is a távolban lévő szeretteikkel. És még pénzt sem kértek érte…

Ráadásul Csapó volt az egyetlen, aki élőben nézte végig, ahogy a hollandok legyőzik a szovjeteket. Ugyanis doppingvizsgálatra várt, ám egy jódarabig képtelen volt mintát produkálni. Összeivott már mindent, ám a hascsikaráson kívül mást nem volt képes produkálni. Így, kiscsészével a kezében, végigizgulta a holland-szovjet meccset, de utólag elárulta, abszolút megérte.

A hatos döntő körmeccseinek legfontosabb találkozóján, az olaszok ellen ugyanakkor mintha el lett volna átkozva. Noha szinte szétlőtte a kapufát – háromszor is a gólvonalra pattant a labda a lécről –, betalálni nem volt képes. De szerencsére barátja és tettestársa, Faragó Tamás élete egyik legjobb találkozóját produkálta. Meglett a győzelem (6-5), meglett az olimpiai arany, és mint kiderült, ehhez még a Szovjetuniót sem kellett legyőzni… 

„Édesanyáméktól azt tanultam, hogy mindenben az iróniát és a humort keressem. A szóbeszéd is csak akkor érdekel, ha van benne humor, ha nincs, akkor az érdektelen, unalmas. Általában az élet napos oldalán álltam, csapattársaimmal fantasztikus generációt alkottunk.” (dr. Csapó Gábor olimpiai, világ-, és Európa-bajnok vízilabdázó)

---

26. Gedővári Imre - vívás

A nyúlánk, vékonydongájú, kiváló ütemérzékű balkezes kardvívó 1964-től az Újpesti Dózsa, majd 1986-tól a Vasas sportolója volt. Korának egyik legjobbjaként mindent megnyert, amit egy kardvívó megnyerhetett. Los Angeles évében volt élete talán legjobb formájában, de távolmaradásra késztették. Tizenhárom évesen Zarándi Csaba tanítványaként lett a lila-fehérek vívója, ám két évtized múltán – személyi okok miatt – a Vasasba távozott és Pasaréten fejezte be pályafutását.

Bámulatos eredménysorából a Vasas sportolójaként pályafutása legfényesebb sikerét, az olimpiai aranyat csapatban, valamint ugyanebben az évben a magyar bajnokságot nyerte meg egyéniben (1988). A szöuli olimpián tagja volt a Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György, Szabó Bence összeállítású, bajnokságot nyert magyar kardcsapatnak. Az aktív sportolást a szöuli olimpia után fejezte be. 

1988 – a szöuli arany
Ki tudná elfelejteni az 1988-as szöuli olimpia kardcsapat döntőjét. Azon a finálén a legtöbb magyar szurkoló többször kapott a szívéhez, átkozta el a balsorsot, amely régen tép, kezdett el reménykedni akkor, amikor már senki egy fillért nem adott volna azért, hogy a magyaroké lesz az arany. Ugyanis az olimpia előtt a legjobb formában lévő Gedővári Imre még nyeretlen volt, amikor a 4-8-ról 7-8-ra felzárkózó magyarok utolsó embereként pástra lépett Alsan ellen.

És Gedővári a tőle megszokott nyugalommal megcsinálta, és így az ő különleges bravúrjához fűződik a 28 év után kivívott újabb olimpiai csapatgyőzelem. Gedővári az utolsó csörtében 1:4-ről előbb egyenlített Alsan ellen és végül 5:4-re nyert. De hogy!! 4:4-es állásnál Alsan volt a kedvezményezett, de Gedővári érte el a győztes találatot, mellyel jobb tusaránnyal a magyar csapat szerezte meg az aranyérmet. Imre akciójának elbírálása előtt öt, végtelennek tűnő másodpercre kivárt a francia zsűrielnök, majd megítélte a magyar fiú javára a tust. Felrobbant a terem: örömmámor, visítás, üvöltés, felszakadó indulatok az egyik oldalon, tiltakozás, csalódottság, tomboló méltatlankodás a másikon.

„Imre barátom fantasztikus vívó, válogatottban igazi társ, klubtárs, főtitkárom, elnököm és egyben példaképem is volt. Amikor hetvennégyben Zarándi Csabánál megláttam iskolázni, arra gondoltam, de jó lenne így forgatni a kardot! Büszkék voltunk eredményeire, fanyar humorára, minden egyes napra, amit közösen megéltünk. Emlékszem, Csaba bácsi egyszer felrajzolta nekünk a kardvívás megoldóképletét. Rájöttem, ez a képlet maga Imre..." (Szabó Bence, kétszeres olimpiai bajnok kardvívó)
 

---

27. Bujdosó Imre - vívás

1973-tól a BSE, 1987-től a Vasas SC versenyzője, utóbbi klubjában aratta legnagyobb nemzetközi sikereit. Már az 1984-es Los Angeles-i olimpián is részt vett volna, ha nem következik be a bojkott. 1988 aztán az ő éve lett. Egyrészt megnyerte a kard világkupát, másrészt a szöuli olimpián tagja volt a Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György, Szabó Bence összeállítású, bajnokságot nyert magyar kardcsapatnak, amely második lett az év csapata választáson.

1991-ben a kardválogatott tagjaként ismét világbajnok lett, majd az 1992-es barcelonai olimpián a kardcsapat Abay Péter, Bujdosó Imre, Köves Csaba, Nébald György, Szabó Bence összetételben ezüstérmet szerzett. 1994 decemberében fejezte be a versenysportot.

1988 – a szöuli arany
Ha valaki, hát a Bujdi becenévre hallgató kardvívó már nagyon várta az 1988-as szöuli olimpia kardcsapat döntőjét. Ugyanis nagyon meg akarta mutatni a világnak, hogy a magyar kard még mindig fényesebb bármelyik másnál. Azon a finálén - legalábbis az első felében – azonban neki sem ment igazán a vívás. Pedig a döntőig vezető úton remekelt. Például a lengyelek elleni negyeddöntőben három győzelmével ő volt a vezér, majd az olaszok elleni elődöntőben Scalzo és Marin összesen egy találatot tudott bevinni Bujdinak.

De azokon a meccseken nem a világ másik legjobb csapata, a Pogoszov, Mindirgaszov, Burcev, Alsan összetételű tetravirátussal felálló Szovjetunió volt az ellenfél. Már-már úgy tűnt, hogy nem sikerül 28 év után visszaszerezni azt, ami a magyar kardvívást megilleti, az olimpiai bajnoki címet, amikor 8:4-es szovjet vezetésnél valami történt. A pástra lépő

Bujdosó oroszlánként küzdve megszerezte az első győzelmét a döntőben – 5:2-re verte Pogoszovot –, és ezzel olyan lökést adott a többieknek, hogy a végén – ha csak jobb tusaránnyal is – a magyar válogatott lett az olimpiai bajnok.
Bujdosó amúgy azt ígérte, hogy nemzeti színekre festi a bajuszát a győzelem után, ez végül nem jött össze, de a hajára jutott egy kis piros festék. 

„Azt hiszem, bőven lenne mit átadnom az otthoni vívóknak. Akik azt hiszik, hogy Németországban kolbászból van a kerítés, nagyot tévednek, jöjjenek ki. Igen kemény munkával jutottam el az elismertek közé és kapok tisztes fizetést. Ám sokkal kevesebbért is eljönnék, mert a szívem mindig is Magyarországért dobogott. Garantált 400 ezer nettó forintért már csomagolnék is és nem érdekelne, hogy mások mennyivel kapnak többet!” (Bujdosó Imre, olimpiai bajnok kardvívó)
 

---

28. Kovács István - ökölvívás

Amikor 1988-ban junior Európa-bajnok lett, a nevelőegyesületéből, az EVIG-ből igazolt a Vasasba, ahol mindent megnyert az amatőrök között, amit egy öklöző csak megnyerhet. 1991-ben nyert Bangkokban, a Francia nagydíjon, az országos bajnokságon, az Európa-bajnokságon, az Atom kupán, Berlinben és a világbajnokságon is, ebben az évben mind a 30 mérkőzését megnyerte. Úgy tűnt, az 1992-es barcelonai olimpián már célba ér, ám ott meg kellett elégednie a bronzéremmel.

Az ötkarikás játékok után 54 kilóban szerepelt. Amikor 1995-ben a 16 között búcsúzott a világbajnokságon, sokan leírták, ám jött az 1996-os esztendő, és Kokó mindent vitt: megnyerte az Európa-bajnokságot, majd az atlantai olimpián is első helyen végzett. Az olimpia után súlycsoportot váltott, és a következő évben a budapesti világbajnokságon világbajnoki arannyal fejezte be amatőr pályafutását.

Profiként mindent megnyert, amit csak lehetett. 1999 májusában a Nabaloum Dramane elleni mérkőzésen a WBC nemzetközi bajnoka lett, majd 2000 júniusában Steve Robinson legyőzésével Európa-bajnok lett. 2001 januárjában Antonio Díaz kiütésével pedig megszerezte a WBO világbajnoki címét. 2002 márciusában bejelentette visszavonulását. Eredményei: 22 győzelem (11 KO) és 1 vereség (KO).

1996 – az atlantai arany
A megelőző években elszenvedett balsikerek dacosabbá, harcosabbá és még elszántabbá tették Kovácsot, aki valami egészen klasszis ökölvívást bemutatva nyerte meg az 1996-os veljei Európa-bajnokságot, megszerezve ezzel az olimpiai kvótát. Kokó és mestere, Szántó Öcsi bá – ahogy mindenki hívta a világhírű edzőt – igencsak pozitívan készült az olimpiára, nyíltan kimondva, az 54 kilósok aranyérméért utaznak ki Atlantába.
A döntőig vezető úton Kovácsot szinte megütni sem tudták: Karagöz (török) – 15-3, Haszanov (tadzsik) – 17-3, Olteanu (román) – 24-2. Majd jött az elődöntőben a thaiföldi Khadpo, aki a magyar szurkolók döbbenetére nemcsak eltalálta a magyar világklasszist, de vezetett is ellene. Aztán jött a Kokó-parádé, és a végén a 12-7-es magyar győzelem. A döntőben aztán következett az igazi mérce, a kubai Mesa, aki állandóan két súlycsoport között ingázott, attól függően, hogy a szakvezetői éppen melyikben akarták indítani.

A döntő aztán újabb Kovács-diadalmenetet hozott, a kubai az utolsó majd két és fél percben megütni sem tudta a lábon remekül mozgó, már-már a közönségnek bokszoló magyar bokszolót. A végeredmény 14-7, és a barcelonai bronz után végre meglett a hőn áhított arany, amit a finálé után edzője nyakába akasztott, mondván ő a világ legjobb edzője.

„1992-ben a személyiségem még nem állt készen arra, hogy olimpiai bajnok lehessek. A tudásom már megvolt hozzá, hiszen ahogy a dobogón álltunk négyen, már mindenkit megvertem. A téttel, a nyomással, egy olimpia hangulatával azonban csak Atlantában tudtam megbirkózni. Akkorra értem meg, ez így volt jó. Az előtte lévő években sok sikerélményem nem volt, de Atlanta mindenért kárpótolt. Gyakran előjön az olimpia a mindennapokban, hiszen most is ennek apropóján beszélgetünk.” (Kovács István olimpiai, világ, és Európa-bajnok, profi világ, - és Európa-bajnok ökölvívó)

---

29. Vári Attila - vízilabda

Öttusázóként kezdett sportolni, ám mivel gyűlölte a futást, így inkább a KSI vízilabda csapatába kezdett edzésre járni. A korosztályos válogatottakban sikert sikerre halmozott, majd 1994-ben a Vasashoz igazolt, ahol előbb junior világbajnok lett (1995), majd új klubjával megnyerte a KEK-et. Az Universiade-n második helyen végzett. 1997-ben tagja volt a Világkupán harmadik helyen végzett válogatottnak. Ugyanebben az évben első volt az Európa-bajnokságon. 1998-ban a világbajnokságon második volt. A következő évben ismét Európa-bajnok és Világkupa-győztes lett. A válogatott legmagasabb (201 cm) játékosa volt. Sokan könnyelműsködő, váratlan megoldásokat választó, jó értelemben "vagány" pólósok közé sorolták. Szigorú védő, az ellenfél középcsatárait általában sikerrel semlegesítette, de az ellenfelek kapujára  is veszélyes volt. 2000-ben a válogatottal megnyerte az olimpiát.

2001-ben az Eb-n bronzérmes, a vb-n ötödik volt. 2002-ben a Világligában bronz-, a Világkupában ezüstérmes lett. A KEK-et még megnyerte a Vasassal, majd az új szezont már a Bp. Honvédnál kezdte meg, ahol többek között 2004-ben megnyerte a Honvéddal az Euroligát és az Európai Szuperkupát. Az athéni olimpián és a Világligában egyaránt első helyen végzett. 2009-ben a Pécsi VSK-hoz igazolt, és 2011-ben itt fejezte be játékos-pályafutását. Jelenleg a Magyar Vízilabda Szövetség elnöke.

2000 – a Sydney-i arany

Ha csak az az egy pillanata van csak a vízilabda sportágban, sokak szerint akkor is bekerül a sportág halhatatlanjai közé, akiről mindig írnak majd a sporttörténelmi könyvek. Pedig Vári Attilának a legtöbb szakember szerint ott sem kellett volna lennie a Sydney-ben rendezett 2000-es olimpián, csak annak köszönhette mindezt, mert Kemény Dénes kapitányi kinevezését követően az utánpótlásban sikeredzőként számon tartott édesapjától, Kemény Ferenctől azt a tanácsot kapta, azt a Vári gyereket aztán ki ne hagyja a válogatottból.

A kapitány hitt az atyai szónak, és behívta az óriást, aki szigorú védőként volt ismert, aki az ellenfél centereit általában sikerrel semlegesítette de az ellenfelek kapujára  is veszélyes. Nos, ezt a Sydney-ben rendezett olimpiai döntőben az oroszok kapusa, Makszimov egy életre megjegyezte. Mint Vári Attila nevét a nemzetközi pólós világ. A sydney-i olimpia legemlékezetesebb gólját szerezte Vári, amikor az első negyed végén nyolc méterről, látványos svédcsavarral bombázott Makszimov hálójába. A labda olyan erővel vágódott a felső sarokba, hogy az orosz kapusnak még arra sem volt ideje, hogy kezét felemelje.

Ezzel a felső sarokba pattanó svédcsavarral Vári Attila kitörölhetetlenül beírta magát az összes létező aranykönyvbe. Ez nem recept szerint ment – ez jött. Belülről. Az egyik géniusz belsejéből. Ezért mondták rá: egy csavar – az örökkévalóságnak. És ezt 17 ezer ember csodálta a helyszínen, és a magyarok által 13-6-ra megnyert döntő még soha nem nyújtott ilyen felhőtlen szórakozást a semlegeseknek. Többek között Vári csavarjának köszönhetően.

„Óriási megtiszteltetés, hogy további négy évre bizalmat kaptam, mint szövetségi elnök, és egyben hatalmas felelősség is. A magyar vízilabdázás jóval többet jelent, mint egy-egy mérkőzést, hiszen több mint tízezer igazolt sportolót képzünk, nemzetközi versenyeken veszünk részt, mindehhez komoly szakmai háttér kell.”  (Vári Attila, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó)
 

---

30. Varga Tamás - vízilabda

Pályafutását a Szolnoki VSC csapatánál kezdte, és amikor 1994-ben junior Európa-bajnok lett, átigazolt a Vasasba, ahol egy év alatt junior világbajnok, majd felnőtt Eb-ezüstérmes lett (1995). 1997-től 1999-ig gerincproblémái miatt hátfájás gyötörte, amely hátráltatta sportpályafutásában.

Sajnos a csontokat megtámadó ritka kór, és  a gerinccsigolyák miatt úgy fájt a háta, hogy néha mozdulni sem bírt. Végül nem kis tortúrán átesve helyre jött, óriási akarattal visszaküzdötte magát a legjobbak közé. Sugárzott belőle az eltiporhatatlanság, lövése irgalmatlan volt, a leghatékonyabb átlövők egyikeként tartották. Ugyanakkor a bekkelés műfajában és a centerpozícióban is megállta a helyét.

2000-től újra a Vasasba igazolt. 2001-ben újra szerepelhetett az Európa-bajnokságon, ahol harmadik lett. 2002-ben megnyerte a KEK-et. 2003-ban világbajnokságot és világligát nyert. 2004-ben aranyérmes lett az olimpián, majd az olasz Nervihez igazolt. 2005 márciusában ideiglenesen lemondta a válogatottságot, majd 2008-ban visszakerült a válogatottba, mellyel előbb az Európa-bajnokságon bronz, az olimpián aranyérmes volt.

2009-ben és 2010-ben is LEN-kupát nyert, majd visszatért Magyarországra. 2012-ben ötödik lett az olimpián, majd ezt követően visszavonult a válogatottól. Juniorként hatvanhétszer, felnőttként több mint százszor volt tagja a nemzeti csapatnak.

2004 – az athéni arany
Ha létezett olyan pólósa a magyar válogatottnak, akit a kapus poszton kívül mindenütt bevetettek edzői, és mindenütt képes volt válogatottszintű teljesítményre – ne felejtsük el, a zsinórban három olimpiai aranyat nyerő magyar válogatott szintjéről beszélünk –, nos, az éppen Varga Tamás volt.

A legjobbak között azonban csak Athén előtt tudta állandósítani helyét, mert korábban komoly egészségügyi problémái támadtak, amelyeken hosszú évek során, heroikus akaraterővel tudott úrrá lenni. Ám sikerrel visszatért, 2003-ban már tagja volt a világbajnoki címet szerző együttesnek, majd következett számára Athén.

Az olimpián mind a hét mérkőzésen szóhoz jutott és három góllal járult a sikerhez. Egyszer a szerbek elleni döntőben, a rendkívüli izgalmak közepette 8-7-re megnyert meccsen is betalált. Az olimpia után fáradtságra hivatkozva lemondott a válogatottságról, és Olaszországba távozott. Majd 2008-ban újra feltűnt, hogy Pekingben is aranyéremhez segítse a magyar vízilabdát. Igaz, az már egy másik történet…

„Kedden egy kerti partira voltunk hivatalosak a barátainkkal és a feleségemmel, aki kora délután kapott egy sms-t, melyben az egyik vendége gratulált a válogatott keretbe való bekerülésemhez. Május elseje lévén nem számítottam rá, hogy ma hirdet keretet Kemény Dénes, így a telefonomat is az autóban hagytam. Óriási meglepetésként ért tehát, és őszintén megmondom, hogy bizony meg is könnyeztem. Elmondhatatlanul boldog vagyok, nagyon szerettem volna bekerülni, és rengeteget küzdöttem érte.”  (Varga Tamás, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó)
 

---

31. Steinmetz Ádám - vízilabda

A KSI-ben kezdett vízilabdázni, majd a Ferencváros játékosaként ért el hazai és nemzetközi sikereket. A 2000–2001-es szezontól a Vasas SC-ben játszott, ahol kétszer is kiteljesedhetett a pályafutása. Klubszinten itthon és nemzetközi színtéren is sikeres volt – magyar bajnoki és kupasiker, illetve KEK-győzelem –, míg a válogatottal olimpiai bajnok és világliga-győztes volt.

2005-ben második lett a magyar bajnokságban, a Világligában és a világbajnokságon is. A Vasassal ősszel megnyerte a Magyar Kupát. 2006-ban az Euroliga negyeddöntőjéig jutottak. A magyar bajnokságban ezüstérmet nyert. Az Európa-bajnokságon második volt. A következő évben öt elbukott OB I-es döntő után magyar bajnok lett. 2008-ban ismét magyar bajnok volt. Az Euroligában harmadik lett klubjával. Az olimpiai válogatott keretből sérülése miatt kimaradt, így „csak” egyszeres olimpiai bajnok maradt.

Idegenlégiós évek után – a Primorac Kotorral megnyerte az Euroligát – 2011 májusában újra a Vasashoz igazolt. A világbajnokságon negyedik helyezett volt. 2012-ben bronzérmes volt az Európa-bajnokságon. A magyar bajnokságban megszerezte negyedik aranyérmét. A vízilabda Bajnokok Ligájában bejutott a Vasassal a négyes döntőbe, ahol negyedik lett. Tagja volt a londoni olimpián ötödik helyen végzett válogatottnak.
2014 májusától a Vasas vízilabda utánpótlásának szakmai igazgatóhelyettese lett, amiről 2017 júniusában lemondott, majd 2018. május 19-én befejezte játékos pályafutását és elkezdte politikai karrierjét.

2004 – az athéni arany
Fizikai adottságai mellett úszótudásával, sokoldalúságával és töretlen győzni akarásával irányította magára Kemény Dénes szövetségi kapitány figyelmét. És a kapitány behívta, és ő boldogan szállt fel bátyjával együtt az Athén felé induló gépre.

Kint semmi különöset nem csinált „csak” hozta azt a szintet, amiért ebe a csapatba bekerülhetett. Végül a szerbek 8-7-es legyőzésével Athénben felért a csúcsra, olimpiai bajnok lett, méghozzá fivére, Barnabás társaságában. Édesapjuk, az olimpiai bronzérmes Steinmetz János rendkívül nagy-nagy örömére. Ezzel egyébként a Komjádi-féle aranycsapatban szerepelt testvérek, a Keserű-fivérek példáját követve, ketten egyszerre álltak a győzelmi dobogón. Ráadásul az oroszoknak olyan ejtésgólt lőtt, amire a világ vízilabdáért rajongó része mindig is emlékezni fog.
Feledhetetlen látványt nyújtva rendkívül büszke szüleiknek. Ennyit ugyanis megengedett a Sors Ádámnak, aki a második aranyról sérülése miatt maradt le. Ám az athéni elsőséget már senki sem veheti el tőle.

„Éppen most tartok egy orvosi kontrollvizsgálatra, remélem, hogy minden rendben lesz. Én úgy készülök, hogy egy évig még biztosan segítem a csapatot. Annyi könnyítést kaptam az edző úrtól, hogy nem kell centerként játszanom, így talán kevesebbet ütnek középen, mint általában. Bekk pozícióban és mezőnyben játszom, emellett heti három edzést vállalok, nem kell mindegyiken ott lennem. Tapasztalataim szerint ez a heti három alkalom elég is arra, hogy jó erőben legyek, jó erőben maradjak” (Steinmetz Ádám, olimpiai bajnok vízilabdázó - 2019)
 

---

32. Steinmetz Barnabás - vízilabda

Akárcsak az öccse, Ádám, ő is a KSI-ben kezdett vízilabdázni. Számos hazai és nemzetközi sikert követően 1993-ban átigazolt a Ferencvárosba, ahol ténylegesen kiteljesedett a pályafutása, sorozatban játszotta klubjával a LEN Kupa-döntőket, megnyerte a KEK-et, magyar bajnok lett, míg a válogatottal kétszer Európa-bajnokságot, majd Világkupát nyert, és erre tette fel Sydney-ben a koronát az első olimpiai aranyérmével. 

Rövid nápolyi kitérőt követően 2003-ban a Vasasba igazolt, ahol előbb világbajnok lett 2003-ban Barcelonában, majd egy évvel később már a második olimpiai bajnoki címét szerezte meg Athénban. Az angyalföldiekkel Magyar Kupát és két bajnoki címet szerzett, míg az Euroligában a bronzéremig jutott. Egy év ferencvárosi kitérőt követően visszatért a Vasasba, és csapatával a bajnokságban az ezüstig jutott. A 2015-16-os idény végén bejelentette visszavonulását.

2004 – az athéni arany
A szigorú, kőkemény, de sportszerű játékos a KSI-ben kezdte, Horkai Györgytől, az akkori kapitánytól már 18 évesen bizalmat kapott, de csak a "Kemény-korszakban" állandósította helyét a válogatottban. Amikor a válogatott elutazott Athénba, hogy megvédje a címét, fel sem merült, hogy az idősebbik Steinmetz ne lenne ott a keretben. 2000-ben a Sydney-i nyári játékokon úgy játszott végig, hogy egyszer sem pontozódott ki, ami egy védőtől nem akármilyen teljesítmény, főleg úgy, hogy már akkor ő fogta az ellenfél centereit.

A védelem meghatározó embereként Athénban valamennyi sikerből kivette a részét, sőt, felülmúlva a négy évvel ezelőtti teljesítményét, az ellenfelek egyszerűen nem tudtak róla gólt dobni. Vélhetően egy bekk ennél többet nem tud egy olimpiai aranyhoz hozzátenni. Több mint 200 alkalommal játszott a legjobbak közt. Athén után történt fiatalitás után maradt ki a válogatottból.

„Azért jöttem haza 2003-ban, mert Ádám kifejezetten hívott, felvázolta, hogy egy nagyon jó csapatot szeretnének építeni a Vasasban, és az ő felvetése volt a dolog. Engem marasztaltak kint, de az ütőképes Vasasban is láttam a lehetőséget, hogy sikeres lehet. Oda igazolt Kásás Tamás, ott játszottak a Varga testvérek, Tamás és Zsolt, Madaras Norbi, Vindisch Feri, Mátyás Zoli, Kósz Zoli. Hazai porondon aztán a Honvéddal szemben mindig alulmaradtunk.” (Steinmetz Barnabás, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó)
 

---

33. Madaras Norbert - vízilabda