„A Mechwart tér környékén nőttem fel, ami maga volt számomra a paradicsom. Vagy negyven lépcsőház ölelte körbe a ligetet, s mi megállás nélkül bújócskáztunk, fogócskáztunk a szomszéd gyerekekkel. A mozgás volt a lételemem, talán túlságosan is, így egyenes út vezetett Pasarétre, a Vasashoz. Első edzőim Garai Sanyi bácsi és a felesége voltak, a legnagyobb hatással azonban Schulek Ágoston volt rám. A páratlan karizmájú, zseniális pedagógus miatt választottam az edzői pályát. Persze ehhez hozzátartozott az is, hogy sportolóként nem értem el kimagasló eredményeket. Akkoriban ezt sajnáltam, ma viszont tudom, hogy szakmailag ebből a tapasztalatból is sokat merítettem. Át tudtam érezni azoknak a csalódottságát, akik hozzám hasonlóan nem voltak született tehetségek.”

A Vasashoz köthető szinte a teljes karrierje, csak a kötelező időt töltötte távol, például amikor a TF-en végezte tanulmányait.

„Igen, akkoriban még főiskolásként át kellett igazolnunk, ami annyiban nem is volt rossz, hogy megismertünk egy másfajta környezetet is. Abban az időszakban Tihanyi József volt a mesterem, aki szintén edzőzseninek számított. Követendő példák terén a sors kegyeltje voltam. Nem akarok túlzásokba esni, de nem csak edzők voltak ők a szememben, de apák, hősök, kiváló személyiségek is. Egyértelműen miattuk léptem erre a pályára. Pedig kamaszként még motoszkált bennem egy mélyebb intellektuális vágy is, nagyon szerettem a nyelveket, ötöt tanultam, és az orvosi egyetemet is vonzónak találtam. A természetem azonban erősebbnek bizonyult, a csillapíthatatlan mozgékonyságom egyértelműen az atlétika felé irányított.”
 

Bajzáné Marton Lívia szerint a hazai versenyeken elért korosztályos sikerek is lehetnek olyan értékesek, mint a nemzetközi érmek

Gondolom, a mai napig nem bánta meg a választását.

„Az évek múlásával rájön az ember arra, hogy az anyagiak is számítanak. Egy atlétaedző megbecsülése pedig sohasem volt igazából pénzre váltható, ezen a téren én sem dicsekedhetek. De ezt leszámítva nagyon elégedett vagyok az életemmel. A tanítványaim például a múlt héten azzal leptek meg a születésnapomra, hogy odaállítottak a pályára a kedvenc autómmal, egy fekete Porsche 911-essel, s a tulajdonos elvitt egy körre. Van ennél nagyobb figyelmesség? Azt hiszem nincs. Ezekért a pillanatokért érdemes igazából élni és dolgozni.”

A főiskola elvégzését követően sprinterek edzője lett, jóllehet a nemzetközi mezőnyben ezen a téren lehet a legnehezebben eredményt elérni. Nem volt emiatt csalódott?

„Mindig világosan fel tudtam mérni a lehetőségeimet és a sportágét is, ezért nem is vártam el olyan eredményeket, amelyekhez mondjuk nem voltak meg az adottságaink, vagy a szükséges feltételek. Beláttam, hogy elsősorban a hazai sikerekkel kell beérnünk, éppen ezért számomra egy országos bajnokságon győzni ugyanolyan jó érzés, mint mondjuk egy Eb-n vagy vb-n lehet. Az öröm akkor is öröm a gyermek arcán, ha itthon állhat a dobogó legmagasabb fokára.”

Ennek ellenére volt olyan tanítványa, aki ötödik helyen végzett a junior-világbajnokságon. Erre a pillanatra biztosan büszkén emlékszik vissza.

„Az eredmény, amelyet Palágyi Gergely elért, természetesen nagyszerű volt. Mégsem emiatt jut igazán eszembe az a világbajnokság. Akkoriban még salakon edzettünk és két gumicsíkot fektettünk le a pálya pontos kiméréséhez. Abban a pillanatban az jutott eszembe, vajon mit szólnának az amerikaiak, ha tudnák, hogy mi ilyen körülmények közül érkeztünk a világ legjobbjai közé? De ha a legemlékezetesebb momentumot kell felidéznem, az sem a pályához, hanem egy másik korosztályos vb utáni közös estéhez köthető, amelyre Szebeny Miklóst kísértem el. Miközben önfeledten táncoltak a különböző nemzetiségű fiatal atléták, a kör közepén feltűnt egy szenzációsan mozgó, magas srác. Életvidám volt és lenyűgöző. Úgy hívták, hogy Usain Bolt! Nemrégiben olvastam az önéletrajzi könyvét, amelyből kiderült, hogy egy igen szigorú és következetes édesapa állt mögötte, s az edzői is a munkát, a mások és önmaga iránti tiszteletet és alázatot tartották a legfontosabbnak. Hiába a legnagyobb tehetség, ha nem társul hozzá kellő fegyelem és szorgalom. Áldozatok nélkül semmit sem lehet elérni, s ez az élsportban különösen igaz. Ugyanakkor az emberi tartást, az élet szeretetét is meg kell őrizni az igazi sikerek eléréséhez.”
 

A Vasas aranygyűrűs edzője nemcsak atlétákat, de sikeres és boldog embereket is nevel

Ezek szerint a tanítványaira sem csupán atlétaként tekint?

„Elsősorban gyermekként, jövendőbeli értékes és egészséges felnőttként nézek rájuk. Talán még az országos bajnoki címeknél is büszkébb vagyok arra, hogy közel negyven közgazdász, tizenöt orvos, öt színész és hat képzőművész van a korábbi tanítványaim között. Ha csak egy kicsit is hozzátettem a munkámmal ahhoz, akivé váltak, akkor már elégedett lehetek. Ezért nem okoz nekem gondot, hogy nem tudom, milyen lehet olimpiát nyerni.”

Volt-e olyan érzése a pályája során, hogy belefárad az edzések egyhangúságába?

„Egyetlen percig sem. Minden áldott nap úgy mentem le a Pasaréti útra, hogy jó lesz, s éppen betoppan egy tehetség, akivel öröm lesz dolgozni. És mindig igazam is lett, mert sohasem volt hiány az ügyes gyerekekből. Stílszerűen szólva, bármikor bejöhet egy következő Usain Bolt a kapun. Amikor iskolában testnevelést tanítottam, ott már voltak nehezebb időszakok, de az atlétikai pályán sohasem. Edzőként egyébként is fontosnak tartottam, hogy minden nap vigyünk valami játékos csavart a gyakorlásokba, hiszen a gyerekek számára tényleg egyhangú lehet a sok futás. Vallom, hogy picit bohócnak kell lennünk ahhoz, hogy az érdeklődésüket folyamatosan fenntartsuk. És persze érezniük kell, hogy számomra is az ő eredményük a legfontosabb. Ha az edző részéről nincs meg ez a különleges figyelem, akkor a közös munka sem fog működni. A siker fontos dolog, de igazából az edző személye az, ami a pályán tartja őket.”

Az évek során Önnél atlétizáló gyermekgenerációk között lát-e különbséget?

„Nem. Lelkükben ugyanolyan kedvesek és jóindulatúak ma is, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Nagyon fontosnak tartom a közösséget, és ha néha akad is egy-egy összeférhetetlen személyiség, az végül vagy beilleszkedik, vagy elmegy. Sokszor megkaptam megjegyzésként a kollégáimtól, hogy nálad nincs hülye! Persze hogy nincs, mert nem engedem, hogy bomlassza az egységet. És ebben az esetben a tehetség számít a legkevésbé. Lehet a legnagyobb ígéret is, ha nem áll bele a közös munkába, nálunk nincs helye. Aki elég értelmes hozzá, az idővel rájön, rossz mentalitással máshol sem fog sikert elérni.”

Mennyire fontos egy fiatal atléta esetében a családi háttér?

„Nagyon. Kulcskérdésnek tartom, hogy támogató, ugyanakkor az edző és tanítványa között létrejövő szoros kapcsolatot tiszteletben tartó szülők álljanak a versenyző mögött. Ez utóbbit nem is olyan könnyű megvalósítani, hiszen furcsa lehet, hogy bizonyos dolgokban fontosabb a gyerek számára az edzője véleménye, mint az édesanyáé vagy édesapáé. Ennek megértéséhez türelem és intelligencia kell. De ugyanez érvényes rám is. Férjem önzetlen támogatása nélkül nem válhattam volna azzá, aki ma vagyok. Az edzéseken csak úgy tudok kiegyensúlyozott, vidám és figyelmes lenni a tanítványaimmal, ha mögöttem is minden a legnagyobb rendben van.”

A fiatalok vélhetően önre is nagy hatással voltak az évtizedek során, Ön is változott általuk.

„Ez így van, hiszen kölcsönösség nélkül az oktatás sem működhet. Mindig is szigorú edző voltam, ám egyre inkább belátom, nem a keménységen múlik a siker. A mély emberi kapcsolat, a bizalom és a tisztelet az, ami valójában összeköt és közös munkára sarkall. Szinte az egész életemet a Vasasnál töltöttem, és hálás vagyok azért, hogy mindig a saját elképzeléseim szerint dolgozhattam. Tudom, sokan helyesnek tartják a változatosságot, de én belehaltam volna, ha állandóan egyesületet kellett volna váltanom. Már az első napon úgy éreztem, hogy a legjobb helyre kerültem és ma is a Pasaréti úti pályát tartom a második otthonomnak.”