- Az ilyenkor szokásos kérdéssel kezdem: milyen érzéseket ébreszt Benned ez a szép kerek szám?

Nem lihegem túl, nem olyan kardinális kérdés ez számomra. Hál’ istennek a családomat és a szakmát illetően sem lehet hiányérzetem. Én pedig a b-oldalon is ugyanazzal a szemlélettel fogok élni, mint eddig.

- Egy percig sem volt kérdés, hogy kézilabdázó leszel?

Tulajdonképpen nem, hiszen a nővérem kézilabdázott, majd a TF-re járt, és amikor a nyári szünetben kapott egy csapatot, akkor engem is vitt magával az edzésekre, mivel ő vigyázott rám, és nem tudott hova tenni. Így aztán 9 évesen, mindenkinél fiatalabban belekerültem a közegbe.

 - Hol történt ez?

Dunaújvárosban, ahol Komáromi Éva néni volt az első edzőm, akivel a mai napig nagyon érzelmes minden találkozásunk. Mellette kiemelném a kezdetekből Kajcsa Andrást, Árva Csabát és Perger Istvánt is, hiszen mindnyájuknak sokat köszönhettem.

- Mikor kezdted érezni, hogy komolyra fordul a dolog?

Nem igazán volt ilyen, én tényleg csak azért játszottam, mert örömet adott. Nem volt a fejemben olyan célkitűzés, hogy válogatott vagy magyar bajnok akarok lenni. Egyszerűen jól éreztem magamat a közegben, és jött szépen minden magától. 16 és fél évesen már az NB I-ben játszottam, a gimnázium végére pedig már fix felnőtt kerettag voltam Dunaújvárosban. Nyilván ehhez kellett valamennyi szerencse meg egy olyan egyesület, ahol minden adott volt a fejlődésemhez.

 

- Hogyan kerültél a Vasasba?

1991-ben, már felnőtt válogatottként, elsősorban Csík János hívására, aki szeretett volna a Vasasba igazolni néhány fiatal tehetséget. Annyi bökkenő volt, hogy nekem még élő szerződésem volt a Dunaújvárossal, így kissé viharos körülmények között zajlott a klubváltás. Fél évig nem is játszhattam a Vasasban, ettől függetlenül sem sokat gondolkoztam, 21 éves voltam, fejlődni akartam, és a Vasas a múltja és a jelene miatt is vonzó volt, nem beszélve az edző személyéről, no meg arról, hogy a fővárosba felkerülni is nagy lehetőségnek tűnt.

- Nehéz volt beilleszkedni egy ennyire új közegbe?

Abból a szempontból szerencsés volt a helyzet, hogy több olyan lánnyal együtt érkeztem, akiket a válogatottból már ismertem. Akkoriban került a Vasashoz Tóthné Szabó Melinda, majd Erdős Évi és Kántor Anikó is. Így aztán gyorsan megtaláltam a helyemet.

- Olyannyira, hogy 1992-ben és 1993-ban is bajnoki címet ünnepelhettetek.

Ez is volt a cél, hogy rövid időn belül visszakerüljön a klub a méltó helyére.  Azt sosem felejtem el, amikor ’92-ben a döntő ötödik meccsén belőttük a bajnoki címet jelentő hétméterest, utána pedig csak ugráltunk és folyt a pezsgő. Azóta is, ahányszor belépek az Elektromos-csarnokba, mindig ez a kép ugrik be. Érdekes egyébként, mert miközben nyertünk két bajnoki címet a Vasassal, a válogatott mélyrepülésben volt.
 

Az 1993-as bajnokcsapat, Varga Mártával a felső sorban
 

- Azért a válogatottban is történtek Veled nagy dolgok: az interjúra készülve olvastam az Origo cikkét, amiben nem kevesebbet írnak, hogy az 1992. december 3-án, a litvániai Kaunasban a svédek elleni meccsen a hajrában lőtt egyenlítőgólod az egész magyar női kézilabda jövőjét meghatározta. Ehhez mit szólsz?

Fel lehet így is fogni, ahogy Lantos Gábor megírta.  Én akkor 21 évesen úgy voltam vele azon a b-csoportos vb-meccsen, hogy naná, hogy elvállalom vagány módon. Az nem is volt előtte téma köztünk, hogy mi van, ha döntetlen a vége, de végül valóban ezzel a góllal sikerült feljutunk az A-csoportba. Laurencz Laci bácsival az utóbbi időszakban egyébként sokszor felidéztük Csepelen ezt a jelenetet.

- A babérokat mégsem tudtad teljesen learatni, hiszen mire 1996-ban a válogatott eljutott az atlantai olimpiára, Te már szögre akasztottad a kézilabdacipőt…

1993-ben, életem első BEK-döntőjén elszakadt a térdem, utána folyamatosan jöttek a sérülések, én pedig folyamatosan számolgattam a hónapokat, és igyekeztem mindig a következő világversenyre, vagy éppen a bajnoki rajtra felépülni. Ez általában sikerült, de az atlantai olimpia évében már nem tudtam folytatni. A hatodik térdműtétemnél tartottam, így aztán 26 évesen befejeztem a pályafutásomat. Függetlenül attól, hogy nem lehettem ott a lányokkal az olimpiai bronzéremnél, nagyon büszke voltam rájuk, ahogy négy évvel később is, amikor Sydneyben döntőig jutott a magyar csapat.

- Sokan életük végéig nem tudják feldolgozni ezeket a veszteségeket…

Én viszont nem érzem, hogy adós lenne nekem a kézilabda, hiszen játékosként és edzőként is rengeteget adott nekem a sportág. Sőt, azt mondom, hogy a sérülésekkel teli időszaknak is volt egy jellemformáló ereje. Persze, jó lett volna olimpián szerepelni, de nekem ezt dobta a gép, és emiatt tényleg semmilyen harag nincs bennem.

- Hogyan lettél kézilabdaedző?

Még aktív játékos koromban elkezdtem végezni a szakedzőit a TF-en, de miután befejeztem a játékot, nyolc évig mégis a civil szférában próbáltam boldogulni. Utólag sajnálom, hogy így döntöttem, hiszen most jóval tapasztaltabb szakember lehetnék. Persze azt se felejtsük el, hogy ebben az időszakban szültem két gyönyörű gyereket, akik a mai napig a fő büszkeségeim.

- Az említett nyolc év után hogy kerültél vissza a sportágba?

2004-ben Elek Gábor hívott vissza Csömörre, én lettem a segítője, emellett pedig vittem az utánpótláscsapatokat.  Aztán 2007-ben, amikor Mocsai Lajos távozott a Vasas felnőtt csapatától, akkor kaptam egy megkeresést a Fáy utcából, Simics Judit közbenjárására, így Papp György mellett lettem edző a felnőttnél, és itt is megkaptam az ifi és a serdülőcsapatot.

- Milyen érzés volt újra a Vasashoz tartozni?

Furcsa. Emlékszem, amikor először kanyarodtam be a Béke útról a csarnokba, rettenetesen izgultam, hogy úristen, én most a Vasasban leszek edző. Aztán ebbe is hamar beleszoktam.

- 2016/2017-ben például mindent megnyertetek az ifikkel, ahol elindultatok. Tartod a kapcsolatot még velük?

Természetesen igen, amit az is megkönnyít, hogy a saját lányom is ennek a kiemelkedő generációnak a tagja. Van, akinek azóta is nagyon szépen alakul a karrierje, és az NB I-ben játszik, másoknak kevésbé volt szerencséjük. Ezzel kapcsolatban annyi hiányérzetem van, hogy a többségük nem a Vasasban teljesedett ki. Egyébként ezzel a korosztállyal nagyon jó dolgozni, szeretek nevelni, a fiatal felnőttévek pedig kulcsfontosságúak. Óriási kihívás az ifi és a felnőtt közötti átmenetre felkészíteni a játékosokat.

- Mi jut még eszedbe a vasasos edzői időszakról?

Emlékszem például, hogy én tartottam az utolsó gyerektáboros edzést a régi Fáy utcai csarnokban, és amikor lefújtam, sírva fakadtam. Minden szegletét ismertem annak az épületnek, elképesztő érzelmek fűztek hozzá. Sok Vasas-szurkolóval tartom a kapcsolatot a mai napig, akik folyamatosan küldik a régi felvételeket, szóval ez egy erős kötődés bennem. Aztán óriási élmény volt a Csík Jánossal való közös munka, nagyon szerettem azt az időszakot, vele is rengeteget nosztalgiáztunk az edzések során. Ugyanígy tanultam Kovács Pétertől vagy éppen Papp Györgytől is dolgokat, mert nekem ez sosem derogált. Talán ennek köszönhető, hogy megszereztem a mesteredzői címet is, amelyhez elengedhetetlenek voltak a vasasos évek.
 

- Jó volt azt is látni, hogy a Vasas-szurkolók mennyire szerettek.

A szurkolók nagyon fontos szereplői a sportágnak, számomra pedig mindig magától értetődő volt, hogy szoros kapcsolatom legyen velük, akár edzőként, akár játékosként. Persze ez nem az egyénről szól, mindig is azt mondtam, hogy nekik nem Varga Mártát kell szeretniük, hanem a csapatot és a klubot.

- Mégis múlt időben beszélünk a vasasos időszakról, mi volt a fő ok, amiért 2019-ben Csepelre távoztál?

Volt olyan gondolatom, hogy a Fáy utcából megyek nyugdíjba, de amikor a saját lányom edzője lettem, egy idő után azt éreztem, hogy ez így nem egészséges. Az anya-lánya kapcsolat háttérbe szorult, márpedig ez egy életre szóló projekt, amit nem akartam kockáztatni. Ez nagyon nagy szerepet játszott a döntésemben, amit egyébként nem bántam meg, hiszen egy rendkívül támogató közegben dolgozhatok Csepelen, ahol csak a szakmára kell koncentrálnom, ráadásul még a színek is maradtak piros-kékek…
 

Immár csepeli színekben (fotó: Csepel DSE)
 

- Fél szemed eközben azért a Vasason?

Meccsen a csarnokavató óta nem voltam, de természetesen kiemelten figyelem a Vasast, és örömmel látom, hogy páratlan lehetőségei vannak most a szakosztálynak és a csapatnak. Talán ennek az elérésében nekem is volt egy kis reformer szerepem a korábbi években. Őszintén szurkolok Penszki Gergely kollégámnak, és azt kívánom, hogy a szezon végén mindkettőnk csapata legyen bajnok. Egyébként pedig soha ne mondd, hogy soha, így egyáltalán nem kizárt, hogy leszek én még valamikor Vasas-címerrel a szívemen edző!