Mindent megnyert a pályafutása során, amit csak lehetett. Olimpiai- világ- és Európa-bajnok, BEK-győztes, a Vasassal kilencszer nyert ob-t, kétszer Magyar Kupát. Mit érzett, ha nem éppen a dobogó legfelső fokán állt?

− A magyar vízilabdázók ugye gyerek fejjel megszokják, hogy a második hely az borzasztó. Nyerni kell, nincs más megoldás. Elég hamar rájöttem arra is, amit amúgy nem igen hirdetnek, hogy az első és a második között valójában öt hely a különbség. Tetszik, nem tetszik, ez így van. A harmadik az már tényleg egy helynyire van, másodiknak lenni azonban kutyarossz érzés. Gyerekfejjel mindent meg akartam nyerni, annyiféle sportágban ügyes voltam. Nekem mindegy volt, hogy ping-pong, tenisz, kézilabda, vagy foci. Utólag jöttem rá, hogy valójában apámnak köszönhetem ezt a győztes hozzáállást. Ötödikes koromig együtt tanult velem, s olyan műsort adott elő minden alkalommal, hogy az egyszerűen visszaadhatatlan. Ugrált a fejemen és torkaszakadtából üvöltött, hogy írd már oda, ezt így nem lehet, úgy csináld, ne így! A karácsonyi szünet előtti utolsó napon például nem akartam azonnal megcsinálni a leckémet január hatodikára. Kiállt az erkélyre és akkora üvöltözést csapott, hogy másnap a haverok mind a nagy balhéról kérdeztek. Semmire sem emlékeztem, annyira hozzá voltam szokva. Nem véletlenül, mondta rám Rusorán Péter, hogy a legprofibb játékos vagyok a világon. Eshet az eső, csalhat a bíró, durva lehet az ellenfél, Csapó Dudit semmi sem zavarja. De hogy is zavarhattak volna az ilyen apróságok azok után, amit leckeírás közben átéltem? Nem is tudom, kitől örököltem a békés természetemet, hiszen a mama és a papa is meglehetősen hektikus volt. A második és harmadik helyeknek persze én sem örültem, de jól viseltem őket. A kudarcok ritkán hagytak nyomot a lelkemen.

Fel tud egyet is idézni, amely máig bántja?

− Az túlzás, hogy még ma is bánt, ma már igazából semmi sem bánt. De van, amit sohasem felejtek el. A müncheni olimpia erre az egyik legjobb példa. Rajki Béla bácsi nem vitt ki rá, pedig szerénytelenség nélkül mondhatom, életemben nem játszottam olyan jól, mint hetvenkettőben. Igazából nem is az öreget hibáztatom a döntésért, Szívós Pistának kellett volna közbeszólnia. Akkoriban neki döntő szava volt, a nemzeti csapatot is úgy hívták: Szívós és a magyar válogatott. Abban az évben négyszer játszottam ellene, én még dózsás voltam, ő pedig OSC-s. Egymást fogtuk és gyilkoltuk minden meccsen. Nekem egy gólt sikerült összesen lőnöm, ő kapura sem tudott nézni rólam. Igazán szólhatott volna az öregnek: történt, ami történt, vegyük be a csapatba, mert szükségünk van rá.
 

Miért, mi történt?

− Szerintem semmi. Tizenegykor volt edzésünk a Sportuszodában, én kilenc tájékán már ott voltam, mert jött hozzám két fodrászlány. Hosszú, váll alatt érő hajam volt, ők pedig profin levágták. Béla bácsi végignézte a jelenetet és azt mondta, többet nem vagy válogatott, mert egy erotikus filmmel ért fel ez az akció. Pedig még egy puszi sem csattant el... A müncheni ezüstérem egy hajszálon múlt, ha ott vagyok, ezer százalék, hogy nyerünk. Nem véletlenül mondta Szívós Pista, − Isten nyugosztalja szegényt −, hogy hét évig vesztettünk, s ahogy te megjöttél hetvenháromban, azóta nyerünk. Egyébként csak annyiban érdekes a dolog, hogy eggyel kevesebb olimpiát nyertem. Mondtam már, flegmatikus vagyok. A saját meccseimen sem érzékenyültem el a himnusz hallatán. De a női kézilabda csapat, vagy Kovács Kati győzelmét mindig megkönnyeztem.

A müncheni olimpia évében vették fel a szegedi egyetem jogi karára, s egy idényre a SZEOL AK csapatát erősítette.

− Katival, Zsófi lányom édesanyjával ott tartottuk az esküvőnket. A szegediek másodosztályúak voltak, s azzal léptek fel az élvonalba, hogy gyakorlatilag megnyertem nekik a bajnokságot. Minden meccsen tíz gólt lőttem, számomra nem volt igazi sportértéke a teljesítményemnek. Kati napozott a strandon és közben hallotta a hangosbemondót. Góllövő: Csapó. Góllövő: Csapó. Góllövő: Csapó… Békésen napozott tovább, hidegen hagyta a sport, egész családja vitorlázott. Papa, mama, gyerekek nyertek vagy tizenöt magyar bajnokságot összesen, de a hajókon kívül más nem érdekelte őket. A következő évben Belgrádban volt a világbajnokság, amelyen gyakorlatilag egyedül megvertem a szovjeteket. Ötezer ember várt ránk a pályaudvaron. Amikor leléptem a vonatról, Kati odajött és nagyon halkan a fülembe súgta: Te Dudi, én nem is tudtam, hogy te ilyen jól vízilabdázol! Azt hittem megzabálom, mert ő tényleg nem tudta. Azóta is ez az egyik legkedvesebb történetem.

Az a szovjetek elleni meccs az egész ország számára emlékezetes volt.

− A mai napig büszke is vagyok rá. Több volt, mint győzelem. Kemény politikai üzenete volt. Ennek apropóján kaptam Illyés Gyulától, aki nagyon utálta az oroszokat, egy gyönyörű kötetet. Így szólt a dedikáció: „Nemzeti örömmel Csapó Gábornak.” Ezt követően meghívott tihanyi házukba, ahol jó négy-öt órát beszélgettünk. Életemben nem ittam, de akkor lecsúszott vagy két liter bor. Azt hittem kilyukad a gyomrom. De még azt sem bántam volna, hiszen az ország egyik legnagyobb gondolkodójával társaloghattam. Örömmel hallgattam a bölcsességeit.
 

A vízilabda mellett az intellektuális kihívásokat is szerette. Kitől jött ehhez az indíttatás?

− A világ egyik legműveltebb embere a bátyám, aki hat évvel idősebb nálam. New Yorkban él, csodálatosan rajzol, bútorok tervezésével lett sikeres és gazdag ember a tengerentúlon. Zoli adta a kezembe a legjobb könyveket, én pedig el is olvastam őket, hiszen nem az osztályfőnöktől vagy a szüleimtől kaptam őket. Bevallom, saját magamnak nem volt akkora igényem az olvasottságra, bátyám hatására történt minden. Bár az apám is csinált furcsa dolgokat, csak hogy tájékozottabb legyen. Érdekes figura volt. A kaposvári állomásfőnök fiaként, tizennégy és tizennyolc éves kora között minden pénteken feljött Pestre, vasárnap este pedig visszament. A jogi egyetemet már itt végezte és amikor huszonnégy évesen megismerte a mamámat, nemcsak azt tudta melyik utca hol van, de azt is, hogy melyikben milyen szobor áll.

Az egyetemet summa cum laude végezte, pedig a második évtől már a Vasasban szórta a gólokat. Ilyen könnyen ment a tanulás és a vízilabda?

− Világéletemben baromi szorgalmas voltam. Tudom, nem látszott rajtam, úgy tűnt nagyon laza vagyok, de ez csak részben volt így. Az egyetemen a profok nem is tudom hányszor korrepetáltak. Látták, hogy igyekvő tanítvány vagyok, ráadásul híres sportoló, ezért mindent megtettek értem. Ha lehetett volna nappalin második diplomát szerezni, akkor biztosan folytatom a tanulást. De akkoriban csak az orvosit választhattam volna, ahhoz viszont már idősnek éreztem magam huszonhat évesen. Hatalmas élmény volt számomra tudós emberek között lenni.

Akkor nem is a tehetség az, ami igazán számít?

− Persze az is fontos, de a munkabírás és az akarat legalább annyira. Az igazi tehetséget én úgy fogalmazom meg, hogy hiába piros neki a lámpa, abban a három másodpercben, amikor éppen zöldre vált, ő átmegy. Nem lehet számára igazi akadály. Elismerem, mint mindenhez az életben, egy sportkarrierhez is kell szerencse. De meló is.

Felnőtt karrierje gyakorlatilag a Vasashoz kötődik, s az ön érkezése után jöttek sorban a bajnoki címek. Mi volt a sikerek mögött?

− Amikor Angyalföldre érkeztem hetedik volt a csapat, majd második és utána végig első. Ebben nagy részem volt, de ne feledkezzünk meg Rusoránról minden idők legjobb edzőjéről, és Faragó Tomiról sem. Utóbbi individuumként jobb volt nálam. A csapatban viszont én voltam a hatékonyabb, ő nem szeretett verekedni. De hát zseni volt, s ezáltal ő volt az igazi attrakció. Talán kicsit túlzónak tűnhet a megfogalmazás, de a Vasas számunkra hitvallás volt. Hegyi Iván nagyszerűen írta meg egyszer, hogy azért is válhattunk olyan népszerűvé, mert akkoriban még volt jó foci. A szombat-vasárnapi fordulókban összegyűlt több tizezer ember a meccsek előtt, után és a szünetekben többnyire rólunk beszélt. Miről másról is diskurálhattak volna, hiszen Csapó és Faragó mindent nyertek. A legnagyobb elismerés éppen ezért az volt a számunkra, hogy a Fradi – ami nélkül nincs itthon labdajáték – közönsége minket sohasem kezdett ki. Nem voltunk zöld-fehérek, mégis azt mondták a teljesítményünkre, hogy ez igen.

Ennek az összhangnak köszönhető, hogy végül közösen indítottak vízilabda sulit?

− Több mint huszonöt éve már ennek, és az évek során több mint huszonötezer gyereket neveltünk fel a magyar vízilabda számára. A nevünk valóban összeforrt, volt néhány közös privilégiumunk, csináltunk néhány hülyeséget is, de úgy igazából soha nem éltünk vissza ezekkel az előjogokkal. Ezért nem értettem, mások miért féltékenyek ránk? Ez az egy dolog zavart igazán a karrierem során. Érdekes, Olaszországban nem tapasztaltam hasonlót.

De ott nem is vállalt filmszerepet…

− Hát ez igaz. A „Ki beszél itt szerelemről” kapcsán is sokan irigykedtek rám, pedig még a moszkvai olimpiám is rámehetett volna. Hetvenkilencben behívattak az OTHS-ba, hogy nagy baj van. Nem értettem miért jelent akkora problémát, hogy Bacsó Péter felkérésére gyakorlatilag eljátszottam önmagam. De ők csak kötötték az ebet a karóhoz, hogy gond lesz ezzel a szereppel. A legvonalasabb elvtárshoz, Páderhez szóltam, amikor azt mondtam, én bizony vízilabdásként halok meg, ha a fene fenét eszik is. Ez szerda délután történt, pénteken reggel kellett jelentkeznem a filmgyár vezérénél és tizenöt hónapra státuszba vettek filmszínészként. Így már utazhattam Moszkvába. Tipikusan az a helyzet volt, hogyha már hülyeséget csinálunk, akkor legalább érjen körbe.

Hogy telnek napjai a hűvösvölgyi házában?

− Születésem után néhány héttel költöztünk ide. Lokálpatrióta vagyok, s bár bejártam a világot, csodálatos ingatlanokban jártam, nekem a sajátom a legszebb. Soha nem vágytam el innen. Persze, a környék időközben nagyon menő lett, ám amikor hatvanötben a Toldiba jártam, csak úgy emlegettek, hogy az a nagydarab szőke, aki a Hűvösvölgyben lakik. És ez nem számított dicséretnek. Azt jelentette, hogy a világ végéről járok be a suliba. Ha nem a kertemben tevékenykedem, hetente háromszor úszom, okos emberekkel társalgok, akikkel minden alkalommal megváltjuk a világot. Pókerezni már nem pókerezem, römizni is csak keveset, a bridzs azonban továbbra is heti program. A koronavírus-járvány miatt viszont kifejezetten sértve érzem magam. Nincs néző a tenisz és focimeccseken, oda a hangulat. Csalódás számomra, hogy az emberiség a huszonegyedik században nem oldja meg ezt a problémát. A mai tudásunkkal és az informatikai háttérrel néhány hónap alatt el kellett volna készülnie a vakcinának. Egyébként, köszönöm, jól vagyok!

Fotók: Vasas Attila