GY.SZ.CS., 2020.08.28. | Atlétika

A moszkvai olimpián diszkoszvetésben képviselte klubunk színeit Herczeg Ágnes, aki ma ünnepli 70. születésnapját. A kilencszeres magyar bajnok dobóatléta később edzőként is hűséges maradt a Vasashoz, klubunk pedig aranygyűrűvel tüntette ki. A sporthoz fűződő diplomáinak se szeri, se száma, először a TF-en végzett atlétaedzőként, majd az ELTE testnevelés-biológia szakán tanárként, később gyógytestnevelői és gyógymasszőri diplomát szerzett. Egy éve költözött Siófokra, ahol pillanatnyilag kertje gondozásával tölti idejét.

− A mindig tevékeny Herczeg Ágnest nehéz elképzelni, amint a vidéki kisháza kertjében tétlenkedik…

Nekem is szokatlan a helyzet, de ez még az ismerkedés időszaka és most jólesik a kertészkedés. Mostanáig a nyugdíj mellett is folyamatosan dolgoztam, legutóbb a Budakeszi Önkormányzat kérésére tartottam órákat a helyi nyugdíjasoknak és tanároknak. Hasonló terveim voltak új lakhelyemen is, csak jött a járvány, s így nem tudtam elindítani az órákat. Ám ami késik, az nem múlik. Szükség van a közösségre, a mozgás mindig örömtelibb csapatban, mint egyedül.

− Mondja mindezt egy meglehetősen magányos, egyéni sportág képviselőjeként.

A dobókörben egyedül voltam, ám azon kívül sohasem. Vidékről költöztem Budapestre, először Csepelen atlétizáltam, ahol fantasztikus, családias közösségbe cseppentem, talán ezért is lettek számomra fontosak a társak. A moszkvai olimpia előtti években hívtak a Vasashoz, ahol érkezésemkor egészen apró pici pontnak éreztem magam. Annyi csodálatos és példamutató, nagy sportoló közé kerültem, hogy csak ámultam, bámultam. Az évvégi összejöveteleken, ünnepségeken különösen büszke voltam arra, hogy közöttük lehetek, s én is a Vasas nagy családjához tartozhatom.

− Ki volt az, akire leginkább felnézett abban az időben?

Természetesen Németh Miklósra. És az édesapjára is, aki akkor már a Népstadion igazgatója volt, mégis rendszeresen lejárt közénk. Miklós maga volt a megtestesült profizmus. Kicsit zárkózott embernek ismertem meg, főleg azért, mert kizárólag az elvégzendő feladataira koncentrált. Mintha egy burokban élt volna, becsülettel és hihetetlen szorgalommal dolgozott. Példaként szolgált a klub minden atlétája számára.

− Karrierjét végigkísérte vetélkedése Csőke Katalinnal, akivel Csepelen klubtársak voltak, később pedig együtt képviselték a magyar színeket Moszkvában. Ön 57,80-nal bejutott a döntőbe és végül tizenkettedik lett, az ifjúsági Európa-bajnok Csőke viszont nem, ő a tizennegyedik helyen végzett.

Á, az a két hely nem sokat számít! Kati sokkal tehetségesebb volt nálam. Engem a szorgalom és a lelkesedés vitt előre. És a sportág szeretete. Reggelente úgy keltem fel, hogy már azt figyeltem, honnan fúj aznap a szél? Ettől függött hogyan kell majd beállnom a dobókörbe. Csodálatos ritmusa van a diszkoszvetésnek, kár, hogy egyre kevesebben űzik, különösen a fővárosban. A dobóatlétáknak helyre van szükségük az edzésekhez, így a rendszerváltás után a mi területeinket számolták fel először, vagy adták át a jobb kihasználhatóság érdekében más sportágaknak. Az utóbbi időben vidéken azért erősödött néhány bázis, remélem, ez a folyamat nem fog megállni. A sportág másik különlegessége, hogy hosszú idő, legalább öt-tíz év kell ahhoz, hogy valaki igazán eredményessé válhasson. Kevés ma az olyan fiatal, akinek van türelme az út megtételéhez.

 


 

− Kitől tanulta pályafutása során a legtöbbet?

Teljesen véletlenül lettem atléta, a testnevelő tanárom, Halász Miklós szerettette meg velem a sportokat, azon belül is az atlétikát. Egy nyugat-dunántúli faluból, Barbacsból származom, a sport ezért nemcsak a személyiségemet formálta, de a világot is kitárta előttem. Először Budapestre csodálkoztam rá, később pedig a külföldi országokra. Rengeteget utaztam az atlétikának köszönhetően. A diszkoszvetésben természetesen Saskői Alfonz volt a meghatározó mesterem, de a fiúktól, Tégla Feritől, Fejér Gézától és a többiektől is sokat tanultam. Néztük egymás edzését, ki hogyan csinálja, majd megbeszéltük. Folyton csak szakmáztunk, de ez vitt minket előre.

− Az edzősködés is a véletlen műve volt?

Az nem. Imádom a gyerekeket és bár sokáig versenyeztem, tudatosan készültem az edzői hivatásra. Tudtam, mennyire komplex feladat vár rám, ezért is végeztem el a gyógytornászi és gyógymasszőri képzést is. Tanári tapasztalataim alapján elmondhatom, ma már az iskolások nyolcvan százaléka lúdtalpas, de más mozgásszervi deformitások is egyre gyakoribbak. Sok szülőnek valósággal könyörögtem, hogy menjenek el az ortopédiára, azt követően pedig gyógytornász feladatsorokat is alkalmazva sportoljanak. A mozgásszegény életmód sajnos ide vezet, nekünk pedig az a dolgunk, hogy még gyerekkorban kijavítsuk, amit lehet. Felnőttként már csak a betegségeket lehet majd kezelni.

− Éveken át dolgozott magyar síelőkkel. Nem volt furcsa az atléták után?

Az volt a furcsa, hogy a szárazföldi edzésekre nem fordítottak elegendő figyelmet. Az atlétika minden sport alapja, a testet pedig alaposan fel kell készíteni a speciális igénybevételre. A síelő gyerekeknek olyan alapot adtam, hogy ne dobja le őket a léc, a gerincük pedig bírja a nagy terhelést. Ha az alapozás során kihagyjuk a törzs- és a lábizomzat erősítését, a koordinációs képességek fejlesztését és a gyorsasági állóképesség növelését, akkor ne csodálkozzunk a későbbi sérüléseken, vagy eredménytelenségen. Sziszifuszi munka, de nélkülözhetetlen.

− Ki tudna emelni egy különlegesen szép emléket hosszú pályafutásából?

Annyi volt, hogy nem tudok csupán egyetlen egyet felidézni közülük. A legmeghatóbbat azonban soha nem fogom elfelejteni. Budakeszin, a kultúrház bejáratánál egy plakát hirdette, hogy én tartom az edzéseket a nyugdíjasoknak. Egyik foglalkozás után, egy fiatalember várt az ajtóban egy szál vörös rózsával. A nevemet látva eljött, hogy megköszönje az időt, amit a tornaórákon és a kosáredzéseken szántam rá. Majdnem elsírtam magam a meghatottságtól. Nem lett belőle híres sportoló, de hozzájárultam ahhoz, hogy egészséges felnőtté váljon. Ennél pedig nincs nagyobb jutalom az életben.


Hirdetések