RADULY JÓZSEF
Az 1927. május 6-án született Raduly József a Vasasban 1954 márciusában, az NB I-ben – a Postás labdarúgójaként – 1952 februárjában debütált. Azért ilyen későn tartotta a premiert, mert hat évet orosz hadifogságban töltött. A játékán ez egyáltalán nem látszott: első hat piros-kék szezonjában mindössze tizenegy bajnoki meccset mulasztott – összesen 133 első osztályú találkozón képviselte a klubot –, és ki tudja, mennyi időt tölt még a pályán, ha 1959 novemberében Pécsett nem szenved lábtörést. (A mecseki meccsen Farkas János is megsérült, s mivel csere még nem volt, a Vasas kilenc játékossal vívta ki a 2:1-es győzelmet.) Az után Raduly már nem játszotta, hanem fogalmazta a futballt: egy ideig a Népsport labdarúgórovatánál dolgozott. De 1955-ben még a dicsőségkönyvbe írt klasszikus fejezeteket: tagja volt a Vasas első MNK-győztes együttesének, valamint kétszer fellépett a válogatottban, hogy aztán 1956-ban, a bécsi Rapid elleni 9:2-vel  – miként mondani szokta: élete meccsén – Közép-európai Kupa-nyertes, majd 1957-ben bajnok, valamint újabb KK-diadal részese, 1958-ban pedig BEK-elődöntős legyen. Átigazolásakor Illovszky Rudolf, enyhén szólva, nem fogadta kitörő örömmel, sőt azt kérdezte, „ki ez a macskajancsi?”, ám Raduly az 1977-es, mindmáig utolsó angyalföldi bajnokcsapat edzői stábjában – Berendy Pállal együtt – Illovszky szakvezető segítője volt... Nem pusztán megannyi medálja miatt nevezhető Aranyembernek, így senki sem csodálkozott azon, hogy a hűséges, humánus, tiszta szívű klubtörténeti alakot öt esztendővel ezelőtt a Vasas örökös tiszteletbeli elnökévé választották. Az élő legenda gondolatai azonban – bármennyire büszke is az elismerésre – nem a kitüntető cím körül forognak. „Éjszakánként ma is arról álmodom – emlegeti –, hogy leviszem a jobbszélen az alapvonalig, szegény Csori (a fiatalon elhunyt Csordás Lajos – a szerk.) meg jön a rövidre...”

SÁROSI LÁSZLÓ
Minden idők legsikeresebb Vasas-labdarúgóinak egyike volt: az 1932. február 27-én született és 2016. április 2-án (Németországban) elhunyt Sárosi László 1966-ig semmiből sem maradt ki. Vagyis tagja volt az 1955-ben MNK-t, 1956-ban, 1957-ben, 1962-ben és 1965-ben Közép-európai Kupát, 1957-ben, 1961-ben, 1962-ben, 1965-ben és 1966-ban bajnoki címet nyerő, míg 1958-ban a BEK legjobb négy csapata közé kerülő együttesnek. (Ez, akárhogyan számoljuk is, kereken tíz trófea plusz egy elődöntő az első számú európai klubtornán.) Azazhogy 65-ben és 66-ban már sokszor kimaradt a csapatból, de addig... Az 1949-ben a Törekvéstől igazolt csatár, aki aztán balhátvédként vált 46-szoros válogatott, 1964-ben Eb-bronzérmes, továbbá két világbajnokságon (1958, 1962) is részt vevő kulcsemberré, több mint másfél évtizeden át, 316 bajnoki mérkőzésen szerepelt piros-kékben, és úgy játszott bekket, hogy a legritkább esetben szabálytalankodott. Szilágyi Gyula visszavonulása után ő kapta a csapatkapitányi karszalagot, s a klub alapításának hetvenötödik évfordulóján (1986-ban) mind Baróti Lajos, mind Illovszky Rudolf beállította a Vasas valaha volt legnagyszerűbb tizenegyébe. Tíz évvel az után, hogy játékosként harmadik helyezést ért el a felnőtt kontinenstornán, szakvezetőként az utánpótlás Európa-bajnokság megnyerésére vezette a magyar fiatalokat, köztük Mészáros Ferencet, Török Pétert, Komjáti Andrást, Kántor Mihályt, Kovács Istvánt, Várady Bélát. Abban az évadban (az 1976/77-esben), amelyben klubunk labdarúgói legutóbb első osztályú bajnoki címet nyertek, a Szombathely csapatát közvetlenül a szenzációs fővárosi négyes – Vasas, Újpest, Ferencváros, Honvéd – mögé, az NB I ötödik helyéig vitte. A nyolcvanas évek közepén az FTC edzője volt. Trenírozta még itthon a Debrecent, a Volánt, az MTK-t, a Szegedet. A Vasast, ahol legendáját megteremtette, soha.

Korábban bejelentett szektornévadók:
Berendy Pál és Bundzsák Dezső
Csordás Lajos és Farkas János
Ihász Kálmán és Kárpáti Béla
Komjáti András és Mészöly Kálmán