– Igaz, hogy nem a vér szerinti szülei nevelték fel?

Attól tartok, igaz.
 

– Nem tudja biztosan?

Csak azt állíthatom határozottan, hogy úgy kezeltem őket, akár az igazi szülőket. Ha azok voltak, ha nem. S akadt még egy apám: Adler Zsigmond, az edzőm, akit úgy is hívtam: Fater. Elmondhatatlan, mennyi mindent kaptam tőle.

– Bokszolóvá formálta?

Ökölvívóvá.
 

– Mi a különbség?

Az ökölvívás nem küzdő-, hanem technikai sport. Az ész és az idegek játéka.
 

– Szépen mondja. Mióta tudja?

Hetvenhatban átmenetileg abbahagytam a versenyzést, és elmentem edzőnek. Akkor kezdtem igazán kapiskálni, mi az ökölvívás lényege. Beleláttam, majd visszatértem a szorítóba.
 

– Úgy kellene kérdeznem, hogy mikor vívott először?

Ugyan már, gyerekként csak verekedtem. Pontosabban, mivel én voltam a legkisebb a brancsban, mindig engem próbáltak elverni. Nem sikerült, mert náluk gyorsabban mozogtam kézzel és lábbal is. Mire meg akartak ütni, már bepancsoltam nekik. Ha pedig néha nem ment, akkor felvettem a nyúlcipőt...
 

– Ez hol volt?

Békéscsabán. Ott kezdtem az ökölvívást ötvenhétben, és tíz évvel később kerültem a Vasashoz. Lehet mondani, felgyorsult a fejlődésem: hatvannyolcban már magyar bajnok és olimpiai résztvevő voltam.
 

– Miért nem ötkarikás érmes?

Egyrészt tizenkilenc évesen még hiányzott a tapasztalat. Másrészt szerintem azért is léptettek le sérülés miatt az ausztrál Donovan ellen, mert Lisowski, a bíróbizottság lengyel tagja féltette tőlem honfitársát, Skrzypczakot, aki végül bronzérmet nyert. De lehet, hogy csak én képzelem így. Ma már különben sem érdekes...
 

– Akkor is mindegy volt?

Fel tudtam dolgozni. Pláne, hogy a következő évben Európa-bajnoki címet nyertem Bukarestben. Pedig a spanyol Escuderóval vívott elődöntőben felrepedt a szemöldököm, épp úgy, mint a mexikói olimpián. Ám Szalay doktor ravasz ember volt: a döntő előtt mindkét szemöldökömet leragasztotta, így az olasz Franco Udella – aki hetvenötben profi világbajnok lett – nem tudta, melyik a sérült oldal. Győztem is, majd a hetvenegyes Eb elődöntőjében megint szembekerültem Udellával, és ismét nyertem. Azt a kontinenstalálkozót Madridban rendezték, s a döntő előtt elmentünk egy bikaviadalra. Ha nem látom, nem hiszem el: a spanyol közönség nekem olézott! Mégpedig azért, mert emlékezett rá, hogy két évvel korábban Escudero képtelen volt eltalálni. Ilyen előzmények után még szép, hogy a spanyol fővárosban a román Mihait is felülmúltam, azaz kétszeres Európa-bajnokká léptem elő. 
 

– Még a hatvankilences tudósítások között olvastam: „A húszéves Gedó a nemzetközi mezőny legtechnikásabb ökölvívóinak egyike.” Ez azt takarta, hogy úgy lépett el a vetélytársak elől, ahogyan Escuderóval szemben tette?

A taktikám alapja valóban az volt: elmozogtam, megvártam, míg az ellenfelem elbizonytalanodik. Ráadásul a levegőt ütni a legfárasztóbb... Aztán, amikor labilissá vált a pali, odacsaptam. De másként is tettem róla, hogy riválisomat kétségek közé taszítsam: a szünetekben soha nem ültem le. A vetélytárs örült, hogy végre lehuppanhatott, majd nem hitt a szemének, mert azt látta: állok. Pszichikailag tönkre ment... Ám abban, hogy nem kellett leülnöm, nagy szerepe volt a fizikai felkészülésnek: mindig úgy edzettem, mintha nem három, hanem tizenhárom menetes meccsek várnának rám. Ezért nőttem Mihai fölé Madridban: az utolsó menetben megintették, majd rá is számoltak, mert ő már lelassult, én meg friss maradtam.

– Az ötkarikás diadal papírforma volt a papírsúlyban?

Az aranyat nem adják ingyen, második müncheni ellenfelem, az ausztrál Talbot például a mérkőzéseinek nyolcvanöt százalékát megnyerte, a felét kiütéssel. Velem, szerencsére, nem bírt... Sokat segített, hogy volt önbizalmam, mert az első fordulóban a thaiföldi Surapongot szépen megszórtam, a második menetben nyolcat számoltak rá. Ugyancsak gond nélkül nyertem a harminchat esztendős szovjet Vlagyimir Ivanov, majd az elődöntőben a nála tizennyolc esztendővel fiatalabb brit Ralph Evans ellen, a döntőben viszont az észak-koreai Kim U Gil minden ütése borzasztóan fájt. Ezért aztán jobbnak láttam, ha én vagdosok be neki... Amúgy rettenetes mérkőzés volt; az első döntő az után, hogy a Fekete Szeptember elnevezésű palesztin terrorszervezet merényletet követett el az izraeli sportolók ellen. Szegény izraeliek tőlünk nagyjából huszonöt méternyire laktak... De Avery Brundage, a NOB elnöke a hetvenkettes játékok folytatása mellett döntött, így nekem is túl kellett tennem magam a sokkon. 
 

– Miként azon a megrázkódtatáson is, hogy a hetvennégyes világbajnokságon nem jutott éremhez.

A kiesés nem okozott bennem traumát; az már annál inkább, hogy nem tudtam a vb-re felkészülni. Behívtak katonának, a sportszázadban együtt szolgáltam Gass Pistával, Komjáti Andrissal, Várady Bélával. Jó társaság volt, de ezért nem adtak medált Havannában... Úgy festett, ki sem mehetek oda, ám szóltam a katonatársaimnak: ki akar velem bunyózni? Egy tagba szakadt vidéki gyerek komótosan jelentkezett...  
 

– Mekkora volt a súlykülönbség?

Óriási, és nem az én javamra. Ám simán kiütöttem volna, ha nem csupán szurkálok. A lényeg, hogy mozogtam valamennyit, majd útlevél nélkül kimentem a válogatottal Kubába.
 

– Nem kérték sehol a papírt?

Mázlim volt, nem. Aztán a hetvenháromban Eb-ezüstérmes bolgár Fucsedzsievet még megvertem, majd leléptettek a kubai Jorge Hernandez ellen. Nem csoda, ha nem volt esélyem. Hernandezen kívül még négy kubai nyert aranyérmet: Rodriguez, Correa, Garbey, Stevenson.

– A vb-elsőség, miként mondani szokás, Önben maradt. Az olimpiai nem...

Egy nem, kettő dehogynem! Háromszoros ötkarikás bajnok is lehettem volna, de nyolcvanban például úgy hozták ki győztesnek a kubai Ramost, hogy meg sem ütött.
 

– Hiányzik, amit nem ért el vagy nem tudott megismételni?

Nem panaszkodom, hiszen az egyetlen magyar ökölvívó vagyok, aki négy olimpián is szerepelt. És három híján hatszáz meccsemből ötszáz-nyolcvanhatot megnyertem, ötvenhetet kiütéssel. Ezzel azért nem kell szégyenkezni.
 

– Büszke lehet az akaraterejére is. Alighanem azon múlt, hogy – ha bottal is – egyáltalán járni tud...

Edző voltam Egerben, egy tanítványom ütését próbáltam tenyérrel megállítani, de elvitte a kezem, reccsent a gerincem. Másfél évig az egyik kórházból mentem ki, a másikba be. Tolószékbe kényszerültem, volt, hogy kiestem belőle. Akadt egy ajánlatom, hogy Zürichben meggyógyítanak, de nem tudtam elintézni.
 

– Nem úgy, mint az olimpiai bajnokok járadékát!

Kiültem cipőt pucolni a budapesti Hősök terére, hogy felhívjam rá a figyelmet, milyen nehéz körülmények között él nem egy legendás sportoló. Meg is szavaztak ötvenezer forintot minden olyan olimpiai bajnoknak, aki elérte a nyugdíjkorhatárt. De nem álltam le: követelni kezdtem, hogy a helyezettek és a kiválóságok özvegyei is járadékhoz juthassanak. Ma már elmondhatom, talán nem tör rám az adóhivatal: bár nem ez volt a célom, jól kerestem az akcióval, mert a külföldiektől több ezer dollárt kaptam a csukák fényesítéséért.
 

– Nem csodálom: rokon szakma.
Hogy érti?
 

– Ahogyan a ringben, úgy a Hősök terén is bokszolt...
Eddig erre nem gondoltam, de igaz.
 

– Jelzem, a hely, ahol beszélgetünk, szintén lehetne a Hősök tere. Csak ide azt írták ki: Gedó György ökölvívóterem.

Ha üres volna a Fáy utcai fal, akkor is azt mondanám: a Vasas családhoz tartozom.
 

– A família nem kis büszkeségére.

Amit elértem, az nem csak az én érdemem. Elhivatott voltam, és meg akartam tanulni bokszolni, az nyilvánvaló. De egyedül senki nem juthat a csúcsra. Engem Adler segített a legmagasabbra. Ha ő nincs, egy vagyok a sok közül. Így viszont olimpiai bajnoknak mondhatom magam. Egy időben híre ment: eladtam az ötkarikás aranyérmemet. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy ki tudtak ütni.