„A sísportág nélkül egészen más lett volna az életem, ezt egészen nyugodtan mondhatom, egy olyan elvitathatatlan érték számomra ez a sport, ami a mai napig hatással van rám, ennek pedig nagy örülök.” - kezdte Őzse Ágnes a születésnapi visszaemlékezést, akit még 1986-ban választottak klubunk örökös bajnokának.

Pedig eleinte lesiklóként indult a pályája…

„Dacos, kemény fordulat volt az életemben, amikor sífutó lettem. 14 évesen az alpesi szakágban versenyeztem, és nem akartam váltani, még akkor sem, ha már nyertem egy úttörő olimpiát ebben sífutásban. Aztán végül mégis úgy alakult, hogy ez lesz az egyetlen út, tehát fogtam magam, és odaálltam Beták Imre elé. Mondtam neki, hogy sífutó szeretnék lenni. Ő pedig csak annyit válaszol: tudjuk. Ehhez bizony kellett bátorság is, mert Imre bácsi igen szigorú ember volt, sokszor zengett tőle a Mátra, de idővel ő is szelídült, és emellett nagyon összetartotta a vasasos közösséget. Meghatározó személyisége lett az életemnek.”

„Az egyik legjobb emlékem, amikor még juniorként megnyertem a felnőtt magyar bajnokságot. Extrém körülmények voltak, a pálya teljesen jeges lett, és talán a lesikló múltam segített, így megtréfáltam az esélyes Monspart Sacit, aki akkor talán ezt még nem vette annyira jó néven, de azóta is remek a kapcsolatunk. Később azért normál körülmények között is helyt tudtam szépen állni, majd lassan jött a generációváltás, és a mi időnk is lejárt.”

„Manapság elsősorban Fazakas Mónikával vagyok rendszeres kapcsolatban, így majdnem napiszinten tudom, mi a helyzet a Vasasnál. Holló Miklós, illetve Rosivall Zoltán hiánypótló munkát végeznek és végeztek az elmúlt évtizedekben. Amikor tehetem, én is lécet csatolok, ez már szinte ösztönösen jön, és élvezem a sportágat, immár csak amatőrként. Külön érdekes, hogy most jött el az életemben egy olyan fordulópont, hogy fiatalkorom után visszaköltözöm a Galyatetőre. Közelebb leszek így is a hegyhez, a síhez. Úgy érzem, szeret engem a sors...”