AZ INTERJÚ A MAGYAR NEMZET 2011. OKTÓBER 24-I SZÁMÁBAN JELENT MEG, DEÁK ZSIGMOND TOLLÁBÓL

Gróf a Vasasban - Markovits László: A klub megítélése érdekes szociológiai tanulmány lenne

Az idén százéves Vas- és Fémmunkások Sport Clubját, a Vasast kilenc éve grófi sarj irányítja, méghozzá egy konténerből. A Rejtő Jenő-i kép árnyalása céljával beszélgettünk Markovits László elnökkel, aki új, s a jelek szerint jó irányba vezető útra kormányozta a piros-kékeket.

- Itt, a Fáy utcában hónapról hónapra minden változik, megújul, de miképp fordulhat elő, hogy az elnök még mindig egy irodakonténerben dolgozik?
Faragó Tamás szokta mondani, hogy a Vasas elnökének nem ilyen iroda dukál, és szerencsésebb lenne, hogy egy új kialakításáig inkább Pasaréten lenne a főhadiszállás. De mindig meggyőzöm, hogy a munka színvonala nem ezen múlik, és ha megnézzük milyen fejlesztések történtek 2004 és 2011 között a Fáy utcában, Pasaréten és a Folyondár utcában, akkor a tények önmagukért beszélnek. Több mint kétmilliárd forintot vontunk be ezen állami ingatlanok fejlesztésére, erre nagyon büszkék vagyunk.

- Az is tény, hogy az egykor munkásegyletként alakult Vasast ez idő alatt egy grófi família sarja irányítja.  Nem érdekes a sors?
Valóban az. Édesapámnak köszönhetően arisztokrata családi gyökereink vannak, de – ahogy én – ő sem kérkedett grófi származásával. Sőt. Sokan úgy vélekedtek róla, hogy inkább baloldali gondolkodású, lekommunistázták, pedig ahogy minden józan ember, ő is elítélte az árnyoldalait a régi rendszernek. De az a rezsim, amely elvett a családjától, valamit vissza is adott. Csak egy példa. Amikor az 1952-es helsinki olimpia után aranyérmes vízilabdacsapatot Rákosi Mátyás parlamenti fogadáson látta vendégül, mindenki kérhetett tőle valami „ajándékot”. Volt, aki lakást, kocsit, a papa viszont azt kérte, hogy az ’51-ben kitelepített édesanyját visszahozhassa Budapestre. Visszahozhatta. Többek között ezért kísérte végig az életét politikai szempontból valamiféle kettősség, ellentétben azokkal, akik gyorsan elfelejtették ls letagadták korábbi kiváltságaikat…

- A politikai kettősség mintha némileg önre is vonatkozna.
Szerintem az élet nem fekete és fehér, hanem bonyolultabb. Sokan engem is baloldalinak skatulyáznak be, miközben én nem párthoz, hanem személyekhez kötődöm. Ezért sem tartanám helyesnek, ha ma megtagadnám azokat a politikusokat, akik jelenleg az ellenzékhez tartoznak, és akiktől munkámból kifolyólag az elmúlt két ciklusban segítséget kértem. De tudom, és nemrégi mondtam is egy jelenlegi miniszternek, akivel jó viszonyban vagyok és tisztelek, hogy a Vasas megítélése érdekes szociológiai tanulmány lehetne. Nem tudjuk az előítéleteket megszüntetni, pedig az elmúlt kilenc év során, amióta elnök vagyok, nem fordult elő, hogy valakit a politikai hovatartozása miatt vettem volna fel, vagy bocsátottam volna el. Sőt, a vasashoz tartozók nagy része jobboldali kötődésű, elég, ha csak a régi labdarúgókat nézzük, Raduly Józsi bácsit, Puskás Lajost, Mészöly Kálmánt, Komjáti Bandit, Müller Sanyit. De nem is ez a fontos, hanem az a családcentrikus közösségformálás, ami a Vasast jellemzi, no meg hogy a hétköznapokon tegyük a dolgunkat tisztességgel. Az eredmények, a teljesítmény minden személyes érdek és politikai hovatartozás felett kell, hogy álljon.

- Milyen a presztízse manapság egy budapesti nagy sportklub elnökének?
Természetesen nem olyan a társadalmi elismertsége, mint korábban, vagy amilyen Nyugat-Európában mondjuk a Barcelona elnökéé. Ettől függetlenül a Vasas elnöke előtt sok ajtó megnyílik, tehát számít a pozíció, még ha ma már egy klubvezető feladata teljesen más is, mint korábban. Édesapám sokszor kérdezte, hogy „fiam, miért vagy ennyire stresszes?” Neki annak idején a Spartacus élén inkább reprezentálnia kellett, a mai elnök fő feladata a források előteremtése.

- Lehet érzelmek nélkül csinálni ezt a munkát? Nekem például feltűnt, hogy amikor a Vasas legendáiról beszél, rendre gyanúsan csillog a szeme.
Érzelmek nélkül nem nagyon lehet sportvezetőként működni. A pénzügyi nehézségek ellenére, e megváltozott világtól függetlenül a főszereplők mégis a legendák, a sportolók. Ők jelentik elsősorban a Vasast. Egy olimpiai bajnokkal nem beszélhetek azzal a racionalitással, ha nincs meg a tervezett eredmény, mint egy multinacionális cég vezérigazgatója a munkatársaival. Meg kell kötni a jó értelemben vett alkukat. Kellenek az érzelmek, a Vasas is akkor tud egységes maradni.

- A minap olvashattuk a véleményét arról, hogy a többi fővárosi klub nagyságrendileg több központi forráshoz jut. Persze, ennek nagy része az állami létesítmények fenntartására megy el, a Vasas viszont 2004-ben „önállósodott”.
Hét éve vettük át az általunk használt három létesítmény vagyonkezelői jogát, ez idő alatt nagyjából másfél milliárdot spóroltunk meg az államnak azzal, hogy saját kézbe került ezen ingatlanok menedzselése, nem beszélve a milliárdos fejlesztésekről. Ezért is gondolom, hogy most, ebben a nehéz helyzetben „jutalomként” kaphatnánk némi kompenzálást. A magyar-finn Eb-selejtezőn átadtam a miniszterelnök úrnak a budapesti egyesületek támogatásáról szóló táblázatot, és arra kértem, vizsgálja meg a lehetőségét, hogy az elmúlt évek teljesítményét értékelve ezt az aránytalanságot orvosolják. Félreértés ne essék, nem sajnálok a többiektől egy fillért se, de az arányokkal azért baj van. A kormány társasági-adókedvezményre vonatkozó döntése mentheti meg a sportot, ha ez nem lenne, sokan lehúzhatnánk a rolót.

- Családja életében a sport kiemelkedő fontosságú, hiszen édesapja, Markovits Kálmán kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, édesanyja, Balogh Márta pedig világbajnok kézilabdázó. Miért került mégis egy kisebb sárga labda, a tenisz vonzásába?
Kiskoromban szüleim levittek az uszodába és a kézipályára is, de nem ragadtam ott. Édesapámmal viszont, aki akkor a Szpari elnöke volt, sokat jártam a tabáni teniszcentrumba, ahol 1976-77-ben beleszerettem a sportágba, hála Szikszay Andrásnak és Balázs Györgynek. Amikor a papám ’79-ben barcelonai szerződést kapott edzőként, már eleve a teniszpálya mellett keresett lakást. Kiváló körülmények között készülhettem 1986-ig, amikor hazaköltöztünk. Addig a fejlődésem töretlen volt, korosztályomban a spanyol elithez tartoztam. Nagyon szép időszaka volt ez az életemnek, amelynek első huszonöt évéből keveset töltöttem Magyarországon. Mexikóban születtem, hatéves koromig ott éltünk, majd hároméves szünet után az említett barcelonai időszak következett. Érettségi után pedig négy és fél évet Amerikában tanultam teniszösztöndíjasként az egyetemen, ahol közgazdász és politológia szakon diplomáztam. Ennek nemcsak előnye van, hanem hátránya is, ugyanis kialakult bennem némi bizonytalanság, mert hiába beszélek további két nyelvet, saját anyanyelvemben nem vagyok mindig biztos. Most tavasszal például a Vasas centenáriumi ünnepsége előtt görcsbe rándult a gyomrom, hogyan mondom el majd a köszöntőbeszédemet, már a család is nevetett rajta. Aztán kimentem, nagy nehezen közöltem, hogy „Először hallgassuk meg a Himnuszt!”, majd ennek hallatán minden feszültség feloldódott bennem, és könnyedén elmondtam a szövegemet. A Jóisten megsegített.

- Ahhoz, hogy igazán nagy teniszkarriert fusson be, milyen segítségre lett volna szüksége? Persze nem kell szégyellnie válogatottságát, olimpiai szereplését, vagy hogy a mai napig ön minden idők legfiatalabb felnőtt magyar bajnoka.
Ezt a címet 1986-ban, közvetlenül barcelonai hazatérésünk után nyertem. Akkor jobbnak számítottam például a későbbi Roland Garros-bajnok Sergi Brugueránál, akivel hosszú évekig együtt készültem, hiszen édesapja volt a közös edzőnk. Azóta is, ha találkozom vele vagy Albert Costával, szóba szokott kerülni, hogy annak idején többnyire megvertem őket, de mivel máshogy alakult az életünk, ők nyertek Grand Slamet Párizsban, én meg hozzájuk képest középszerű teniszező lettem. De egyáltalán nincs bennem hiányérzet. Valami, a „gyilkos” ösztön nem volt meg bennem. Lehet, túl jól éreztem magam otthon, úgy voltam vele, ha kikapok, legalább vár otthon a mama palacsintája. Érdekes, klubvezetőként viszont megjött az a bulldogösztön. 

- S meddig vezeti még a Vasast? Tavasszal öt évre választották újra, de előtte hezitált, lapunkban is említette, lenne kedve fiatal teniszezőket menedzselni-edzeni.
Vasas-elnökként még nem fejeztem be, amit elterveztem. A TAO segítségével a kézilabda-szövetségnél beadott pályázatunk szerint egy négy-ötszáz milliós beruházást tervezünk, a Fáy utcai sportcsarnokot kétszintes, 2500 négyzetméteres ingatlanná bővítenénk. Ez 2012-re megvalósulhat. Emellett jövőre zárul le az olimpiai ciklus és a londoni játékokra is biztosítanunk kell a vasasos sportolók eredményes felkészülését. Idáig látok előre, hosszabb távra nem tudok tervezni, hiszen London után átrendeződésre van szüksége a magyar sportnak, amely túljutott a 24. órán is. Már nem lehet tovább odázni a hosszú távú sportkoncepciót, új időszámítás kell, új generációval, kedvezőbb feltételrendszerrel.

- Ebben segíthet, hogy az Orbán-kormány stratégiai ágazattá tette a sportot?
Az előző kabinetek alatt valóban nem a sport számított prioritásnak, gondolom, ma már belátják, hogy ez hiba volt. A jelenlegi kormány sokkal jobban, nagyobb affinitással kezeli ezt a szférát, de egyelőre a mindennapos megélhetési küzdelmek nem csökkentek, s kicsit sok a „főszereplő” a porondon, egy részük komolyabb tapasztalat nélkül.

- Ön nem egy nagyhangú, kiabálós ember, de a véleményét rendre elmondja és vállalja, az esetleges konfliktus árán is. A hibáit szintén belátja? Ezt annak kapcsán kérdezem, amikor édesapja 2009 végi elhunyta után felvetette, hogy a Császár-Komjádi uszoda egyik új névadója a Császár helyett Markovits Kálmán legyen, de aztán visszakozott.
Valóban nem biztos, hogy jó gondolat volt, beleestem abba a hibába, hogy azt hittem, ami nekem, nekünk fontos, az fontos másnak is. Az ellenállásból kiderült, hogy nem így van, és sokan más névadást szeretnének. Nem is ez volt a fájó, hanem többek részéről az ügy kezelésének a módja. De ebből is sokat tanultam. Azóta például a papa születésének 80. évfordulóján, az idén augusztusban már nem hiányoltuk a megemlékezéseket, mert az valószínűleg csak nekünk és a szűk baráti körnek fontos igazán, mi pedig méltó módon és szeretettel emlékeztünk meg róla.

- Véletlen, hogy alig beszéltünk a futballról?
A papám mondta mindig, hogy foci nélkül nincs egyesület, s a tanácsát el is fogadtam. Én is ragaszkodom hozzá a klubnál, bár társadalmi szervezetként csak kevéssé tudjuk befolyásolni a sorsát. De még mindig a labdarúgás foglalkoztatja a legtöbb embert. Ha nyer a csapat, akkor mindenki szerint jól megy az egész Vasasnak, ha viszont kikap 3-0-ra, hiába a fejlesztések, az utánpótlás kiemelkedő eredményei, semmi nem számít igazán.

- Nem először citálja az édesapját. Mi az a tanács, ami végigkíséri az életét?
Sokszor mondta nekem: „Fiam, a fák nem nőnek az égig!”