A Vasas Sport Club az utóbbi hetekben folyamatosan hozta nyilvánosságra az épülő stadion tizenkét hazai szektorának névadóját: Berendy Pált, Bundzsák Dezsőt, Csordás Lajost, Farkas Jánost, Ihász Kálmánt, Kárpáti Bélát, Komjáti Andrást, Mészöly Kálmánt, Raduly Józsefet, Sárosi Lászlót, Szilágyi Gyulát, Várady Bélát.

A vendégszektor négy névadójának bejelentése kapcsán Markovits László a következőkről tájékoztatta honlapunkat:

– A háttérben komoly csapatmunka zajlik annak érdekében, hogy a Vasas hagyományai, történetének legfontosabb mozzanatai – a klubhoz való érzelmi kötődéssel együtt – változatos formában megjelenjenek épülő stadionunk falai között. Ennek részeként az új Illovszky-stadionban szeretnénk méltó módon megemlékezni azokról a kiemelt fővárosi klubokról is, amelyek csapata ellen a Vasas rengeteg emlékezetes mérkőzést játszott a magyar futball gazdag történetében. A vendéglelátó négy szektorát olyan kettős kötődésű labdarúgókról nevezzük el, akik a Vasas mellett a négy legnagyobb riválisunk valamelyikénél is komoly elismertségre tettek szert. Bízunk benne, hogy döntésünk tovább erősíti majd a klubjaink között – a sportszerű rivalizálás mellett – fennálló sportbarátságot.

Ahogyan Hegyi Iván, a Vasas kommunikációs igazgatója fogalmazott, olyan „kétéltű” legendákra esett a választásunk, akik hagyományos fővárosi vetélytársainknál, tehát az FTC, a Honvéd, az MTK vagy az Újpest együttesében is futballoztak.

Nézzük, kikről van szó:

MACHOS FERENC (Honvéd, Vasas)

Az 1932. június 30-án született és 2006. december 3-án elhunyt Machos a Honvéd „II. Ference" volt Puskás mellett az ötvenes évek kispesti nagycsapatában. A fővárosba 1954-ben igazolt, és már abban az esztendőben bajnoki címet nyert a korszak kiemelkedő klubjának középcsatáraként. A következő évben újból NB I-es aranyérmet, egyúttal (Czibor Zoltán társaságában) gólkirályi címet ünnepelhetett, s a Svájcban aratott 5:4 alkalmával – két góllal – bemutatkozott a válogatottban is. (Az MNK-diadalról azért maradt le, mert az ötvenötös döntőben a Vasas 3:2-re legyőzte a Honvédet.) A piros-kékekhez 1960-ban szegődött, az újpesti bálvány Göröcs János pedig így kommentálta azt, hogy a center nem a negyedik, hanem a tizenharmadik kerületben kötött ki: „Ha hozzánk jön, akkor 1961-ben és 1962-ben nem a Vasas, hanem a Dózsa a bajnok." A gólszerzőként és irányítóként is kiemelkedő klasszisú labdarúgó három első osztályú aranyat nyert Angyalföldön (a harmadikat 1965-ben), és kétszer vigadhatott Közép-európai Kupa-győzelem után (1962, 1965). Bajnoki mérkőzésen a Vasas és a Honvéd együttesében is egyaránt 59 gólt ért el – 105, illetve 95 meccsen –, míg a válogatottban 29 találkozón 13 gólt szerzett. A leghíresebbet 1963-ban küldte az abban az évben aranylabdás Lev Jasin hálójába a Moszkvában rendezett szovjet–magyar mérkőzésen (1:1). Egyenlítő góljáról azt mondták: „Machos a Vörös térről rúgott gólt Jasinnak.” Visszavonulása után az ifjúsági válogatott szakvezetője, majd másfél évig a Vasas edzője volt; irányításával a piros-kék csapat 1971-ben bronzérmet szerzett. Tréneri karrierje sokkal rövidebb volt, mint játékos-pályafutása, amelyből kimaradt a vb-szereplés: 1954-ben kivitték ugyan, de nem játszott, 1958-ban a világbajnokság előtt megsérült, míg 1962-ben – noha a duplán első Vasas vezéralakjává nőtte ki magát – kihagyták az utazó keretből. Pedig, ha azt kérdezték tőle, hol érzi magát a legjobban, rendre így válaszolt: „A pályán.”

PLATTKÓ FERENC (Vasas, MTK)

Tizenhét éves korában, 1916-ban debütált a Vasas hálójának őreként, ám az MTK páratlan párosa, Schaffer Alfréd és Schlosser Imre keserédessé tette a bemutatkozást: mindkét nagyság két góllal szomorította el a nem gyenge kezdőt (0:4). Az 1898. december 2-án született és 1983. szeptember 2-án elhunyt Plattkó Ferenc olyannyira ragyogó tehetségű kapus volt, hogy a szezon végén neki ítélték Az év labdarúgója címet, s – a Vasas első válogatott futballistájaként – a nemzeti együttesben is bemutatkozhatott az osztrákok elleni 4:1-es bécsi mérkőzésen. (Azon Schaffer három, Schlosser egy gólt szerzett.) A Vasasban négy évet töltött, majd Ausztriába, Angliába, Csehszlovákiába szegődött, 1922-ben pedig az MTK-hoz tért haza. A kék-fehérekkel bajnoki címet és Magyar Kupát nyert, aztán 1923-ban az FC Barcelonához szerződött. Amikor a katalán csapat leigazolta, világhírű kollégája, Ricardo Zamora átment az Espanyolhoz. Nem csoda, hiszen – miként Bécsben is – Plattkó-rajongói klubok alakultak Barcelonában, sőt Rafael Alberti, a leghíresebb katalán költő ódát írt a „szőke magyar medvéhez". A vörös-kékekkel 1925-ben, 1926-ban és 1928-ban spanyol kupát, 1929-ben bajnoki címet nyert, s a harmadik kupadöntőt törött ujjal, valamint tizenkét centis fejsebbel védte végig. Népszerűsége folytán – meg azért is, mert itthon motorszerelő volt – a Studebaker amerikai autós cég barcelonai képviselőjévé nevezték ki, így nap mint nap nyitott luxus kocsin közlekedett a városban. (Kivéve 1927 kegyetlen időszakát, amelynek során hastífuszban szenvedett, hetekig lebegett élet és halál között.) Játékos-pályafutása befejezése után – két periódusban – a Barcelona edzője volt, s trénerként megfordult Angliában, az Egyesült Államokban, Franciaországban, Portugáliában, Romániában is. Aztán Dél-Amerika következett: a Colo-Colo és a Boca Juniors edzője, a River Plate technikai igazgatója, valamint (több ízben) Chile szövetségi kapitánya volt. Úgy tartották: tevékenységével, szakkönyveivel forradalmasította a szubkontinens futballját. Szakvezetőként is hasonlóképpen igézett, mint játékosként, a többi közt utolsó előtti – ötödik – válogatott mérkőzésén, az 1923-ban Genovában rendezett olasz–magyaron (0:0), amely után ez jelent meg az itáliai sajtóban: „Az ördög állt a vendégek kapujában."

SZENTMIHÁLYI ANTAL (Vasas, Újpest)

Amint Győrből a Vasasba került, angyalföldi törzsgárdistává vált Szentmihályi Antal: első három évadában mindössze két bajnoki mérkőzésről hiányzott. Az 1939. június 23-án született labdarúgó huszonhárom évesen már kétszeres bajnok volt, és Grosics Gyula címeres mezes búcsúmeccsén, 1962 októberében ő lépett a 87-szeres válogatott kapus helyébe. Az 1964-es Európa-bajnokságon – Ihásszal, Mészöllyel, Sárosival, Farkassal együtt – bronz-, majd ugyanabban az évben az olimpián (Farkas és Ihász társaságában) aranyérmet nyert. Ám, miután a szigorú klubvezetés kölcsön kapusokat delegált 1965 elején a Vasas dél-amerikai túrájára – mivel Szentmihályi és Varga László azzal fordult az elöljárókhoz, hogy mondják meg, melyikük lesz a háló első számú őre, s a másikat engedjék el –, Szentmihályi úgy döntött, a korabeli szabályok szerint kivár egy évet, majd Újpestre igazol. A tizenharmadik kerületi klubban 125, a negyedik kerületiben 232 bajnoki találkozón szerepelt. A lila-fehérekkel 1969 és 1975 között hatszor nyert bajnoki címet, kétszer MNK-t, továbbá 1969-ben az UEFA Kupa-előd VVK döntőjében, míg 1974-ben a BEK elődöntőjében szerepelt. Ő kezdett a magyar válogatottban az 1966-os világbajnokságon, de a bemelegítésnél összeütközött Rákosi Gyulával, és ezt messzemenően megérezte a portugálok elleni mérkőzésen (1:3). A válogatottban összesen 31-szer védett, utoljára 1969-ben Marseille-ben, a csehszlovákok elleni vb-pótselejtezőn (1:4) állt a nemzeti együttes kapujában. Sikerekben gazdag karrierje ellenére tűnődve emlegeti: „Az én generációm tagjaiban nem csak az maradt meg, hogy mit ért el, hanem az is, mi mindenre vihette volna még..."

TAKÁCS II JÓZSEF (Vasas, FTC)

A Vasas első gólkirálya volt: az 1925/26-os évadban 29 „dugóval" nyerte el a mesterlövészi címet. Az 1904. június 30-án született és 1983. szeptember 3-án elhunyt Takács József már tizenhét évesen góllal mutatkozott be az első osztályban (MTK–Vasas 2:1), majd 1925-ben és 1926-ban egyaránt a dobogóra vezette a piros-kék együttest, az első alkalommal Az év labdarúgójaként. (A két bronzérem volt a Vasas első két medálja a legjobbak között.) A munkás csapat 1924-25-ös téli németországi túráján a huszonkét Vasas-gólból tizennégyet ért el, és olyan hatást tett a közönségre, hogy a schweinfurti záró mérkőzés után a bajor város szurkolói a vállukon vitték a pályaudvarra. Utolsó piros-kék évadának végén, 1927. június 12-én hat gólt szerzett a franciák elleni válogatott mérkőzésen (13:1), majd másnap mesterhármast jegyzett az Arad–Vasas találkozón (0:3). Az után, hogy az Üllői útra igazolt, az FTC-vel négyszer nyert bajnoki címet – 1932-ben úgy, hogy az első osztályú szezon minden meccsét megnyerte a zöld-fehér csapat –, és ugyancsak négyszer lett gólkirály (1928 és 1932 között 31, 41, 40, majd 42 góllal). A torna mesterlövészeként is ünnepelte 1928-ban a Ferencváros Közép-európai Kupa-diadalát. A Vasasban 80 bajnoki meccsen 148, az FTC-ben 141 első osztályú találkozón 211, a válogatottban 32 mérkőzésen 26 gólt ért el. Néhány héttel hetvenedik születésnapja előtt, 1974 májusában ő vezette ki az FTC és a Vasas csapatát az Üllői úti stadion újjáavató mérkőzésére, amelyen az angyalföldiek – Müller Sándor góljával – 1-0-ra győztek. Méltó utóda, a nehézbombázó Várady Béla azt mondta: „Szinte nem is hittem el, hogy mellette állhatok..."