EZ VAN, EZ VOLT... (szubjektív írás Jókay Zoltán távozásának margójára.)

„Az MTK Budapest elleni osztályozón Jókay Zoltán helyett az eddigi másodedző, Kőnig Gábor irányítja vezetőedzőként a Vasas Óbudát. Jókay Zoltán nem marad a szakmai stáb tagja.”

Távirati stílusban, két tömör mondatban érkezett a hír hétfő este a Vasas Óbuda háza tájáról. Hogy aztán ki-ki vérmérséklete szerint kezdje emésztgetni a leírtakat. Merthogy ezt bizony emésztgetni kell. Esetemben úgy, hogy írok róla.

A Vasas női röplabdacsapata Jókay Zoli nélkül elsőre olyan, mint a sivatag homok nélkül. Vagy, hogy ne menjünk ennyire messzire, és ne legyünk ennyire elcsépeltek, hasonló ahhoz, mint a VasasPlaket lenne Földi László nélkül. Elképzelhetetlen. Legalábbis így hirtelenjében biztosan.

A mai felgyorsult sportvilágban már az is nagy szó, ha egy szakvezető két egymást követő idényre bizalmat kap, vagy rászolgál a bizalomra. Az pedig szinte felfoghatatlan, hogy valaki közel másfél évtizeden át dirigálja ugyanazt a csapatot.

Vagyis dehogy ugyanazt a csapatot, merthogy a Vasas Óbuda elmúlt tizenöt évében az állandóság szinte kizárólag Jókay-mesterben testesült meg.

Vágott ő neki bajnokságnak csikócsapattal, rutinos, zeniten túli klasszisok és fiatalok egyvelegével, ismeretlen légiósokkal, de általa felépített kulcsemberekkel is. Volt az aktuális gárdája toronymagas esélyes, lesajnált örök második, de kiszámíthatatlan, sötét ló is.

Csak a nevező vált mindig közössé a szezonok hajrájára: a Vasas újra és újra ott volt az elitben, harcolt a címekért.

4 bajnoki cím, 8 kupagyőzelem - a száraz statisztika ennyi. Valószínűleg az utókor, az évkönyvek számára ezek a legfontosabb adatok, egy megismételhetetlen sorozat építőkövei.

A tizenkét cím önmagában azonban nem adja meg a Jókay-titok nyitját. Ahhoz kell valami más is, valami extra, amit meggyőződésem szerint magában az emberben, a személyiségben kell keresni.

Tizenötből nagyjából tíz évig szorosan követtem a vasasos életét. Láttam hetente meccselni, edzést vezetni Folyondárban, kérdeztem nagy győzelmek és meglepő vereségek után, figyeltem a többnapos külföldi túrákon. Mégis, ha azt kérdeznék tőlem, mi volt benne az a plusz, ami alkalmassá tette egy ilyen hosszú, sikeres kalandra, nemigen tudnék rá egyértelmű választ adni. Talán ez nem is feltétlenül egy sajtós feladata, ám maga a nézőpont annál érdekesebb.

Ahogy én láttam, zárkózott volt, mégsem megközelíthetetlen. Csendes, sztárallűröktől mentes, mégis érdekes, színes egyéniség. Elég volt csak ráirányítani a kézikamerát a meccs hevében, és máris megvoltak a VasasTV tökéletes vágóképei.

Az egyik percben még rezzenéstelen arccal, szinte flegmán állt a partvonal mellett, a másik pillanatban leüvöltötte a hibázó játékosa fejét, a harmadik villanásnál pedig már talán saját magán is derülve mosolygott össze ugyanazzal a játékossal.

Volt, hogy egy fél szezonra eltiltották, volt, hogy az egész szezonban egyszer sem reklamált a sporiknál.

Mindenkinek, még a legfiatalabb játékosoknak is Zotya volt. A hosszú buszutakon, a csapatétkezéseken, vagy este egy sör mellett értette a poént, sőt, gyártotta is. A meccs előtti órákban viszont eltűnt a lazaság, megszűnt a „haverkodás”. Helyette tapinthatóvá vált az a feszültség, ami a megfelelő ráhangolódáshoz szükséges.

Készséges volt, a meccs utáni percekben akkor is zokszó nélkül nyilatkozott, ha infarktushelyzet után nyertünk rangadót, de akkor is, ha esetleg simán kikaptunk.

Akik a közös munka során a bizalmába férkőztek, azokhoz végtelenül lojális volt, legyen szó stábtagról, szurkolóról, vagy éppen újságíróról. Lojális volt a Vasas családhoz is, megfordult más sportágak mérkőzésein, a közgyűléseken, az utóbbi időben pedig sajnos temetéseken találkozhattunk vele többször is, legyen szó Fördős Laci bácsiról, vagy éppen Csortos tanár úrról.

És persze mindezek mellett előfordult, hogy hitehagyottnak, motiválatlannak, sőt, már-már teljesen belefásultnak láttuk. Az idei szezonban nem is kevésszer, de az elmúlt másfél évtizedből kiindulva úgy voltunk vele, innen is lehet visszaút.

Most már tudjuk, hogy nincs.

A vége ezzel kevésbé lett dicsőséges, de így annál emberibb, annál életszagúbb a sztori. Kicsit olyan ez a mi szintünkön, mint pár napja Wenger távozása volt az Arsenal-drukkereknek.

Persze, amikor tegnap este sajnálatomat fejeztem ki, ő csak Zotyásan ennyit mondott: „Ez van…”

Hát bizony, ez van, de ennél ezerszer fontosabb, hogy mi volt 2004 óta. Azért pedig nagyon hálás Neked a Vasas család! Köszönjük szépen!

Jenkei Dániel (főszerkesztő, vasassc.hu)