Kevés olyan piros-kék drukker lehet, akinek közömbös volt a játéka, saját bevallása szerint is megosztó személyiség volt a pályán. 339 mérkőzésen húzta fel a piros-kék mezt, melyben 53 gólt szerzett az NB I-ben. Alapembere volt a bajnoki dobogóig, Magyar Kupa-döntőig jutó csapatunknak a 90-es évek közepén. A Galaschek Péterrel készült nagyinterjúnkban szóba kerül a pálya mögötti snookercsarnok, Illovszky Rudi bácsi feltétlen tisztelete, a Playstation-délutánok, az UTE elleni 0-0, a Pécs elleni 2-es osztályzat, a Videoton elleni meg nem adott gól és sok minden más is.

Itt ülünk a Stefánia Palota aulájában, de eredendően nem itt találkoztunk volna, hanem nem messze Csillaghegytől, ahová a fiát vitte volna edzésre. Aztán változott a program.
Igen, Zoárd a Kosztolányi Dezső Gimnáziumba jár, és az éves iskolai gálát tartják most itt, ezért jöttünk ide...

Elvégre mégiscsak fontosabb a suli.
Nem, neki a foci a legfontosabb, de egész héten kimaradtak az edzések, hétfőn tornaórán fejre esett, agyrázkódása lett, így most nem volt választási lehetősége. Pedig tényleg a futball az élete.

Akkor ezt örökölte az édesapjától.
Sajnos, igen.

Miért sajnos?
Nem igazán örülök neki, hogy focizik. Semmilyen ráhatásom nem volt egyébként arra, hogy elkezdje, sőt, úgy kezdte, hogy nem tudta, hogy az apja futballista volt. Ha tehetem, lebeszélem a fociról, a saját tapasztalataim miatt, de mégis, annyira érdekli, hogy tiszteletben tartom a választását. Így hát, csináljuk. 

Félti?
Az igazság az, hogy vannak nagyon jó képességbeli tulajdonságai, de teljesítménykényszer alatt nem igazán tud jól teljesíteni. Épp a következő hetekben, áprilisban, májusban lesz a kiválasztás az MTK-nál, ott sok minden eldől. Most 11 éves, a Mészöly Focisuli, ahová jár, 11 éves korig adja a klub utánpótlását. Ha kiválasztják, szeptembertől már az MTK-nál edz.

Zoárd 2007-ben született, akkor már nem volt a labdarúgás körül. Tervezte a jövőt, amikor már sejthető volt, hogy abbahagyja?
Nem. 2000-ig azt gondoltam, hogy Vasas és futball, ez lesz a sorsom. Természetesnek gondoltam, hogy ha majd befejezem a játékot, akkor a klubnál dolgozom majd valamilyen beosztásban. Mellbevágó volt akkor, hogy el kellett mennem. Utána még volt egy erős évem Újpesten, majd Pécsen, Dabason játszottam, meg kijártam a végén Ausztriába focizni. Ezek már a csellengés jelei voltak, nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni. 2004-ben hagytam abba, utána volt egy halvány kísérletem arra, hogy a menedzseri munkával ismerkedjek, de nem lett belőle semmi. Aztán mivel nem hívott senki, én meg végképp nem kerestem senkit, úgy döntöttem, vége a futballnak és húzok egy vonalat. Egy volt osztálytársam cégéhez kerültem, és mivel nem vagyok egy ugráló típus, ott is ragadtam.

Mivel foglalkozik a cég?
Teherautó-alkatrészek értékesítésével. Úgy három éve kicsit speciálisabb a munkám, mert egy másik cégnek is dolgozom, az teherautó-laprugókat értékesít, kizárólag külföldre. Lavírozom a két vállalkozás ügyei között, próbálok egyensúlyt teremteni, de néha úgy érzem, hogy három ember helyett dolgozom. Nagyon sokrétű, összetett feladat, de érdekes és szeretem csinálni. Anyagilag nem túl kifizetődő, de tényleg nem ugrálok.

Nehéz volt egyébként az átmenet a foci és a civil élet között?
Az ember megszokta a közel 30 év alatt, hogy reggel 9-re elmegy edzésre, meg ha van, akkor délután is, és kész. 35-36 évesen beleszokni abba, hogy 8-ra kell járni és 5-ig kell nyomni, nem egyszerű. Az eleje nehéz volt, ma már természetes, hogy 6-kor kelek és 6-ra érek haza.

Tehát a sztereotípiát erősítjük, ha azt mondjuk, focistaként elég jó dolga volt.
Igen, de ne feledjük el, nem volt szombatunk, vasárnapunk, és az ember nem tudott csak úgy kivenni egy hét szabadságot év közben. Volt például három olyan évem a Vasasban, amikor vége volt a bajnokságnak, és három nap múlva kezdtünk az Intertotó-kupában, majd végignyomtuk a nyarat. Olyankor télen volt két hét szünetünk, ennyi. Persze, nyilván, összességében sokkal jobb a napi 2-3-4 óra elfoglaltság, mint a napi nyolcórás munka.

fotók: Vasas Attila

Jól éltek a 90-es években? „Jól voltak tartva”?
Ha a 96-tól kezdődő három évre tekintek vissza, azt mondom, igen. Nem volt mondjuk, havi 2 milliós fizetésünk, hogy aztán visszautasítsuk, de messze több pénzt kerestem akkor, mint ma. Nem reálértéken, hanem konkrétan. Nem titok, a maximum, éves szinten, 8 millió forint volt a Vasasban.

Abból jól érezhette magát az ember.
Igen, jól, de a jövőmet ebből a pénzből nem lehetett megalapozni. Arra nagyon jó volt, hogy messze az átlag felett élhettem.

Nyilván megkapta a szokásos kritikákat a pénz és a teljesítmény közötti összefüggést boncolgatva.
Ezt már megkapták a nálam idősebbek is. Volt jó pár összetűzésem, nem is a pénz emlegetése, sokkal inkább a teljesítményem miatt. Igazság szerint én mindig magam miatt futballoztam. Soha nem azért fociztam, hogy mást szórakoztassak. Ezért mindig úgy gondoltam, senkinek semmi köze ahhoz, hogyan teljesítek. Ha valakinek nem tetszik, akkor nem kell kijönni a meccsre. Ha nem tetszik egy tv-műsor, el lehet kapcsolni, így gondolkodtam. Nem az a fajta voltam, aki kiszolgálja a közönséget.

Ebből voltak a konfliktusok.
Többször volt, hogy beszóltak edzésen, de leginkább edzőmeccseken, és ebből voltak viták, ez igaz. Vagy több mint viták.

Tettlegesség is?
Olyan is, amikor megjelent egy szurkoló az öltözőfolyosón – már, ha őt szurkolónak lehet nevezni. Idehaza egy drukker addig szurkol, amíg a csapata nyer. Egyébként is nagyon rossz szokás Magyarországon, hogy divat kijárni pusztán azért a meccsekre, hogy szidjál valakit. Tök mindegy kit, ma már lehet a kormányt is egyébként, mikor elkezdtem ’86 körül, akkor még azt nyilván nem lehetett. Sokan tényleg csak ezért mentek, mennek ki egy meccsre, és én ezt sosem értettem. Nagyon jól tudom, hogy a játékom nagyon megosztó volt. Vannak, akik istenítettek, mások meg azt gondolták, semmi keresnivalóm a pályán, ráadásul nem is futok eleget.

No, igen, a futás. Ha beírom a nevét a Google-keresőbe, a második találat már a „galaschek péter futás” összetétel. Kattintás után pedig a számok, miszerint 600 vagy 800 métert futott egy bajnokin. Most akkor 600 vagy 800 métert?
600-at írtak, de ha valaki kicsit gondolkodik, rájön, hogy ez lehetetlen adat. Volt egy-két újságíró, aki szeretett piszkálni. Nem voltam egy szürke játékos, nem voltam közömbös senkinek, de nem érdekelt, mit gondolnak rólam. Ha valaki beszólt, odamentem és visszaszóltam. Egyébként azt sem tudtam jól kezelni, ha valaki dicsért vagy sztárolt. Nem volt rá szükségem. Nem érdekelt.

Mennyire kedvelték a csapattársak a stílusát?
Nem voltam rá kíváncsi, hogy mit mondanak a hátam mögött. Egyszer a fodrászomtól tudtam meg, hogy egy csapattársam rólam beszélt neki. Azt mondta, nagyon sokat kell a Galaschek helyett futni, de amikor a kasszához ér, akkor mindig úgy gondolja, hogy megéri. Tisztában voltam erényeimmel és a hibáimmal is. Úgy voltam vele, a többiek fussanak, másszanak, aztán adják nekem oda a labdát, én meg majd megoldom, hogy jó helyre kerüljön. Nyilván a foci nem ilyen egyszerű, nem is nyertünk meg minden meccset. De arra a 3-4 évre ott 1996 és 2000 között szerintem büszkék lehetünk. Bronzéremig, Magyar Kupa-döntőig jutottunk, és tényleg benne volt a bajnoki cím esélye. Nagyon sajnálom, így utólag is, hogy nem sikerült, főleg azt, hogy 98-ban nem jött össze. Öt-hat fordulóval a vége előtt az Újpesttel játszottunk a Fáy utcában, négypontos előnnyel vezették a bajnokságot. Ha nyerünk, egy pontra csökken a különbség. Telt ház volt, 18 ezer ember a Fáy utcában, négy sorban álltak az állóhelyen a szurkolók. Azon a héten többen becsöngettek hozzám, tudok-e nekik jegyet szerezni. Aztán 0-0 lett, az UTE lett a bajnok, pedig nem éreztem, hogy annyival jobb csapat lenne nálunk, mint mondjuk az Illés Béla, Halmai Gábor féle MTK, amelyiket tényleg nem lehetett megfogni. Talán harcosabbak, egységesebbek voltak, ki tudtak csikarni egy-egy meglepőbb győzelmet. Ez döntött.

A nagy rangadó: Vasas-UTE 0-0 (1998. május 3.):

Mennyire volt közösségi ember? Összejártak a játékosokkal?
Volt olyan korszak, amikor nagyon sokat, miközben maga a csapat nagyon szerény képességű volt összességében. Rengeteget jártunk össze akkor is, amikor Genzwein Feri volt az edző, ő ezt elvárta, jött velünk az éjszakába, fontosnak tartotta. De Gellei Imre is ragaszkodott az összetartásokhoz, bár akkor már nem volt olyan sok közös program. Juhár Tomival voltam nagyon jóban akkoriban, vele állandóan snookereztünk. Akkor még működött a Vasas-pálya mögött egy 16 asztalos snookerterem, ahol nekünk saját szekrényünk volt, saját dákókkal. Törzsvendégek voltunk, edzések előtt, után, között ott lógtunk, ha tehettük.

Sok barátja volt a csapatban?
Nagyon jóban voltam a csapattal, két-három játékossal pedig baráti volt a viszonyom, így Mónos Tomival, Geress Zolival vagy Herczegh Csabival, Maczó Mikivel. Ők jóval fiatalabbak voltak nálam, és emlékszem, akkor jött be Magyarországra a Playstation, ők meg nagyon értettek hozzá. Én akkor már idősebb voltam, de nagyon rákattantam, sokat mentem hozzájuk játszani. Nem tudok egyébként olyan csapattársat mondani, akivel haragban lettem volna. Voltak összetűzéseink, meccsen, edzésen, de nem volt olyan, akivel ne békültünk volna ki öt perc múlva. Hozzá kell tenni, hogy ezekben az években nagyon-nagyon jó focistákkal játszottam együtt.

Kire gondol leginkább?
Például Fischer Palira, rettentő jó focista volt, nem véletlenül kötött ki az Ajaxban, oda nem hívnak meg akárkit.  Aztán ott volt Hámori Feri, aki szerintem a legjobb magyar csatár volt akkoriban.

Vagy a középpályán Váczi Zoli.
Ő meg egy külön kasztot képviselt, extraklasszis volt. Amit ő tudott, azt tényleg Messihez tudnám hasonlítani, sajnos fejben nem voltak meg azok az alapok, amik ahhoz kellettek volna, hogy nagyon nagy sztár legyen, külföldön. Az viszont biztos, hogy húsz éve nem láttam magyar pályán olyan dolgokat, amiket ő művelt. Ma már cselt sem lehet látni a pályán, nemhogy ilyen mozdulatokat.

Mikor ketten együtt voltak a pályán, ki volt az erősebb egyéniség?
Ő zsivány volt, én meg nehezen kezelhető. Egymás játékát maximálisan elismertük és tiszteltük, nagyon szerettem vele játszani. De mindazokkal szerettem, akik játszották a futballt. Ha Hámori Feri vagy Kabát Peti volt előttem, tudtam, hogy akkor is eléjük tehetem a labdát, ha lóg két védő a nyakukon. Ma már nem nagyon lehet ilyen csatárokkal találkozni. Vagy olyanok játszanak elöl, akik futnak és gyorsak vagy olyanok, akik tankként próbálkoznak, mint például Szalai Ádám. Nincsenek nagy egyéniségek, nincsenek tehetségek, nincsenek klasszisok. Utánpótlás szinten meg végképp nincsenek. Itt kell visszakanyarodnom a fiamhoz és a jelenhez. Nemrég egy utánpótlástornán találkoztam egy korábbi vasasos játékossal, aki nálam jóval nagyobb sztár volt a klubban, több mint tíz éve dolgozik a BLSZ-nál. Megkérdeztem, lát-e olyan gyereket, akire csettint, akire azt mondja, hatalmas tehetség. Csóválta a fejét. Nem lát. Én sem.

Ennek van valami oka…
A kiválasztás. Ha elmész egy edzésre a gyerekkel, a pálya melletti parkolóban Q8-asok állnak, meg BMW-k. Nagyon szűk réteg engedheti meg magának, hogy edzésre vigye a gyereket nap mint nap, és akkor még nem beszéltem arról, hogy nemcsak anyagilag, hanem a logisztikát tekintve is nehéz megoldani, hogy a gyerek mindenhol ott legyen, ahol kell. Fotózáson, edzésen, meccsen, edzőtáborban, külföldön. Éves szinten úgy 1 millió forintot emészt fel a felszerelés, a tagdíj, az edzőtáborok költsége és a többi. A gyerekek el se jutnak a klubokig. Ha a klubok nem tudják felkutatni, és megtartani a gyerekeket, az igazi tehetségeket, akkor az MLSZ-nek kell erre megoldást találnia. Nem hiszem el, hogy nálunk nincsenek tehetségek, miért pont ide ne születnének? Biztosítani kell, hogy ha megtalálják őket, akkor legyen pénz az ő nevelésükre, szállására, a szülőknek legyen munkája és így tovább. A mostani utánpótláselitből ugyan biztosan lesznek NB I-es focisták, de csak azért, mert nincsenek náluk jobbak.

Vasas-Honvéd 1-1 (1991. június 8.)

Galaschek Pétert hogyan választották ki?
Tudni kell, hogy én óriási Újpest-drukker voltam, nekem Zámbó Sanyi volt az Isten. Az Újpestnek viszont nem volt olyan korosztályos csapata, ahol elkezdhettem volna focizni, a Vasasnak igen. Odakerültem 8 évesen, a velem egyidős Klink Zolival, onnantól Vasas-drukker lettem. Hankó Jani bácsi kezei alá kerültünk, idősebbek közé egyébként, ő foglalkozott velünk. Aztán az országban elsőként a Vasas nagy kiválasztást szervezett, 600 gyerek közül választottak ki 22 olyan srácot, akik szeptembertől egy focis osztályban folytatták az iskolát, ötödiktől. A salakos pályákon reggeli és délutáni edzések voltak, és aztán ősztől jött a suli, ahol hetente két-háromszor reggeli edzéssel kezdtünk, 8-tól negyed tízig. Utána mentünk a József Attila Színház melletti suliba, a már nem működő „Váci 61-be”, heti 7-8 edzésünk volt összesen. Négy évig folyamatosan indult új osztály, a következő évben például Geress Zolival.

Elég jó ötletnek tűnt, a Vasas talán megelőzte volna a korát?
Négy évre rá megszűnt ez a kiválasztás. De tényleg volt értelme, sok nullra vertük a korosztályos ellenfeleinket, de még az idősebbeket is. Sziklai Róbert volt az edzőnk, rendkívül jó szakember volt, a pszichológiához is értett, kár, hogy nem nagyon szerették a Vasasban. A Képes Sportban meg is jelent egy kép rólunk, „Csodacsapat piros-kékben” címmel, valamikor 79-80 körül. Játszottunk egy osztrák csapattal, ráadásul először mentünk fel fűre, és győztünk tizenvalahány góllal. Serdülő 1-ig tartott ez a menetelés, aztán a csapat háromfelé szakadt: egyedül én mentem ifi 1-be, a többiek vagy ifi 2-be, vagy ifi 3-ba, mások meg lemorzsolódtak.

A szülei egyébként ott voltak a mindennapokban?
Teljesen alárendelték az életüket a karrieremnek, de a keresztszülőktől, a nagyszülőkig mindenki. A nagypapám minden edzésemen ott volt, a keresztmamám is sokszor, és hát a szüleim minden vasárnap vittek meccsre. Én ezt a hajnali kelést például a fiaimnál nehezen tolerálom, akkor tudnék végre aludni, de menni kell. A szüleim sokkal jobb emberek voltak, mint én, azt hiszem. Mindketten röplabdáztak, anyukám válogatott szinten.

Hogy ízlett az ifi 1?
Itt értek az első pofonok, nagy törést jelentett az az időszak. Odáig kimondva kimondatlanul sztárnak érezhettem magam a korosztályomban, itt más volt a helyzet. Antal Péter lett az edzőm, akinél fizikálisan meg kellett erősödni, lelkileg alaposan helyretett. Vége volt a sztárolásnak, és ez nem tett jót nekem.

Utólag sem érzi, hogy volt értelme ennek a pedagógiai módszernek?
Utólag sem. Nagy önbizalomvesztéssel járt ez az időszak. Én tényleg úgy indultam gyerekként, hogy nagy focista lehet belőlem, annál jóval nagyobb, mint amilyen lettem. Ezt mondták legalábbis. Aztán ifi 1-ben legfiatalabbként kellett szaladgálnom a labdákért, a vízért, kellett fél év, mire belerázódtam ebbe az új szerepbe. Mire sikerült, elindult az úgynevezett juniorbajnokság. Addig tartalékbajnokságnak hívták, itt egyrészt azok a 18-21 év közötti fiatalok játszottak, akiknek meccsrutinra volt szükségük, akik még nem fértek be a nagycsapatba, és azok, akik az első csapatból valamiért kimaradtak, sérülés vagy eltiltás miatt. És ott voltunk mi, a fiatalok páran. 16 évesen kellett játszanom sok évvel idősebbekkel, vagy éppen Várady Bélával. Ő akkor jött vissza Franciaországból, és Rudi bácsi azt mondta neki, amíg le nem fogy, ne is gondolkodjon a felnőttcsapatban. Sokat erősödtem ebben a bajnokságban, rutinszerzésnek nagyon jó volt, a következő évben is. Aztán 18 éves voltam, mikor Rudi bácsi egyre többször hívott fel edzésekre, egymás közötti játékokra. Egyik nap meglepett, a Népstadionban játszott kettős meccsre készült a Vasas az Újpesttel. Közölte a hét közepén, hogy kezdeni fogok, aztán pénteken, az edzésen kifordult a bokám. A rádión hallgattam a közvetítést, a szívem szakadt meg, ráadásul nyertünk. Így 1986 nyaráig kellett várni a bemutatkozásra, akkor már Kisteleki István volt az edző, Békéscsabán játszottam az első bajnokit, 4-1-re kikaptunk.

Mikor szabadult fel? Mikor jött vissza az önbizalom?
Későn, talán Mészáros Bubu edzősködése idején. A Békéscsaba-meccs után jött két jó bajnoki, gólt is lőttem, majd jött egy nagy hullámvölgy. 18 évesen kevesen, így én sem tudtam kezelni, hogy NB I-es focista vagyok, pénzt keresek, telefonon keresnek, megjelennek a csajok, klubokba hívogatnak. Ha nem vagy erős fejben, elcsúszhatsz. Jött is a visszaesés, ráadásul megsérültem, így egy jó kezdés után egészen a 87-88-as idény közepéig kellett várni arra, hogy összerakjam magam. Ebben közrejátszott az is, hogy érkezett a Vasashoz Tuboly Frici, akivel azért hasonló poszton játszottunk, még akkor is, ha én úgy gondolom, nem teljesen ugyanazt. Neki remekül sikerült az első féléve, a formája ki is tartott egészen a balesetéig. Sokáig gondolkodtam, mit csináljak, végül maradtam, sosem derül ki, mi lett volna, ha akkor váltok. Puskás Lajosnál nem sokat játszottam, hiszen ő a gladiátor jelleget erőltette, amire én nem voltam alkalmas. Kálmán bácsi lett aztán az edzőnk, majd Mészáros Ferenc, ahol meg hirtelen három évnyi NB I-es múlttal 21-22 éves korban csapatkapitány lettem. Ez helyrerakta az önbizalmam, de hozzátartozik, hogy akkor egy nagyon szerény képességű csapatunk volt, még a Szegeddel osztályozót játszó csapatnál is gyengébb. Dúró Józsin és Bücs Zsoltin kívül nem nagyon tudnék mást kiemelni abból a társaságból.

Galaschek-gólok: Vasas-MTK 3-1 (1991. november 23.), két 11-es, az egyik Panenka-módra:

Mégis túlélte a csapat.
Nem volt egyszerű, Bubuval kezdtünk, aztán jött Gellei Imre, akivel elértük, hogy elkerüljük az osztályozót, méghozzá több rúgott góllal. Az utolsó fordulóban 1-0-ra kikaptunk a Fraditól, miközben a Szeged már 4-0-ra vezetett a Győr ellen. Sosem felejtem el, Bordás úgy 40-ről rúgott egy olyan gólt, hogy a labda csak bevánszorgott a kapuba, a 4-1-gyel már mi maradtunk bent, csont nélkül. Két szörnyű év volt ez, aztán a következőben is csak hetedikek lettünk.

De a 90-91-es szezonban házi gólkirály volt, 9 góllal.
Igen, Mészárosnál előretolt ék voltam.

Tetszett?
Akkor igen, de lehet, hogy ha a 97-98-as csapatban játszom ott, akkor jobban tetszett volna. Azt a 9 gólt valahogy magamnak hoztam össze, az egész évben nem volt egy épkézláb támadásunk.

Elég gyakran váltott edzőt a Vasas, már az eredmények miatt is. Ők hogy kezelték a stílusát, egyáltalán kivel volt a legjobb viszonyban?
Két edzőt emelnék ki, aki nagy hatással volt rám, ránk. Rudi bácsi maga volt a Vasas, nem is tudok mást mondani, ezt nem lehet ragozni. Rudi bácsi egy volt, egy van, és soha többé nem lesz a Vasas olyan, mint amikor ő ott volt, akármilyen beosztásban is dolgozott. Hatalmas tisztelet övezte. Váczi Zolit vagy Fischer Palit nehéz volt kezelni, de soha semmilyen vitája nem volt ezekkel a játékosokkal sem, egyszerűen annyira tiszteltük. Rudi bácsinál kedden és szerdán mindig edzőmeccset játszottunk a délutáni edzés helyett, és ezeket ő is vezette. Egyszer egy pesti NB III-as csapat volt az ellenfél, befújt valamit, mire az ellenfél egy játékosa kérdőre vonta. Nyolcan támadtunk rá, egy emberként.

Ki a másik edző?
Gellei Imre. Emberként is, pszichológusként is, és hát edzőként is nagyszerű munkát végzett. Ő is tudta kezelni a játékosokat, nem véletlen, hogy például Váczi Zoli nála volt a legnagyobb sztár. Nagyon jól tudott velünk bánni, és nagyon szerettük az edzéseit. Szinte csak labdával edzettünk, tisztában volt a játékosai erényeivel. Tudta, hiába akarna ő ütközős, futós focit játszatni, nem tudnánk teljesíteni. Imádtuk a 6 a 3 elleni labdatartást gyakorolni, de a passzjátékra, a technikai képzésre is nagy hangsúlyt fektetett. Szerettünk az edzésére járni, Rudi bácsinál ez nem mindig volt így, ő másban hitt.

Egy születésnapi mérkőzés, Vasas-Pécs (2000. március 25.):

Mészöly Kálmánnal milyen volt a kapcsolata?
Voltak súrlódásaink. Amikor először volt edzőm, nagyon jóban voltunk. Később ő hívott meg a válogatott keretbe, és ehhez fűződik az egyik összetűzésünk. Ott lehettem egy indiai és egy dél-amerikai túrán is, ahol volt egy-egy hivatalos válogatott mérkőzés is. Egyiken se játszottam, és az öltözőben ezt szóvá tettem. Visszajutott hozzá, nem sokkal később a Vasas-pályán tett helyre, a maga stílusában. Bő egy évig nem beszéltünk, aztán persze kibékültünk.

Ki kezdeményezte a békülést?
Tamás Gyulánál minden évben volt egy összejövetel, ő mondta, ugyan üljünk már össze megbeszélni a történteket. Így lett. Aztán még egyszer volt edzőm, és valamiért akkor sem jöttünk ki jól, már az okát sem tudom, miért. Így nem is játszottam, csak a tartalékok között. Aztán jött a Honvéd elleni rangadó, és Juhár Tomi, valamint Oleg Sirinbekov is eltiltást kapott a védők között, nem játszhattak. Kálmán bácsi nem tudott mit csinálni, behívott, és betett centerhalfnak, amit én az egymás közötti játékok során néha játszottam. Az a Honvéd nagyon erős volt, Illéssel, Sallóival, Stefanovval, Gregorral, Vinczével, Orosz Ferivel. Lehoztuk 0-0-ra a rangadót, nagyon boldogok voltunk mindannyian. A következő meccsen is védőt játszottam, az is jól sikerült, de aztán Kálmán bácsi végül visszatett a helyemre. Az utolsó meccsen 2-1-re nyertünk a Pécs ellen, én fejeltem az egyik gólt. Szent volt a béke, és ma is az.

Tartja a kapcsolatot a csapattársakkal?

Nem, nagyon ritkán találkozunk, szinte véletlenszerűen, például utánpótlásmeccseken. Genzwein Feri szervez évente találkozókat, tavaly volt a 25 éves évforduló, hogy ő volt az edzőnk, örültem, hogy ismét együtt voltunk. Még Juhár Tomival sem találkozunk, amit nagyon sajnálok, pedig sülve-főve együtt voltunk.

Van valami oka, hogy nem futnak össze?
Nem, egyszerűen mindkettőnknek megvan a saját élete, neki ott vannak a gyerekek, nekem is, és hát a munkahelyi elfoglaltság se nagyon engedi meg.

Szóba kerültek már gólok. 53-at rúgott a Vasasban, melyik a legkedvesebb?
Az, amit nem adtak meg a Videoton ellen. Épp most néztem vissza, olyan szép volt… Már rohantam a kapu mögötti székház felé, ahonnan a vezetőség nézte a meccseket, már ünnepeltem magam. Gubucz Laci állt amúgy bent a labda előtt, teljesen indifferens helyzetben, szóval nem volt les. Sok fejesgólom volt.

Ha meccset kéne választani?
Valószínű a Fradi elleni 3-3-at mondanám. A Fradi ellene eleve más gólt rúgni, de még játszani is. Lehet utálni vagy nem szeretni a Fradit, de ha kimész, főleg a Fradi-stadionban a pályára, azt semmivel sem lehet összehasonlítani. Azt az érzést máshol Magyarországon nem kapod meg. Sok szép emlékem van a Fradi elleni meccsekről, az Újpest elleniekről már nem, sokszor csúnyán kikaptunk ott. Bár talán nekik rúgtam a legtöbb gólt.

Galaschek-gólok: Vasas-Ferencváros 3-3 (2000. február 28.), két gól:

Említette az Intertotó-kupát, ezek a meccsek fontosak voltak?
Nagyon. Hatalmas előnnyel indultunk utána a bajnokságban. Meccsben voltunk, a többi csapat még kereste önmagát. Meg is látszott ez, ezek az idények mindig jól indultak, ott voltunk a dobogón 5-8 forduló után. 99-ben is jól kezdtünk, épp emiatt, aztán jött az ominózus III. kerület elleni meccs, amit 6-0-ra nyertünk, de végül 3-0-val megkapták ők a győzelmet. Nem sokkal előtte Spanyolországba hívtak minket egy válogatott szünet alatt, ahol pár meccset játszottunk. Agyonvertek minket egyébként, még a másodosztályba frissen feljutott csapatok is. Az egyik meccsen Aranyos Imrét és Maczó Mikit is kiállították. Ezt jelenteni kellett volna az MLSZ-nek, mert hivatalos nemzetközi meccsről volt szó, elfelejtettük. Ezt valaki kiszúrta, jött a büntetés. Hatalmas törés volt ez akkor a csapatnak. Ott voltunk addig a dobogón, megint jó csapatunk volt, aztán utána talán 5 pontot szereztünk a következő hét meccsen. Fájt, nem úgy végződött az az év, Gellei Imre utolsó éve, ahogy terveztük, hatodikak lettünk. Pedig minden adott volt a dobogóhoz.

Függetlenül ettől, összességében elég jó élete volt focistaként, igaz?
Most, hogy a fiam egyre intenzívebben focizik, vissza-visszanézem a meccseimet. Sok jó pillanatom volt, de összességében nem mondhatnám, hogy a futball számomra pozitív élményként marad meg. Néha nagyon távolinak tűnik, hogy valaha fociztam. Megszoktam a civil életemet, úgy érzem, mintha mással történt volna meg az, ami igazából velem. Persze, az ember a jó meccseit nézi vissza, nem azt, amire Boros Dezsőtől 2-es osztályzatot kap a Pécs elleni 2-1-es hazai vereség után...

Ez nagyon megmaradhatott. Figyelték az osztályzatokat?
Aki azt mondja, nem, az is figyelte. Kevesen rendelkeznek szerintem abból az időből 2-es osztályzattal, mi azon a meccsen hárman is kiérdemeltük. Sokszor úgy éreztük, jóban kell lenni egy-egy újságíróval, hogy normálisan osztályozzon. De én erre nem voltam alkalmas. Egyébként sem keresem a barátságokat. Az egyetlen baráti köröm a gimnáziumi osztálytársaimból áll, akikkel már 35. éve összejárunk, sajnos, egyre ritkábban. Nagyon örülök, ha valakivel találkozom, nincs semmi bajom senkivel, de nem keresem az embereket. Magamnak való vagyok.

Ha megjelenne egy Vasas-meccsen, megismernék. Mikor járt utoljára Vasas-meccsen?
Nem biztos, hogy mindenki megismerne. A Vasas ugyanakkor számomra egy kitörölhetetlen szerelem. Amikor ott játszottam, teljesen világos volt, hogy olyan akarok lenni, mint Rudi bácsi. Befejezem a focit, aztán valamilyen pozícióban maradok, és onnan temetnek el. Nem így alakult, de még mindig összeszorul a szívem, ha a Vasasra gondolok. Ott voltam a stadionbúcsúztatón, nagyon jól esett, hogy meghívtak. A végén lementem a pályára, lekapcsolták a reflektort, és ezt az egészet megkönnyeztem. Nekem az 24 év végét jelentette. Évente egy meccsnél többre egyébként nem is nagyon vágyom, nem köt le a foci nézőként. Hozzá kell tennem, mióta Markovits László az elnök, nagyon figyelnek a régi emberekre, és ez őszintén szólva, nagyon jól esik. A születésnapomra táviratot kapok, megkaptuk az Örökös bajnok címet, meghívnak egy-egy eseményre, és ha tehetem, elmegyek. Ezek a gesztusok sokkal többet jelentenek, mint bármi más. Nemrég az újjáalakult szurkolói klub is meghívott egy beszélgetésre, április elején megyek majd, boldogan fogadtam el a meghívást.

Bent maradunk?
Ezek miatt az emberek miatt kívánom, hogy maradjon bent a Vasas.