Nyomtatható verzió 2017.03.29.
Magazin

Varga Dumi 30 éves!

„Nem akkor hal meg nyugodtan az ember, ha olimpiai bajnok”.
Nagyinterjú Varga Dénessel, korábbi vízilabdázónkkal, a Vasas örökös bajnokával.

A Vasasban mindig a fiatal, szemtelen zseni voltál, most meg harminc lettél. Nem furcsa?
Nekem mindig azt mondták, hogy ez a harminc egy mérföldkő, és onnantól mindenki sajnálja, hogy véget érnek a húszas évei. Én abszolút nem vagyok ezzel így, sose éreztem, hogy vissza kéne tekintenem, vagy valamit máshogy kellene csinálnom. Jó évtizeden vagyok túl, mindennek megvolt a maga helye, ráadásul rögtön huszonegy évesen elértem azt az eredményt, amiért minden vízilabdás elkezdi a sportágat, ez pedig meghatározta a hozzáállásomat a következőkben.

Négyen vagytok testvérek, mindenki vízilabdázott. Miért alakult így?
Nem tudom, a legnagyobb bátyánknál hogy jött a vízilabda, nekem már olyan egyértelmű volt: folyamatosan abban voltam, hogy ők edzésre mennek, így egy idő után nekem is kellett. Részemről úszóovival kezdődött, abból lett vízilabda, amikor unalmassá vált.

Kijelenthető, hogy Te voltál a legtehetségesebb négyetek közül?
Nekem sok jó eredményem van azon felül is, amit csapatban el lehet érni. Ha ez a mutatója, akkor mondhatjuk, hogy igen, de azért nem volt egyszerű az utam. Szerintem Danit egyébként tehetségesebbnek tartották, és ha vele vetem össze az utamat, akkor voltak olyan kilengések, amik azt mutatták, hogy belőlem nem lesz semmi.

Hallottunk kosársérülésről, balesetről, eltiltásról. Ezeket érted kilengések alatt?
Tulajdonképpen ezeket. Nem volt lineáris a pályafutásom, mert ezek a dolgok meg-megszakították. Tizennyolc évesen aztán találkoztam a mostani feleségemmel, és olyan impulzus ért, ami lemetszette a vadhajtásokat. Ne drasztikus, szándékos változtatást képzelj, egyszerűen csak átalakultak bennem dolgok, aminek következtében már nem léptem le rendszeresen a járt ösvényről.

Nagyjából ekkor, 2005-ben kerültél a Vasasba is. Az UTE-tól érkeztél, mi motivált?
Annyira régen volt, hogy azt se tudom, mi járt a fejemben.  Biztos imponált, hogy jobb csapatba hívnak, ahol nyilván jobb anyagi körülmények várnak rám. Még azt is vállaltam, hogy fél évet nem játszhattam, mert a Vasas nem vásárolt ki az újpesti amatőr szerződésemből, hanem hagyták, hadd kosarazgassak inkább, így a fél év utolsó pillanataiban sikerült megsérülnöm a térdemmel, és további másfél hónappal meghosszabbodott a pihenő.

Ennek 2007-ben már nyoma sem volt: majdnem húsz év után nyert újra bajnokságot a Vasas, ráadásul egy „All Star-csapattal” felálló Honvéd ellen…
Utólag az érintettek mondják, hogy az a Honvéd szétesőben volt, de azért a játékosállományát tekintve nagyon reprezentatív csapatról beszélhetünk. Őket vertük meg, azt az igazi nagy csapatot, és nem a később már gyengülő félben lévőt. Emiatt nagy diadal volt.

Utána pedig Long Beachen világbajnoki címig vezetted a magyar junior válogatottat.
Nem is kezeltem együtt ezt a kettőt, de ahogy így mondod, tényleg ugyanakkor történt. A junior vb is nagy mérföldkő volt számomra, ott nyertem először rendes nemzetközi tornán aranyat, amiből sokáig tudtam később táplálkozni. Jól ment a játék, Hárai Pufival lőttünk vagy harminc gólt az utolsó három meccsünkön, úgyhogy azért megemlegették a velünk fémjelzett 87-es válogatottat.

Mikortól érezted magad vezérnek a Vasasban?
Kétezer-nyolctól kicsit többet vállaltam, akkor már úgy gondoltam, hogy meghatározó játékosa vagyok a csapatnak. Az egy jó szezon volt, nagyon szerettük a közeget, edzőstül, mindenestül. Emlékszem, ahogy Steinmetz Barna koordinálta a csapatot: a komolyságát, meg a sporthoz való elegáns hozzáállását néha egy önfeledt vihogás törte meg. A bajnokságban a már valamennyire meggyengült Honvéddal elődöntőztünk, a meccsek előtt szállodába vonultunk, hogy rendesen felkészüljünk, szóval megadtuk a módját. Meg is vertük őket, és az szerintem egy döntő megnyerésével ért fel, mert a másik ágról az Eger jutott be, akik akkor még újoncok voltak, így majdnem borítékolható volt, hogy őket legyőzzük az aranyéremért.


Fotó: Doba István

Közben pedig bejutottatok az Euroliga barcelonai Final Fourjába is.
Érdekes és jó emlék, nagyon-nagyon ömlött az eső. A szurkolóink kitartóak voltak, de amennyire jól érezhették volna magukat száraz időben, annyira rossz lehetett így. Nekem egyébként tetszett, speciális helyzet volt, ritkán játszunk esőben.

Ha már a szurkolók szóba kerültek, szinte romantikával tekintünk vissza a Komjádiban nyert bajnoki címekre, a Vasas-drukkerekkel közös fürdőzésekre. Ilyet nehéz elképzelni a mai magyar vízilabdában.
A Vasas-tábor akkor tényleg egyedülálló volt, utána talán az Eger tudott még hasonló bázist kiépíteni, de őket mostanában nem hagyjuk mártózni a bajnoki döntők után… A szurkolás egyébként Rijekában sem volt rossz, jöttek mindenféle hangszerekkel, nagy ünneplést csaptak, amikor nagy nehezen behúztuk a bajnokságot. Szolnokon pedig 50 év után nyertük az első aranyat, és az is tetszett az embereknek, de ott inkább a sportnak drukkolnak és nem feltétlenül a klubnak, mint mondjuk a Vasasnál. Ha így nézzük, a Vasas-szurkolókkal zsinórban átélt négy bajnoki címnek tényleg volt egyfajta aranykor-jellege.

Kikkel szerettél legjobban együtt játszani a Vasasban? Előre szólok, a bátyádat nem mondhatod!
Danival nem szerettem a Vasasban együtt játszani, mert egy poszton voltunk. Vele akkortól lett igazán jó, amikor a Rijekába igazolva áttették kettes pozícióba, ott kezdett rám különösképpen figyelni és kiszolgálni passzokkal. Előtte a Vasasban Steinmetz Barna volt ebben nagyon erős: csíptem mint csapattársat, számítottam a passzaira, ahogy ő is az én elmozdulásaimra. Sokakat mondhatnék még, szerettem Kovács Robi szellemiségét, később pedig jött Kicsi és Hosi (Kis Gábor és Hosnyánszky Norbert – a szerk.), akik a mai napig kedvesek számomra a vízben és a parton egyaránt.

A mesternek, Földi Lászlónak mekkora szerepe volt a sikerekben?
Ha rá terelődött a szó, mindig az emberközpontúságát és a személyiségét emeltem ki, ezért neveztük jó edzőnek, ezért gondolunk vissza rá szívesen. Nemrég beszéltem vele, akkor is olyan volt, mintha ebben a szezonban játszanék először külön tőle: közvetlen volt, ugyanazon a néven szólított, mint annak idején. Kellett neki a jó csapat is, de ha az edző rosszul közelít a társasághoz, azt is könnyen szét lehet zilálni. Azt nem mondom, hogy a taktikai repertoárunk végtelen volt, és nagyon meg tudtuk lepni az ellenfeleket, de nem is volt rá szükség, mert volt bennünk valami más, ami győzelemre vezetett minket.

A Vasasban vált védjegyeddé az a bizonyos ütemtelen lövés. Tárolsz a fejedben különösen emlékezetes gólokat abból az időszakból?
Ez annak is köszönhető, hogy ott játszottam először rangosabb meccseket az OB I-ben, így nyilván többen felfigyeltek a góljaimra. Ott kaptam teret, ott tudtam kibontakozni. Rengeteg gólra szívesen emlékszem vissza, lőttem csomó olyat, amellyel átugrottam a magamban felállított lécet. Volt olyan, hogy a kivitelezésre mentem rá, volt, hogy csavarból akartam betalálni, de olyan is, amikor egy bizonyos emberről szerettem volna eredményes lenni. Ezeket szép sorban meg tudtam lépni, és ez által is éreztem a fejlődést. Szép gólt mindig szerettem lőni, de nem mindig úgy sikerült, hogy törekedtem rá.

Tíz éve öncélúbb voltál, mint most?
Sokkal jobban alárendelem magam most a csapatnak - mint mondjuk - a Vasasban. Akkor sem tartottam magam önző játékosnak, csak egyszerűen nem találtam annyira az egyensúlyt, mint manapság. Szeretem az eredményességemmel kiszolgálni a csapatot, de jobban kielégít és szórakoztat, ha szép gólokkal teszem. A siker nagyon jó dolog, de önmagában unalmas.


Fotó: Doba István

2008-ban Pekingben olimpiai bajnok lettél, ami szinte magától értetődőnek tűnt. Nem jött túl hamar?
Nem tudom, mit gondoljak. Olyan szempontból jó, hogy akkor jött, hogy ha még most se lennék olimpiai bajnok, akkor lehet, hogy annyira beleragadnék, annyira hajszolnám, hogy mindent félredobnék, családom se lenne, aztán itt fognám a fejemet, hogy micsoda hülyeség volt ezért eldobni dolgokat. Persze jó érzés volt megnyerni, hiszen ezzel a szakmámban elértem azt, amit a legmagasabb eredménynek tartanak, de most már biztosan tudom, hogy nem ez az élet értelme és lényege. Nem akkor hal meg nyugodtan és békében az ember, ha olimpiai bajnok.

Később, a generációváltás után a vezérletetekkel már nem sikerült annyi címet nyernie a válogatottnak. Ezt hogy éled meg?
Vegyes érzéseim vannak, lehet mondani, hogy nem vagyunk most a vízilabda elitjében, de szerintem ezt ugyanígy rá lehet mondani az összes ezüstérem-esélyes csapatra. A szerbeken kívül, akik mindenkit le tudnak győzni, a többiek bárhol, bármikor meg tudják verni egymást. Ezért egy kicsit sajnálom, hogy nem tudtam több címet begyűjteni, és nem voltam tovább egy olyan generációnak a tagja, mint a háromszoros olimpiai bajnok csapat. Persze nem arra rendezkedtem be, hogy mások farvizén evickéljek: tudom, hogy az én jó teljesítményem nagyban befolyásolja a magyar válogatott eredményességét. Én fel merem vállalni, csak hát jó lenne, ha ugyanezt más is egyértelműen ki tudná, ki merné, ki akarná jelenteni saját magáról.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a közel jövőben a magyar vízilabda is olyan mélyrepülésbe kezd, mint anno a focink?
A párhuzam nagyon jó, látok hasonlóságot, bár a fociban kevésbé vagyok jártas, nem is érdekel igazán, de ott is ugye mindenki a 6-3-at emlegeti, illetve az azóta mutatkozó negatív tendenciát. A mi hathármunk valószínűleg az a tíz év volt, ami a két Eb-győzelemmel kezdődött és Pekinggel zárult be. Ennek lecsengése óta azért mutatkoznak gondok: ha úgy nézzük, a 2004-es athéni olimpiai döntő óta két darab aranyérmet tudott nyerni a magyar válogatott. Ebből Pekingre azt lehet mondani, hogy esélyesként hoztuk, a 2013-as barcelonai vb viszont bravúr volt, sok tényező együttállásának köszönhető.

Utána mi történt?
Azóta küszködünk a jó eredményért, és egy Belgrádban szerzett Eb-bronz már boldoggá tett. Ettől még a magyar vízilabdával kapcsolatos elvárások változatlanok maradtak, de szerintem ebben a lebonyolítási rendszerben a négybe kerülésnek már nagyon lehet örülni, bármilyen érem pedig szép eredmény.

Ezt most már a budapesti vb-re vonatkoztatva is mondod?
Akár igen. Ha a nyolcad - és negyeddöntőn már túljutunk, annak én nagyon örülnék.

De akkor miért hallani mindenkitől továbbra is, hogy a magyar válogatott csak az aranyért szállhat vízbe? Ez nem önámítás? Nem lenne jobb a szájíz, ha reálisabbak lennénk, és mondjuk az éremszerzés lenne a nagy cél?
Ez azért nehéz, mert én is abban nőttem fel, hogy mindenhová az aranyért megyünk, nekem is nehéz elfogadnom, hogy ne a győzelemre készüljek fel, csak közben nem bekötött szemmel járok, látom, hogy mik a tendenciák. Játszottam külföldön és Magyarországon is középszerű csapatok ellen: alapvető felfogásbeli különbségeket tapasztaltam, és egyáltalán nem mindegy, hogy egy ilyen csapatnak milyen a játékképe.


Fotó: Doba István

Mennyire készülsz máshogy a meccsekre, mint mondjuk húszévesen?
Régebben sokkal jobban oda kellett figyelnem azokra a dolgokra, amik meghatározták a teljesítményemet, ezek mostanra belém ivódtak, nem igényelnek külön odafigyelést, elég egy egyszavas emlékeztető, mi a célravezető az adott helyzetben. Az, hogy van két gyerekünk, nyilván befolyásoló tényező a pihenés szempontjából: a feleségem már öt éve nem alszik, én pedig ahhoz képest csak egészen ritkán tudok délután, mint régen. A meccsnapokat és az előtte lévő estéket viszont szeretem a pihenésre fordítani.

Lesz még olyan valaha, hogy Varga Dumi Vasas-játékosként pihen rá egy meccsre?
Érdekes, anno úgy választottam lakóhelyet, hogy a Komjádi közelében éljek, bele se gondoltam, hogy minek, ha már úgysem játszom ott. Úgy képzelem el magam, hogy fizikailag továbbra is a közelben leszek, az pedig a Vasason áll vagy bukik, hogy be is megyek-e az uszodába mint alkalmazott.

Jenkei Dániel

SZUPER Levi kalandjai a Kisstadiontól az NHL-ig

3990 Ft

Vasas-függő ár: 3190 Ft

  • Névadó fejléc
  • Plaket Kft.
  • Óbuda
  • Óbuda Sport
  • Pensio 17.Kft
  • Arany fejléc
  • Emberi Erőforrások Minisztériuma
  • Budapest Önkormányzata
  • Vasas Pasarét Kft.
  • Vasas Folyondár Kft.
  • Jégpalota
IMPRESSZUM jogi nyilatkozat kapcsolat média ajánlat