Gyalog András ma ünnepli hetvenedik születésnapját. A Vasas elnökeként 1996 október 2. és 2002. szeptember 1. között szolgálta a klubot, Magyarország egyik legnagyobb, legpatinásabb egyesületét vezette. Egyéb pozíciókban pedig összesen és folyamatosan, huszonhét esztendeig dolgozott a klubért. Hetvenedik születésnapján a Vasas Életműdíjasa lett.
- Gyermekkoromban nem feltétlenül tűnt úgy, hogy ilyen életút vár majd rám. Családom révén keresztény közegben, evangélikus lelkipásztorok környezetében nőttem fel. Az általános iskolában testnevelő tanárom azonban megszerettette velem a sportvilágot is, és innen már nem is volt nagy kérdés, hogy középiskolai tanulmányaim után Pécsett testnevelő tanári diplomát szerezzek, sőt utána a TF edzőképzését is végig jártam. Tíz évig oktattam tanárként gyerekeket a testmozgás szeretetére, majd 1976-ban váltottam és a Vasasba kerültem, ahol a klubhoz tartozó iskolák – hat testnevelés tagozatos általános iskola és két gimnázium – felügyelete lett a feladatom.

Az Életműdíj átadása a Vasas Pasaréti Sportcentrumában a 70. születésnapon

Azért egy ilyen ugrás nem tűnik feltétlenül kézenfekvőnek a hetvenes évek közepén…
- Papp Ádám barátom ajánlásának köszönhettem ezt a lehetőséget, akivel korábban együtt tanítottunk az újpalotai „lila” iskolában. Izgalmas, pezsgő munka várt rám Angyalföldön. Szoros kapcsolatban álltunk a Vasashoz kötődő iskolákkal, akik igényelték a segítségünket. Emlékszem, például fantasztikus hangulatú sportversenyeket szerveztünk nekik. Kifejezetten tetszett amit csinálhattam, hiszen már akkor is azt éreztem, a fiatalságnak sokkal több fizikai erőfeszítésre volna szüksége annál, mint amiben része van. Emellett pedig ott volt, hogy számtalan ügyes gyereket „fedezhettünk fel” a Vasas különböző sportágai számára. Nagyon jól működött ez a rendszer, ami azonban sajnos pár éven belül országos szinten is elakadt.

Váltani kellett ismét?
- Szerencsére a Vasas maradt a munkahelyem, ahol egyfajta szamárlétrát jártam végig, kezdve a módszertani osztálynál, majd a rendszerváltás után már elnökhelyettesként dolgozhattam a klubért. Módszertanosként nem dirigálni, hanem segíteni kellett a szakosztályok vezetését, intézni az ügyes-bajos dolgaikat. Elnökhelyettesként pedig jellemző szelete volt a munkámnak, hogy jártam a XIII. kerületi nagyvállalatokat, amelyek korábban sportolóink számára úgynevezett „sportállásokat” biztosítottak, ám ebben az időben sorra mondták fel azokat. Próbáltam egyezkedni a vezetőkkel, többnyire annyit sikerült elérni, hogy megígérték egy évig még átutalják a munkabér összegét a klub számlájára, de már mi legyünk a munkáltatók. A késői szocializmus kényelmesnek tűnő, ám perspektívátlan időszaka után a sportban is meg kellett ismerkednünk olyan kifejezésekkel, mint például a „gazdasági krach”. Napról-napra, hétről-hétre éltünk ezekben az időkben, tervezni ugyan lehetett, csak éppen nem volt érdemes. Beindult az adósságspirál, aminek jellemzően bájos megoldása volt, hogy a felgyülemlett tartozást év végén az állam leírta, aztán januártól kezdődött minden elölről.

Vagyis alapjaiban ingott meg mindaz, amit addig Vasasnak hívtak.
- Teljes mértékben bizonytalanná vált a sport finanszírozásának helyzete, új ösvényeket kellett kitaposni ahhoz, hogy életben maradjunk. Egyformán érintett ez az egyéni és a csapatsportágakat is. Az viszont világos volt akkor is, hogy kétséget kizáróan az utóbbiak jelentetik a Vasas számra a legnagyobb értéket, de egyben a legnagyobb terhet is. A pénzszerzésben ekkor leginkább a közeli, személyes kapcsolatok segítettek, de még ezekben az esetekben is rá kellett döbbennünk, hogy nagyot változott a világ, a támogatásért cserébe, eredményesség az elvárás. Meszéna Miklós elnök úrral szinte csak azzal foglalkoztunk, hogy összeszedjük apránként a költségekre a fedezetet, és olyan szakosztályvezetéseket alakítsunk ki, amelyek aztán ebben a feladatban segíteni tudtak minket. Ezekben az esetekben szerencsére gyakran számíthattunk az egykori vasasosok „jóindulatára”.

Ennek ellenére előre nem kiszámítható feladatokkal is meg kellett küzdeni…
- Ilyen volt, például amikor egyszer csak „lett” egy női röplabdacsapatunk. Az Ipari Minisztérium levetette magáról (talán nem is jogtalanul) a sport terhét, a NIM-ből Vasas lett, gazdagodtunk egy remek együttessel, a gondok pedig szaporodtak, egyebek mellett a létesítményfenntartással. Persze ma már nem kérdés – ismerve röpiseink elmúlt két évtizedes eredményességét –, hogy milyen jól jártak a Vasas-szurkolói ezzel a valahai döntéssel.

A változásoknak, a feladatoknak azonban korántsem lett vége…
- Meszéna Miklós sajnálatosan korai halála után, 1996 őszén megbízott ügyvezetője lettem a klubnak, majd a küldöttközgyűlés kétszer is a Vasas SC elnökévé választott. Labdarúgó szakosztályunk számára megnyugtatónak tűnő létet kínálni, ez volt az egyik kulcsfeladatunk, persze nem elfeledve többi sportágunkat sem. A futballban akkoriban két olyan ügy is napirenden volt, ami alapjaiban rengette meg az addigi gyakorlatot. Ott volt a Bosman-ügy, és az MLSZ döntése, hogy a gazdasági társaságokká kell átalakulnia a szakosztályoknak. Hosszú és nehéz időszak volt. Az ezredforduló táján mégis volt olyan periódus, amikor úgy tűnt, sikeresen kezeltük a helyzetet, labdarúgóink, ha bajnoki címig nem is, de a dobogós helyezésig eljutottak a hazai porondon. Az öröm azonban korainak bizonyult, tőkeerős tulajdonost nem tudtunk bevonni, a klubnak kellett volna fenntartani a labdarúgó kft.-t, ez azonban – ahogy erre azóta is láttunk példát – képtelenségnek bizonyult, hiszen az egész Vasas SC működtetését veszélyeztette egy ilyen felállás. 2002-ben elfogyott a levegő körülöttem is, úgy éreztem jobb, ha távozok.

Akkorra a szurkolók szemében az érdemek már a múlt ködébe vesztek, viszont a labdarúgócsapat bukásáért szinte egyszemélyi felelőssé vált. Milyen volt ezt megélni?
- Magával a ténnyel nem volt bajom, hiszen elnökként felelősséget kellett vállalnom a klubban történtekért. A stílus ellen viszont erősen berzenkedtem, igaz tenni nem lehetett ellene. Mindenestre nem csupán engem, hanem a családomat is erősen megviselték az akkori idők.
A mögöttem hagyott huszonhét csodálatos évet viszont a nemtelen támadások sem tették semmissé. Úgy gondolkodtam, hogy a Vasas érdekében kellett távoznom. Az érzelmeim azonban nem változtak a klubbal kapcsolatban. A mai napig, ha kezembe veszem a Nemzeti Sportot, a vasasos eredményeket keresi a szemem, az két unokám pedig jelenleg Pasaréten ismerkedik a sporttal. A Vasas jelenleg is az egyik legnagyobb és legeredményesebb sportegyesület Magyarországon, büszke vagyok arra, hogy részese lehettem az életének, és talán tettem is valamit a klubért. Nem gondolom, hogy nem követtem el hibákat, hiszen nincs olyan ember, akivel ez huszonhét év alatt nem történik meg.
Köszönöm a sorsnak, hogy remek emberek támogattak a munkámban, közülük kiemelném dr. Török Lászlót, és nagy tisztelettel figyelem a jelenlegi elnök Markovits László munkáját is.