Ma lenne nyolcvanöt éves Markovits Kálmán, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, a Vasas Sport Club Életműdíjas legendája. Ez alkalomból készített összeállítást életpályájáról Malonyai Péter a Nemzeti Sport retrómellékletébe, amelyet a képre kattintva olvashatnak el.

Büszke volt nemesi származására, ráadásul a vízben és a parton is előkelőség volt. Alig múlt húszéves, amikor már a csapat taktikájában is főszerepet vállalt, az ő nevéhez fűződik az általa retesznek nevezett zónavédekezés. Mexikóban és Spanyolországban edzőként öregbítette a magyar póló és saját hírnevét az 1985. augusztus 26-án született Markovits Kálmán.

Teljes neve Spizzai és kisterpesti Markovits Kálmán, grófi származására annyira büszke volt, hogy az olimpia és világbajnokokat megörökítő margitszigeti márványtáblákra a rendszerváltás után a neve elé odavésette a címét. Két táblán kellett változtatni, az 1952-es és az 1956-os olimpiai bajnokok listáján.

Előkelősége nem járt vagyonnal, mint mesélte, atyja, gróf Markovits László elkártyázott, amit csak lehetett, így 1945 után nem volt mit elvenni a családtól. Egyébként a játékszenvedély őt is utolérte, de aztán egyik napról a másikra felhagyott a szerencsejátékokkal, az ok egyszerű: „Sokkal jobban bosszantott, ha veszítettem, mint amennyire boldog voltam, amikor nyertem”.

A Baross téren lakott a család, egy szomszéd fiú, a nála három évvel idősebb Kotrás László (1954-ben főiskolai világbajnok) vitte le az uszodába. A Neményi Madiszba, majd a Fradiban pólózott, a Vasasba bevallottan azért ment át, mert a klub biztonságot kínált, megígérték, hogy nem lesz semmi hátránya a grófi származásából. Örömmel bólintott rá, hiszen az 1948-as londoni olimpia második helye utáni fiatalításnál bekerült ugyan a válogatott keretbe, ám néhány nyugati túráról itthon hagyták, mondván, biztosan disszidálna. „Pedig nem maradtam volna kinn, később sem tettem, érzelmi okokból. Nekem tényleg jelent valamit, hogy »Itt élned, halnod kell”. Negyvenkilencben pláne nem tettem volna meg, hiszen a szüleimet kitelepítették, én gondoskodtam a családról” – magyarázta.

A helsinki olimpia (1952) előtt már stabil tagja volt a válogatottnak. A szövetségi kapitány, Rajki Béla a sportág teoretikusa volt, de szívesen hagyatkozott a játékosaira. Elsősorban Gyarmati Dezsőre és Markovits Kálmánra hallgatott. „Mi Dezsővel átbeszéltük a dolgokat, aztán egyeztettünk Bélával, de nagyjából az történt, amit mi ketten elterveztünk. A taktikai megbeszélés előtt elmentünk sétálni Rajkival, aki megkérdezte, Kálmán, hogy áll föl a csapat, aztán később mindenki előtt vázolta, hogy kit kell szorosan fogni, kit lazán” – mesélte.

A módi bevált, hiszen a csapat olimpiai bajnok lett Helsinkiben. A játékok talán a legnagyobb élménye volt Markovits Kálmánnak, főként azért, mert „a magyarok közül mindenki drukkolt mindenkinek, ott voltunk egymás versenyein”. Ehhez képest a politika mellékszál volt, pedig „Csuvik Oszival, aki az ausztrálokkal jött, csak a vécében tudtunk beszélni, mert a smasszerek mindenütt figyeltek”.

Kulcsjátékosa lett a csapatnak, az 1953-as nijmwegeni Trofeo Italián, a házigazda hollandok elleni győztes meccsen (6:3) például „úgy száguldozott le-fel, mint egy szupernóva. Vízvárival lövette az elsőt, Gyarmatival a másodikat, a harmadikat ő maga vállalta – hátrányból” – olvasható az Aranykor című pólótörténeti könyvben.

A négy évvel későbbi olimpia (1956, Melbourne), a Szovjetunió elleni meccs (4:0), pontosabban Zádor Ervin véres sérülése miatt maradt meg sokak emlékezetében, miközben mérföldkőhöz érkezett a sportág – Markovits Kálmánnak köszönhetően. A meccs előtti este állt elő az ötlettel, mi lenne, ha az ellenfél legveszélyesebb játékosát, Georgij Msvenieradzét kikapcsolnák a játékból: Kárpáti „Gyurika” beáll elé, Gyarmati „betakarja” hátulról, a többiek pedig feltett kézzel blokkolni igyekeznek a támadásokat. A módit retesznek nevezte el, ma zónavédekezés a neve, s általánosan elterjedt a pólóban.

Az elképzelés bevált, Markovits Kálmán pedig 25 évesen kétszeres olimpiai bajnoknak és elismert stratégának vallhatta magát. Aligha gondolta, hogy ez az utolsó bajnoki címe a játékokon. Rómában (1960) annak ellenére bukott a csapat, hogy a budapesti Európa-bajnokságon (1958) vele együtt elkápráztatta a világot, Tokióban (1964) pedig nem lehetett ott. Kihagyását senki sem értette, az okát viszont igen. Laky Károly szövetségi kapitány zokon vette az öntörvényűségét, azóta is közszájon forog az uszodában az eset, amikor – nem lévén híve a hosszú úszásoknak – a háromezer méteres adag teljesítése közben egyszer csak kikászálódott a vízből, elővette a szendvicsét, visszament a medencéhez, és a lépcsőn, derékig a vízben állva elmajszolta.

Ehhez képest, amikor ő váltotta a győztes (!) olimpia után leváltott Lakyt, rengeteget úszatta a játékosokat. Programja röviden összefoglalható: vissza a magyaros vízilabdához, váltott center, lefordulás, zónavédekezés.

Egyébként pedig a hosszú edzőtáborozásokra, túrákra esküdött. A világ valaha élt egyik legjobb pólókapusa, Molnár Endre mesélte, hogy „hat hetet töltöttünk Mexikóban a próbaolimpián, és Kálmán minden este fél tízkor végigjárta a szobákat, hogy lefeküdtünk-e. Hat hetet így végigcsinálni… Tele is volt a hócipőnk. Persze, egy idő után rájöttünk, hogy az ellenőrzést követően akár neki is vághatunk az éjszakának, Kálmán ugyanis legtöbbször elvonult kártyázni a vívó Meszéna Mikiékkel”.

Nem szívesen mozdult ki a csapat szállásáról. Az uszodai emlékezet szerint, amikor Nápolyban túrázott a csapat, s a játékosok át akartak ugrani szárnyashajóval Caprira, közölte, hogy „Szárnyashajó otthon is van Budapest és Esztergom között, na menjetek aludni…”. Pompeibe se engedte el őket, mondván, hogy „Köveket Aquincumban is láthattok, na nyomás aludni”. Kölnben a dómra volt kíváncsi a csapat, de nem tehette, mert „Otthon is van elég templom…”.

Visszatérve a lényegre, szakmai elképzelése kifogástalan volt, a megvalósítás viszont hibádzott. Az utrechti (1966) Eb 6. helyével még csak beborult az ég a magyar póló fölött, a mexikói olimpia (1968) bronzérmével már jött a vihar. Ha valaki, ő aztán tisztában volt azzal, mi a sorsa itthon egy bukott kapitánynak, ezért már Mexikóban felvette a kapcsolatot a helyi pólóvezérkarral: mi lenne, ha felvirágoztatná náluk a vízilabdát? „Tudtam, hogy a nyelvvel nem lesz gondom, latinból érettségiztem, ami nagy segítség annak, aki olaszul vagy spanyolul szeretne megtanulni” – érvelt. Nos, a lényeg, tetszett az ötlet a mexikóiaknak, itthon is rábólintottak a szerződésére, a náluk töltött esztendők során pedig maradandót alkotott Markovits Kálmán. A válogatott megnyerte a Pánamerikai Játékokat (1975), de ennél nagyobb tett, hogy kijutott a montreáli olimpiára (1976), az Egyesült Államokat megelőzve a kvalifikáció során.

Két esztendőre hazajött (Bp. Honvéd), hogy aztán Spanyolország következzen. Ott is kivívta mindenki elismerését, hiszen a CN Barcelonával nem csupán bajnoki címet nyert, hanem Bajnokcsapatok Európa-kupáját (a nyugatnémet Spandau 04 ellen: 12−11) és Szuperkupát (a jugoszláv POSK Split ellen: 12−11) is.

Nyugdíjas éveiben, haláláig medenceközelben érezte a legjobban magát – ha a meleg vízben egykori klasszis társaival anekdotázni kezdett, szép lassan csapatnyira nőtt a hallgatóság.

Volt miről mesélnie.

Malonyai Péter

Markovits Kálmán

Született: 1931. augusztus 26.

Elhunyt: 2009. december 5.

Klubjai, játékosként: Neményi Madisz, FTC (1947−1950), Vasas (1950−1962), Bp. Spartacus (1963−1964)

Edzőként: Bp. Spartacus (1963−1964), Magyarország (1965−1968), Mexikó (1968−1975), Bp. Honvéd (1976−1978), CN Barcelona (1979−1989), Mexikó (szaktanácsadó: 1991−1992)

Sikerei, játékosként: olimpiai bajnok (1952, Helsinki; 1956: Melbourne), olimpia−3. (1960, Róma), Európa-bajnok (1954, Torino; 1958, Budapest; 1962, Lipcse), magyar bajnok (1953)

Edzőként: olimpia−3. (1968, Mexikóváros), Pánamerikai Játékok−1. (1975), BEK-győzelem (1982), Szuperkupa-győzelem (1982)

Díjai, elismerései: A Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1951, 1962), A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954), mesteredző (1994), a Hall of Fame tagja (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1996), a Nemzeti Sportszövetség életműdíja (2005), Gerevich Aladár-emlékérem (2009)