Hát persze, hogy teniszpálya mellett beszélgettünk, miközben fél szemmel folyamatosan egy szervát gyakorló, tizenöt éves, sudár kamaszt nézett. Ahányszor szép testtartással ütött a lánya, azonnal jött a dicséret. Az ötvenedik születésnapját ünneplő Temesvári Andrea életét manapság gyermekei, Tímea, Márkó és Milán töltik ki – no meg a tenisz. Dolgozott a már a felnőtt élmezőny legelejét ostromló Babos Tímeával és az ő tanítványa a világszinten az utánpótlás egyik legjobbjának tartott Gálfi Dalma is. A remek sportember a Vasashoz is kötődik, hiszen aktív versenyzőként Pasaréten Körmöczy Zsuzsa vette védőszárnyai alá. A Roland Garros 1958-as egyéni bajnoka a Roland Garros 1986-os páros bajnokát. Bárcsak folytatódna a hagyomány…

Látja önmagát lánya, Visontai Tímea mozdulataiban? Hasonlít, ahogyan üt?
Én nem láttam magamat kívülről, de nem, ő teljesen más stílust játszik. Bár, akik régebben ismernek, azt mondják, egy-egy mozdulata, megnyilvánulása azért emlékeztet rám, van benne valami belőlem. Szerencsére nem látom, hogy hasonlítani akarna, vagy le akarna kopírozni engem. Kiskora óta elég erős egyéniség, ami persze nagyon jó, de azzal a hátránnyal is jár, hogy néha kicsit makacs. Persze ez a korával is járó jellegzetesség. Néha a saját kárán tanul, de azt gondolom, ezt ki kell, hogy bírja. Nem oldhatunk meg mindig mindent helyette. A tenisz, főleg, ha a szinglire gondolok, egyéni sportág, a pályán saját magának kell nagyon határozottan, pillanatok alatt dönteni, hogy melyik ütést választja, miért, hová céloz, utána pedig mit reagál. Mi mindent megteszünk, hogy ő is és a két fiúnk is, akik szintén teniszeznek, élvezzék a sportot. Szerencsére nagyon jól tanul mind a három gyerek. Timcsi már a Testnevelési Egyetem Diána utcai gyakorló gimnáziumának sportosztályába jár, ahol nagyon sok segítséget kap az igazgatótól és tanáraitól. Nyitottak arra, milyen nehéz egy élsportolónak egyszerre minden fronton teljesíteni. Amolyan „fél-magántanuló”, nincs belőle probléma, ha olykor nem tud bemenni. Azért, hogy délelőttönként is edzeni tudjon, megengedik, hogy egyes tárgyakból külön vizsgázzon. Ez nagyon nagy dolog, nekem az én időmben azért kellett teljesen magántanulóvá válnom, mert akkor még nem voltak ennyire rugalmasak


Fotó: Pezzetta Umberto

Ön is sportoló, majd edző édesapjától kapta az első impulzusokat. Vissza tud emlékezni rá, mikor volt először ütő a kezében?
Édesapám 32 évesen hagyta abba a kosarazást és kiment Algériába a férfi válogatott edzőjének, illetve tanított az ottani TF-en. A hobbija volt a tenisz, de nagyon komolyan vette, hihetetlenül imádta. A francia iskolába jártam, és szerdánként szünnap volt. Anyukám is dolgozott, úgyhogy ilyenkor összejártunk a többi külföldi gyerekkel egy nagy sportközpontban, egyfajta dzsembori volt, néha teniszeztünk, néha az atlétikai pályán találtunk ki magunknak játékokat, néha csak dumáltunk, de javarészt sportoltunk. Apu látta, hogy falaztam, el-elkértem az ütőjét, és arra gondolt, mi lenne, ha megtanítana, csak annyira, hogy legyen egy partnere. Akkoriban én is kosaraztam, apukám néha beállított a csapatba a helybéliekkel. De a sport pici korom óta bennem volt, jártam úszni, ügyeske voltam, korán kiderült, hogy van labdaérzékem. Például a tengerparton sokat tollaslabdáztam, és mindenki észrevette, hogy koromhoz képest milyen jól megy. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor apu azt gondolta, kicsit komolyabban veszi ezt, és megpróbál megtanítani teniszezni. Tíz és tizenegy éves korom között jöttünk haza Algériából, és apu beíratott a Tabáni Spartacusba. Itt már felfigyeltek rám.

Még mindig az édesapja edzette?
Nem ez volt a szándéka, de látta, hogy hiába ájul el mindenki, hogy milyen tehetséges vagyok, senki nem foglalkozott velem kiemelten. Apu azt mondta, ha neki a kosárlabdapályán ilyen tehetsége lenne, biztos, hogy másképp, külön is foglalkozna vele. Mérges volt, úgyhogy a hétvégeket megint rám áldozta, elkezdte bújni a szakkönyveket. Ezzel párhuzamosan a teniszedzők elkezdtek kibukni rá, hogy miért kotyog bele egy kosáredző az ő munkájukba. Apám 195 centis volt, a kosárlabdapályán megszokta, hogy hangosan beszél, mert a játékosainak a közönség mellett is hallania kellett, amit mond. Ezt a stílust alkalmazta a teniszpályán is, kiabálgatott velem is, meg, ha elégedetlen volt, az edzőkkel is. A végén csak megegyeztek, de sérülésemig, 19 éves koromig foglalkozott velem, a legnagyobb sikereimet együtt értük el. Volt persze válogatott- és szakosztályedzőm is, aki sokat hozzátett a munkához, de az igazi áldozatot a szüleim hozták értem, időben, anyagilag és munkában is.

A sérülés egyben vízválasztó is volt…
Csúnya sérülés volt, kifordult a bokám, meg kellett operálni. Svájcban műtöttek, kétszer is, nyolc és fél hónapot ki kellett hagynom. A sebész azt tanácsolta, hogy jó lenne melegebb helyszínen készülni, ezért kimentem Floridába Nick Bollettieri teniszakadémiájára, ahol korábban is sokat jártam, miután 14 évesen megnyertem az Orange Bowlt. Sajnos kiderült, hogy a jobb vállam valószínűleg nem kapott elég terhelést a kihagyás alatt, megsérült, végül azt is meg kellett műteni. Washingtonban operáltak, és a felépüléssel ez is kilenc hónapot vett igénybe. Pont akkor voltam a csúcson, a legjobb korban, és nagyon nehéz volt feldolgozni ezt a két évet. Nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy elhiggyem, vissza tudok térni. 1989-ben nagyon keményen kezdtem dolgozni, és a legjobb huszonötig sikerült is visszatornáznom magam.

De már más világra jött vissza, mint ahonnan kimaradt.
Akkoriban nagy nemzedékváltás zajlott a női teniszben. Martina Navratilova, Chris Evert, Tracy Austin, Billy-Jean King, Virginia Wade már kifelé mentek, és jött helyükre Steffi Graf, Andrea Sabatini, Szeles Mónika. Persze a technológia, az ütők, a húrok, a labdák is sokat fejlődtek, de őket már fizikálisan is új módszerekkel készítették föl, speciális gyakorlatokkal nyújtották, gyorsították őket. A lényeg mégis az volt, hogy már felszálló ágban megütötték a labdát. Azzal szembesültem, hogy én korábban megtanultam egyfajta teniszt, miszerint a labdát leszálló ágban kell megütni, ám most két méterrel előrébb kell helyezkednem, és agresszíven támadni a felpattanót. Bajlódtam az újfajta alapütésekkel, hiszen az ember nehezen áll át a beidegzett mozdulatokról újakra. Kicsit újra kellett tanulnom teniszezni.

Ez talán nehezebb, mint elsőre megtanulni valamit.
Igen, és azt se felejtsük el, hogy huszonegy-huszonkét éves voltam, jött a szerelem, jöttek az ember életét befolyásoló, kitöltő új impulzusok, az új, megoldandó feladatok. Egy élsportolónak mindig nehéz összeillesztenie a magánéletét a munkájával, hogy egyik se menjen a másik rovására. Nem volt könnyű periódus.

Milyen volt a kapcsolata a Vasassal?
A Tabáni Spartacusban egy idő után megszakadt a versenytenisz. Nagy szerencsémre Körmöczy Zsuzsi néni felajánlotta, hogy a nemzetközi tornák között készülhetek a Vasasban. Pasarét azért is nagyon jó volt, mert ott laktam három-négy percre a Vasas pályától. Zsuzsi néni kedves volt, sokat bátorított.

Ő aztán tényleg ismerte az élsport minden bonyodalmát.
Sokat nyugtatgatott, amikor nem jöttek az eredmények, de ő látta, hogy amikor itthon voltam, mennyit dolgozok az edzéseken. Mindig azzal bíztatott, hogy ő is a munkában hisz, higgyem el, hogy a munkába fektetett erőfeszítés előbb-utóbb visszajön. Mindent megkaptam a Vasastól, amit adni tudott, pályát, edzőpartnereket, és amikor tudtam, és itthon voltam, igyekeztem ezt kompenzálni egy-egy csapatbajnoksághoz való hozzájárulással.

Örültünk, hogy láthattuk itthon játszani!
Kicsit szomorú is vagyok, látván, hogy ma mindenki mindent azonnal megtud az internetről, az emberek szinte minden tornát láthatnak a tévében, de a mi időnkben a magyar szurkolók nem tudták követni a sportág eseményeit. Az eredményeimet sem tudták annyira értékelni, mint ahogyan ma történne, ha lenne egy világranglista hetedik helyét elérő teniszezőnk. Így is örülünk Babos Timi és mások sikereinek. A mai legtehetségesebb fiatallal, Gálfi Dalmával én is foglalkozom. Pontosan tudom, hogy mindig is voltak tehetségeink, csak nem mindegy, az ember hogyan közelít egy ilyen egyéniséghez. Ők, akik tudják magukról, hogy tehetségesek, egyben ezáltal egy kicsit mások is, mint a kortársaik. Azt gondolom, hogy nagyon tud segíteni, ha az ember maga is megélt olyan pillanatokat a pályán és azon kívül is, a győzelmeket és a vereségeket, amelyeknek a tapasztalatait át tudja adni ezeknek a fiatal versenyzőknek. Mert az út rögös. A szép eredmények után is jöhetnek olyan mélyrepülések, amelyekből sokan ki se tudnak jönni. Bárcsak nekem lett volna ilyen tanácsadóm! Saját lányomnak és Dalmának is igyekszem továbbadni, amit tudok, 2011-et követően két évig Babos Timinek is próbáltam segíteni az MTK-ban Homonnay Géza klubtulajdonos támogatásával és Barátosi Leventével, akivel Dalma esetében most is együtt dolgozunk.

Egy másik legendás Vasas-sportoló, Taróczy Balázs mesélte, milyen nehéz volt kelet-európaiként egyedül utazni a versenyekre, segítő, edző, orvos, menedzser nélkül intézni az ügyeket.
Igen, borzasztó volt. El is szoktam mondani a mai fiataloknak, hogy összetehetik a kezüket, amiért ilyen szervezett stáb áll a hátuk mögött. Mi annak idején tényleg magányosak voltunk, úgy jártuk az utunkat, hogy nem is tudtuk, merre vezet, hol lesz a vége. Olyan pofonok értek, hogy az hihetetlen. Ha nekem csak a negyedannyi megadatott volna, mint a maiaknak, talán én sem esek bele azokba a hibákba, amelyek nehezítették a pályámat, talán a sérülést is könnyebben kihevertem volna. Ki tudja, lehet, hogy a világranglistán elért hetedik helyezés nem lehetett volna esetleg ötödik, harmadik vagy még annál is jobb? Éppen ezért nagyon lelkes vagyok, igyekszem az edzéseken nem csak a teniszt tanítani, de mindazt átadni, amit megéltem.

Úgy érezni a szavaiból, hogy élvezi, amit csinál.
Nagyon szeretek edzősködni. Fiatal korom óta tudom ezt magamról. Már 17-18 évesen is azt mondogattam, hogy én úgy szerettem továbbadni a tapasztalatokat, az átélt dolgokat a fiataloknak. Lehet, hogy van ebben genetika is, mert apukám is nagyon szeretett tanítani, szerette a gyerekeket.

Néha felfigyel rá, hogy „hopp, ezt apu is így mondta volna”, vagy „hopp, Körmöczy Zsuzsi néni is ugyanezt mondta nekem”?
Nagyon sok minden visszacseng abból, hogyan mondták, miket mondták. persze az ember folyamatosan fejlődik. A mai generációnak már nem lehet azt mondani, hogy „bezzeg az én időmben”. Nem követem el ezt a hibát, ne nevessenek már ki, hogy „Andi néni mindig ezt mondja”… 

De ha Andi néni forehandje még mindig olyan jó…
Andi néni forehandje még mindig elég jó. Olyan jó, hogy néha elájulnak tőle. Gálfi Dalma aranyos volt, pont most mondta, hogy „olyan jó lenne még egyszer elindulni veled egy nemzetközi versenyen párosban”.

Mit válaszolt neki?
Azt, hogy Dalmi, tündér vagy, de nem vágyom már arra az adrenalinra, ami a versenyhelyzetekkel jár, nekem már az megérte, hogy egyáltalán úgy gondolod, hogy még elég jól teniszezem az induláshoz. Ha egyszer úgy adódik, talán ki is próbáljuk, de már nem ez hajt. Én már kijátszottam magam.

Ott a példa, Martina Navratilova, akivel párosban Roland Garrost nyertek, és aki nagyon sokáig igen kompetitív maradt.
Egy dolgot el kell mondanom. Én hihetetlenül jól érzem magam a bőrömben. Van három gyerekem, normális családom, férjem, boldog vagyok. Megadatott az, hogy minden nap úgy jöhetek munkába, hogy szeretem csinálni. Szeretem a kihívásokat, és a gyerekeim, Timi, a Dalmával való munka lekötnek. Kiteljesedtem, s bár persze örök kérdés, hogy mi lett volna, ha nem sérülök meg, meddig jutottam volna, ezzel együtt nagyon boldog lennék, ha bármelyik gyerekem vagy Dalma, vagy bármelyik tanítványom a kezem alatt top 10-es teniszezővé válna. És még valami: szeretném, ha magyar fiataloknak sikerülne jól a karrierjük. Sok lehetőségem lett volna külföldre menni, jobb fizetésért, jobb körülmények közé, de itt maradtam. Mindig az volt bennem, hogy ha egyszer egy kis kommunista országból Balázzsal nekem, korábban Zsuzsi néninek és Gulyás Pista bácsinak sikerült betörni az élmezőnybe, kire nézzenek föl a maiak, ki tartsa a gyerekekben a hitet, hogy nekik is sikerülhet, ha nem én. Remélem, hogy tudunk nekik annyit adni, hogy elindítsuk őket ebbe a csodálatos világba, ahol én is annyi mindent kaptam, s amely miatt az vagyok, aki most vagyok.

Horváth Gábor