sportesemények

Nyomtatható verzió 2016.03.06.
Klub

Azt szerettem, ha nálam a labda

Interjú a 75 éves Ihász Kálmánnal.

Azért léptem oda, mert azt szerettem a legjobban, ha nálam a labda – magyarázza el kemény hátvédjátékának titkát legendás balbekkünk, a négyszeres bajnok, háromszor Közép-európai Kupa és egyszeres Magyar Kupa győztes Ihász Kálmán, Tokió olimpiai bajnoka. Aki mellesleg a Vasasban és a válogatottban is jobbszélsőként mutatkozott be.

Nagybátyja, Ihász Antal a Vasas legendás utánpótlásedzője volt, nyilván nem is játszhatott máshol, mint a Vasasban!
- Hát, nem teljesen így volt. Amikor futballozni kezdtem, a nagybátyám a Ganz Mávagban játszott, csak később került a Vasasba. Én pedig tizenegy évesen a Postás zuglói pályáján kezdtem, ahol hamis igazolással az egy évvel idősebbek között kergettem a labdát. A dologhoz tartozik, hogy bár Angyalföldön születtem, Zuglóban nőttem föl, a Stefánia úton, az épülő Népstadion közelében. Kezdetben nem volt kerítés, először még rongylabdával játszottunk a stadion helyén lévő grundon, aztán homokot csilléztünk, és az elsőként elkészült füves pálya mellett az akkor már ott edző Aranycsapat tagjainak szedtünk labdát. A Postásból Bursi Gábor barátom csábított át a Népligetbe, ahol akkor a Vasas sporttelepe volt. 12 évesen kerültem be a kölyökcsapatba, együtt Kamarás Misivel, akivel végig együtt haladtunk fölfelé, az úttörő kettőből az úttörő egybe és így tovább. Abban is szerencsénk volt, hogy Illovszky Rudolf, aki akkor még aktív játékos volt, gyakran ott maradt nézni a gyerekek meccseit, még az edzéseket is. Felfigyelt ránk, és az ifisták között töltött alig fél év után már fel is hívott a tartalékcsapatba. 15-16 évesen több bajnokságot is nyertünk, pedig a Fradiban is olyanok fociztak, mint Albert Flóri vagy Rákosi Gyula. Tizenhét évesen aztán már a felnőtt kerethez tartoztunk.

1958-ban mutatkozott be az első csapatban, éppen lekéste a Real Madrid elleni legendás BEK-elődöntőt.
- Később játszottam is a Real ellen, de igaz, a BEK elődöntőhöz még túl fiatalok voltunk. Viszont Kékesi Misivel együtt ott voltunk a pálya szélén, labdaszedőként. Nagy dolog volt az akkoriban, az edzők a teljesítmény alapján válogatták meg, ki nézhette testközelből az ismert játékosokat. Nekem jól ment, úgyhogy ott lehettem a telt házas Népstadionban, örök élmény az a 2:0.

Először csatárként ment jól, később aztán hátvédként már nagyon jól…
- Csatárként kezdtem, egy időben nem voltam hajlandó más mezt felhúzni, mint a 10-est, mert abban játszott Puskás Öcsi. Még az ifik között, sőt, a tartalékcsapatban is támadó voltam, de az első csapatban már nem ragaszkodhattam a 10-es mezhez, mert abban Lelenka játszott. Az is igaz, hogy akkoriban nem voltak fix számok, mindenki a posztjának megfelelő trikót kapta, a jobbhátvéd a 2-est, a balszélső a 11-est.

Szédítően gyors ütemben haladt az úttörő 2-től az első csapatig!
- Ebben az is közrejátszott, hogy az 1956-os forradalom miatt kiesett előttünk egy egész ifiválogatott korosztály, mi pedig gyorsan feltölthettük a helyüket. Az első csapatnál olyan játékosok között találtuk magunkat, mint Raduly Józsi bácsi, Szilágyi Gyula, Csordás Lajos vagy Kárpáti Béla – ők voltak a Vasas első bajnokai, remek emberek és nagyon nagy futballisták. Szilágyinak például kezdetben csókolommal köszöntünk. Az 1958-as világbajnokság után még öt forduló volt hátra, a Szombathely ellen léptem először a pályára, Raduly helyén, a jobbszélső posztján. Illovszky Rudolfnak köszönhetem, hogy pályám során a jobbhátvédtől a balszélsőig, a 2-estől a 11-esig minden poszton játszhattam a Vasasban. Nagyon kellett kapaszkodnom, hogy beférjek, hiszen mindenki válogatott vagy minimum „B” válogatott volt. Akkor még nem volt csere a mérkőzés során, csak tizenegy játékos húzott mezt, úgyhogy nem volt könnyű odakerülni. Azok helyett játszhattam, akiket „sportszerűtlen életmód” miatt kihagytak a csapatból, netán megsérültek.

Még mindig csatárnak számított?
- Amikor végre komolyan bekerültem a csapatba, az első öt meccsen hat gólt rúgtam – balszélsőként. A hatodik meccsen viszont Kárpáti Béla sérülése miatt jobbhátvédet kellett játszanom, és ott ragadtam, mert ott volt hely. Aztán Sárosi Laci sérült meg, aki akkor a válogatottban is a bal oldali védő volt, és akkor meg az ő helyére kerültem. Szerencsére Rudi bácsi bevezette a 4-2-4-es felállást, ahol aztán végleg úgynevezett felfutó balhátvéd maradtam. Ez feküdt nekem, hiszen eredetileg mégiscsak csatár voltam. Berendi Pali volt a baloldali fedezet, azt mondta, hogy nyugodtan menjek csak előre, ha elveszítjük a labdát, majd ő visszaszerzi. És tényleg visszaszerezte!

Sokat köszönhet Illovszky Rudolfnak?
- Sokat. Kemény ember volt, nem mondom, hogy nem voltak vitáink, egyszer, még az asztalt is rám borította. Másrészt viszont, apám megkérte, hogy beszéljen le a nősülésről, mert túl fiatalnak tartott, és végül ő lett az esküvői tanúm. Mészöly és én egyszerre házasodtunk, és a nászéjszaka után azonnal indultunk egyhónapos belga-dél-amerikai túrára. Ezek a téli túrák aztán rendszeresek lettek, bejártuk Dél-Amerikát, nyertünk nagy tornákat, mint az 1968-as Hexagonalt a Pelével felálló Santos, a három legjobb chilei csapat és az argentin Penarol előtt. Akkoriban sorban jöttek a sikerek, a négy bajnokság, a KK-győzelmek.

1962-ben, a bécsi Práterben pedig jött az első válogatottság is.
- Baróti Lajos bácsi volt a szövetségi kapitány. Akkor már volt csere, és 25-30 perccel a vége előtt be akarta küldeni Göröcsöt Sándor Csikar helyére. Csikar azonban kiszólt, hogy inkább az Ihászt kéne behozni, mert ő védekezni is tud. Baróti szerencsére hallgatott rá, így aztán Csikar helyén, jobbszélsőként debütáltam. Összesen huszonhétszer voltam válogatott.

Csak a vb-kkel nem volt szerencséje…
- 1962-ben Farkassal és Szentmihályival tartalékok voltunk a chilei világbajnokságon.

Ez jól jött két évvel később, mert így játszhatott az olimpián!
- Ez igaz. Lakat Károly volt az edző, a keret gyakorlatilag a vidék válogatottnak felelt meg. Amikor kérdeztem, hogy mit keresek én itt, azt mondta, „a te stílusod passzol a legjobban a csapathoz”. Akárhogy is, ezért lehettem olimpiai bajnok.

Viszont 1966-ban megint nem játszott a vb-n…
- A selejtezőkön játszottam, de a csapat Frankfurton át Dél-Amerikába utazott felkészülési meccsekre és én még Európában megsérültem. Londonban kértem Barótit, engedjen haza, mert terhes a feleségem, és éppen nem álltak jól a dolgok, de hajthatatlan volt. Én mégis hazajöttem, amiért persze megneheztelt. A vb előtt azért megint benne voltam a keretben, még egyenruhát is csináltattak nekem, de az indulás előtti napon, a Vasas Eötvös utcai székházában közölte velem, hogy mégse utazom. Soha nem derült ki, miért döntött így. Mi tartalékok itthon edzettünk. A helyemen játszó Szepesi Guszti megsérült, úgyhogy felhívtak telefonon, menjek ki azonnal a csapat után. A szovjetek elleni meccs előtti este értem ki, Baróti mondta, hogy másnap játszom. Aztán a másnap délelőtti játékosértekezleten felsorolta a kezdőcsapatot, benne a balhátvéd posztján Szepesivel, aki a meccsen megint megsérült. Sokkal később, a 80. születésnapja alkalmából rendezett barátságos mérkőzés utáni összejövetelen azt kérdezte tőlem, ugye nem haragszom rá, mert egyedül velem szemben van lelkiismeret furdalása. Mondtam neki, hogy természetesen nem haragszom…

Egy pillanatra visszatérve az olimpiai csapat „vidékválogatott” jellegéhez és az ahhoz passzoló stílusához. Lakat a keménységére gondolt?
- Azt hiszem.

Nem valami robosztus ember, nyilván nem a fizikai erejével függött össze, hogy keménynek tartották…
- A keménység a játékban dől el. Én nagyon szerettem, ha nálam volt a labda, igyekeztem minél gyorsabban megszerezni. Viszont arra büszke vagyok, hogy a 363 bajnokin csak egyszer állítottak ki durva belemenésért. A másik kiállításom azért történt, mert a győri jobbszélső nyakon rúgta a kapusunkat, Mészáros Bubut, mire én pofon vágtam. Mindig azt vallottam, hogy ha nincs ott a labda, nem rúgunk bele az ellenfélbe.

Nem csak keménynek, gyorsnak is számított.
- Az igaz, hogy gyerekkoromban 60 méteren még kerületi bajnokságot is nyertem. Később is szerettem a sprinteket, de a hosszú távot nem nekem találták ki. Akkor vonultam vissza, amikor bevezették a követelményrendszert.

Az nem volt éppen egyszerű történet…
- 32 éves voltam, csapatkapitány. Spanyolországban voltunk túrán, és hazatérve Baróti Lajos, akivel a komplikált viszonyunkról már volt szó, azt mondta az értékelésen, hogy csak Ihász Kálmánt fogja tegezni, mert egyedül ő érdemli meg az edzésmunkája alapján. Aztán másnap félrehívott, hogy az első bajnokin ki kell próbálni balhátvédben a frissen érkezett Kántor Misit, aki akkor még egy edzésen sem volt velünk. Három kispados meccs után lekéredzkedtem a tartalékcsapatba, mert nagyon szerettem játszani. A fakóban középpályás voltam, de a csapat Skóciába utazott kupameccsre és Baróti szólt, hogy szükség van rám. Éppen akkor fejeztem be a TF-et, az államvizsga előtti gyakorlatom jött volna soron, úgyhogy azt feleltem, természetesen megyek Skóciába, ha biztos, hogy játszom. Ő ezt nem tudta garantálni, én meg nem akartam elveszíteni négy évet a kispadon ücsörgésért. Úgyhogy a Római parti edzőtáborból a repülőtér felé vezető úton megkértem a buszsofőrt, hogy álljon meg, sok sikert kívántam a társaimnak, és leszálltam. Ezután még szerettem volna a tartalékok között játszani, de Baróti azt mondta, hogy akkor ő távozik az edzői posztról. A vezetők kettőnk közül őt választották, nekem még egy kézfogás se jutott a Vasasban töltött 21 évemért. Annyit kértem, tegyenek be öt percre a Videoton ellen, hadd búcsúzzak el a közönségtől. Baróti erre azt felelte, nem áldozhat fel a csapat egy cserelehetőséget.

Aztán mégis szép lett a búcsú.
- Az én ötletem volt. A Magyar Ifjúság című hetilapban megjelent egy cikk, hogy hát mégiscsak járna egy búcsúmérkőzés a Vasas csapatkapitányának. Külföldön akkor már régen divatban voltak az ilyen gálameccsek. A Vasas akkori elnöke, Kiss András javasolta, hogy vegyük bele az egy évvel korábban visszavonult Mészölyt és Farkast is. Eredetileg a Népstadionra gondoltam, de Jancsi kishitű volt, attól félt, hogy üresek lennének azok a nagy lelátók. Így végül a Fáy utcában találkozott a Vasas és az öregfiúk válogatott. 1974 február 28. csütörtökre esett, de így is 28 ezer néző volt, még a fákról is lógtak a szurkolók. Ma is azt hiszem, hogy a Népstadionban 40 ezren is lettek volna. Olyanok jöttek el a kedvünkért játszani, mint Budai II., Bozsik vagy Albert Flóri.

Ön pedig itt maradt, ma is tagja a Vasas-családnak.
- Az igazi az volt, amikor minden mérkőzés után családos összejövetelek voltak az Eötvös utcai székházban. Szilágyiék hagyománya Mészöly, Farkas és Machos érkezése után is folytatódott. Akkor tényleg nem csak szlogen volt a „Vasas-család”, a feleségeink is jöttek velünk ezekre a vacsorákra. Ma az ilyesmi már elképzelhetetlen, nagy a jövés-menés, néha alig ismerik egymást a játékosok, arról nem is szólva, hogy a külföldiekkel nem is feltétlenül értik egymást.

Ez volna az egyetlen különbség?
- A maiak sokkal jobb fizikai felkészítést kapnak. Azt azonban akár a mieinknél is szükségesnek tartanám, hogy a bemelegítésnél, vagy pláne mérkőzés közben a kispadon, ne legyen a fülükben fülhallgató, ne a telefonjukkal törődjenek, mert az elvonja a figyelmüket. Mi sokat beszélgettünk a mérkőzés-szituációkról, hogy ki merre helyezkedjen, hová mozogjon, melyik irányba passzoljon. Persze most mondhatják, hogy olyan ember beszél, aki a saját telefonját is alig tudja kezelni. De a foci változatlanul csapatjáték. Akivel a magánéletben is jóban vagyok, azzal többet tudok letenni a pályán. Nagyon jó példa a mai Barcelona, amelyben szupersztárok vannak egymás mellett, mégis, hogy tudnak örülni egymás góljainak, milyen önzetlenül hozzák helyzetbe egymást! Annak idején kicsit a Vasas is ilyen volt. Hogy mást ne mondjak, én vagyok a keresztapja Kenderesi és Machos fiának.

Gyerekként még a Népligetben kezdte, de egész felnőtt életében a Fáy utcához kötődött. Mit szól a stadionépítési tervekhez?
- Az biztos, hogy kulturáltabb pálya lesz, mint a mostani. Ötezresnél nagyobb lelátóra egyelőre sajnos nincs szükség, az edzőpályák pedig már most is remek színvonalúak. Nagyon fontos, hogy a gyerekeknek legyen hol játszani, hiszen már nincsenek grundok, mint a mi időnkben. Sajnos ez ma már pénzkérdés is, a Kubala Akadémiára járó srácok szüleinek a zsebükbe kell nyúlni – de hát a körülmények is sokkal jobbak, mint régen. A közönség szerencsére még megvan, és ha meglát, még megtapsol.  

Horváth Gábor 

Kulcstartó - Várady 11

1200 Ft

Vasas-függő ár: 1080 Ft

  • Névadó fejléc
  • Plaket Kft.
  • Óbuda
  • Óbuda Sport
  • Pensio 17.Kft
  • Arany fejléc
  • Emberi Erőforrások Minisztériuma
  • Budapest Önkormányzata
  • Vasas Pasarét Kft.
  • Vasas Folyondár Kft.
IMPRESSZUM
jogi nyilatkozat
kapcsolat
média ajánlat