Hatvanadik születésnapján köszöntjük a Vasas labdarúgócsapatának egykori kiváló csatárát, a klub Örökös Tagját és Aranygyűrűsét, dr. Izsó Ignácot. A levezetés ausztriai éveit leszámítva egész sportkarrierjét a Vasasnál töltötte, 285 bajnokin 86 gól lőtt, öt válogatott mérkőzésén pedig kettőt. Az 1976/77-es bajnokcsapat kereken száz találatából 11-et szerzett. Mint mondja, a sportolói által a világversenyeken elért több mint félezer éremmel a Vasas immár az egyetemes kultúrában is nyomot hagyott, és büszke rá, hogy tizenegy éves kora óta a családhoz tartozik.

Egy gyerekeknek meghirdetett toborzón jelentkezett, és többé sosem lett hűtlen a Fáy utcához. Hogyan kezdődött a szerelem?
- 1967. május 15. óta vagyok a Vasas-család tagja, akkor tizenegy éves voltam. A Magyar Nemzetben láttam meg a felhívást. A toborzó három-négy napon át tartott, és több százan jelentkeztünk.

Nem budapesti, hogyan jutott eszébe Angyalföldet választani?
- Komárom megyei vagyok, az első négy évben onnan jártam be edzésre. Bajnán általában elengedtek az iskolából az utolsó óráról, hiszen akkor még nem olyan volt a közlekedés, mint most, egy nap csak három járat volt, és nekem azt hetente négyszer el kellett érnem. A mérkőzések után vasárnap este hatkor indultam vissza, sokszor éjfél lett, mire hazavergődtem. Gyerekként ez nem volt egyszerű.

Vasas-drukker volt?
- Mondhatom, igen. Olyan nevek jártak a fejemben, mint Farkas, Mészöly, Baróti, Illovszky. Tizenhét éves koromig a táborban is benne voltam, vidékre is utaztunk a meccsekre. Emlékszem, egy Dimitrov nevű görög srác volt a hangadó.

Várady Béla síremlékének avatásán 2015-ben

Mit jelentett önnek a Vasas?
- Nagyon sokat. Most már lassan 105 évet, és a világon talán egyedülálló sikert, a közel ötszáz olimpiai, világ- és Európa bajnoki érmet. Ez lenyűgöző! Több mint ezerötszáz magyar felnőtt bajnoki cím, tizennyolc, folyamatosan működő szakosztály! Sokat beszélnek arról, hogy a sport a magyar, sőt, az egyetemes kultúra része. Megragadom az alkalmat, hogy aláhúzzam: a Vasas az egyetemes kultúrában is mély nyomot hagyott. Érdemes lenne utána nézni, hogy a világban egyáltalán hány sportklub akad, amelyik ilyen tartósan sikeres tudott maradni és ehhez fogható eredményeket tudott produkálni. Ma már minden a rekordokról, az egyedülálló eredményekről szól, és azt hiszem, a Vasas ebben az értelemben világszenzáció. Részemről ez már szinte mágikus vonzalom. Tudom, hogy az én hatvanadik születésnapom sem lenne beszédtéma a Vasas nélkül. A klub egész története hihetetlenül gazdag.

Hosszú évtizedekig részese volt ennek a történetnek.
- Nagyon büszke is vagyok rá! Talán 1967 májusában játszottam az első mérkőzésemet és 2012 nyarán az utolsót – ezt már a szeniorban, az öregfiúk idősebbik csapatában. Megfordultam a serdülő VI-tól az ifiken és felnőtteken át az összes létező korosztályban. 45 éven keresztül futballoztam itt, az összes mérkőzésem száma eléri az ezres nagyságrendet.

Kik nevelték Angyalföldön, kiknek a leghálásabb?
- Hála Istennek, még ma is él dr. Széni Béla, aki nem csak remek edző volt, de tanáremberként jó pedagógus is és hosszú ideig tanácselnök-helyettes a II. kerületben. Serdülő koromból szeretném megemlíteni Kincses Andrást, aki hosszú időn keresztül rengeteg későbbi jó játékost nevelt, no és Ihász Antalt, a legendás ifi-edzőt. Ők nagyon fontosak voltak a pályafutásomban. Később is szerencsém volt, mert a korszak szinte minden jelentősebb edzőjével dolgozhattam. A Vasasban Baróti Lajossal, nála lettem NB1-es és később válogatott is, aztán persze Illovszky Rudolffal és Bundzsák Dezsővel, aki Illovszkyhoz hasonlóan csodálatos játékos is volt. A világválogatott Mészöly Kálmán és a kitűnő Kovács Ferenc is edzőm volt a Vasasban – mind az öten a Vasas meghatározó edzői. De olyan szerencsém volt, hogy a legnagyobbak közé tartozó Lakat Károly idején voltam olimpiai válogatott, a Ferencváros legendásan kemény hátvédje, majd edzője, Dalnoki Jenő keze alatt utánpótlás-, illetve az újpesti Várhídi Pali bácsi és a korábbi Vasas-játékos Sárosi László idején ifjúsági válogatott. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy Verebes Józseffel nem dolgozhattam.

2008-ban Aranygyűrű kitüntetésben részesítette a klub

Nagyon fiatalon beverekedte magát az első csapatba.
- Igen, 1973-ban még csak tizenhét voltam, amikor felkerültem a kerethez és 74-ben, tizennyolc évesen már jó néhány meccset játszottam, hamar stabil csapattag lettem. Ehhez persze az is kellett, hogy olyan edzőink legyenek, akik be mertek minket dobni a mélyvízbe! A maiak védelmében hozzá kell tennem, hogy egy jó csapat jobban tud segíteni a fiataloknak. Egyszerűen jobb labdák érkeznek, jobban mozognak a társak.

A csatárnak persze nem mindegy, milyen labdák érkeznek hátulról.
- Pontosan. El szoktam mondani, hogy 1974-től 82-ig a labdákat a kaputól 25-30 méterre kaptam, utána pedig 40-45 méterre. Nagy különbség, hiszen egészen más a kapu közelében csinálni egy cselt, amivel helyzetbe lehet kerülni, vagy negyven méterre, ahonnan még nem lehet lőni. Eleinte óriási előnyt jelentett, hogy például a régi nagyok közül Puskás Lajossal lehettem a pályán, később Müller, Zombori, Gass, Komjáti volt mögöttem, nem volt hiány jó passzokban, de ha kellett gólokat is lőttek. A 76/77-es csatársor pedig úgy festett, hogy Kovács-Izsó-Várady. A bajnokság megnyerése után eligazolt Kovács Pista, de érkezett Kiss Laci, aki szintén jól illeszkedett a csapatba. A bajnoki cím mellett voltunk még bronzérmesek, kétszer nyertünk Magyar Kupát, egyszer az én gólommal, és büszke vagyok arra is, hogy kétszer diadalmaskodtunk a Közép-európai Kupában. Utóbbiról ma már kevesen tudják, milyen rangos volt. Nekünk például 1983-ban Veronában kellett nyernünk, nem akármilyen csapat ellen: a brazil Dirceau, a lengyel Szmuda játszott az akkori olasz bajnokság második helyezettjében. Olyan csapatok indultak rendszeresen a KK-ban, mint a Crvena Zvezda, Sparta Praha, Vojvodina.

Ennyi középcsatár a világ egy csapatában sem játszott egyszerre, mint akkoriban a Vasasban! Hiszen Izsó, Váradi, Kovács, majd Kiss mellett eredetileg Gass István is az volt.
- Rudi bácsinak volt egy alapelve, amit én is vallok: az edzőnek minden jó játékost játszatni kell, akár balhátvédként is. Az játsszon, aki tud futballozni, függetlenül az eredeti szerepkörétől.

A többiek nem nehezteltek, ha a szélre kényszerültek?
- Az elején volt konfliktus, Várady egy időre még a csapatból is kikerült, de végül Rudi bácsi zseniálisan megtalálta a Bélának is jó megoldást, elvégre a balszélen több helye volt, szabadabban játszott, nem fogták olyan szorosan. Azt hiszem, nyilatkozott is arról, hogy végső soron hálás ezért Illovszkynak. A történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy a dolog persze velem is megesett. Az én kedvenc posztom a középcsatár vagy a két ék egyike volt, ám mérkőzéseim jelentős részét, legalább száz meccset bal- vagy jobbszélsőként játszottam. Ez végül is nem okozott gondot, de az biztos, hogy a csatár a szélen kevésbé hatékony, mint középen, a kapu előtt. Ami viszont az erényem volt: nagyon sok gólt rúgtak „rólam” a többiek. Vagy sikerült passzt adnom, vagy felvágtak a tizenhatoson belül, vagy a környékén. Kétlábas voltam, ha bekerültem a kapu előterébe, ballal is meg tudtam játszani a labdát.

A bajnokságot nyert csapat támadó szellemére jellemző, hogy száz szerzett góllal zártuk a szezont.
- Az egyik legemlékezetesebb meccsünk a Népstadionban volt, az MTK ellen. A sérült Kántor Misi helyén balhátvédet játszó Földházi Pista fejesével egyenlítettünk, aztán pedig a ma már sajnos nem élő Becsei Peti lőtt egy remek, mindenkit megkerülő gólt, így nyertünk. A Videoton ellen a jobbhátvéd Török Peti rúgott két szenzációs gólt. Így kerek a történet: ha a csatároknak nem ment a góllövés, kaptunk segítséget a többiektől.

Mivel tudtak az akkoriban kiváló vetélytársak, a Fradi, az Újpest, a Honvéd fölé nőni?
- Hozzátenném még a szintén remek Videotont, Tatabányát, Győrt is. A nagyon sok gólképes játékos mellett kreatív volt a csapat, fizikailag pedig roppant erős. A mai napig hiányérzetem van, mert abban a gárdában legalább két-három bajnokság benne maradt. A legkedvesebb emlékeim a kettős rangadók, amelyek ma már a magyar futballtörténelem részei. Olyanok voltak, mint az éjféli mise karácsonykor: mindenki ott akart lenni. Amúgy a Vasas ezeken sokkal jobban szerepelt, mint általában. Felszívtuk magunkat, de engem személy szerint is feldobott az a hangulat.

A Vasas 1977-es bajnokcsapata

Előbb a Testnevelési Főiskolára majd a jogi egyetemre járt. Hogyan tudta ezt összeegyeztetni az élsporttal?
- Huszonkét éves koromtól harminc éves koromig végig tanultam is. Utólag önkritikusan be kell ismernem, hogy ez nem tett jót a pályafutásomnak. Ha valaki jó néhány edzésről hiányzik, kimarad az alapozás egy részéből, az fizikailag is meglátszik a teljesítményén, és sokszor dekoncentrálttá tesz, hiszen a meccs napján is a közelgő vizsgákra gondol. Három edzőm volt, amíg tanultam: Rudi bácsi, Bundzsák és Mészöly Kálmán. Ennyi idő után köszönetet kell nekik mondanom, mert hagyták, sőt, segítették, hogy tanuljak. Emlékszem, nyolcadikosként Bajnán megkaptam a „Jó tanuló – jó sportoló” kitüntetést, ami inspirált a további tanulásra. Ma már örülök, hogy így alakult. Az ügyvédi pályámon is sokat segít, amit a futballpályán tanultam: fel kell mérni, elemezni az ellenfelet, és néha nem árt egy csel.

A családja is az egyetem felé terelte?
- Nem, de ha lehet, dicsekednék egy kicsit. Feleségemmel a szűkebb, unokatestvérekig számolt családunkban tizenegy jogi doktor van. Ez is rekordgyanús, nem? A feleségem családjában már 1910-ben is volt jogi doktor! Már említettem dr. Széni Bélát, neki abban is kulcsszerepe volt, hogy a TF edzői szakára mentem, azután pedig dr. Somogyi Sándor készített fel a jogi egyetemi felvételire. Az ember életében fontos a sikerélmény, szükség van rá ahhoz, hogy nekivágjon valami újnak. Nekem ez a pályán és az iskolapadban is megadatott.

Nem nagyon maradhatott ideje eljárni a többiekkel bulizni…
- Rudi bácsinál nem is lehetett volna. Szigorúan otthon kellett lennünk este tízkor, amit rendszeresen ellenőrzött is.

Akkor szó sem lehetett tivornyákról…
- A mi időnkben az ital amúgy sem volt jellemző a csapatra. Maximum egy diszkóba mentünk el táncolni. A 70-es években a követelményrendszer miatt kegyetlen edzéseken kellett részt vennünk, ami nem tette volna lehetővé a megkövetelt szintek teljesítését, ha az ember nem piheni ki magát rendesen. Bár akkoriban még voltak a válogatottnak jó eredményei, de a futball már hanyatlásnak indult, főleg a fizikai mutatók alapján. 1970-ben és 1974-ben nem kerültünk ki a VB-re, a követelményrendszer bevezetése után ellenben 1978 és 1986 között háromszor kijutottunk. Tehát volt ennek haszna, bár orvosilag nem volt eléggé kidolgozva a rendszer. Most sok akkori futballista küzd derék- és térdproblémákkal, mert télen a hideg, fagyott, göröngyös talajon kellett sokat futnunk. Részben ezek miatt én is 28 évesen fejeztem be a pályafutásom aktívabb részét.

Van ebből tanulság a mára nézve?
- Meg vagyok róla győződve, hogy a mostaniaknak is többet kellene edzeniük. A külföldi bajnokságok meccsei dinamikusabbak, gyorsabbak. Az is feltűnő, hogy a mai futballisták alig mernek kockáztatni. A magyar futball Orth, Schlosser, Schaffer óta híres volt a cselező csatárokról. Remek volt ebben Törőcsik, Kiss, Fazekas, de említhetem Mayert, Eszterházyt vagy Weimpert is. Mostanra kiöregedtek ennek az iskolának az utolsó képviselői, Tököli és Kenesei. Igaz, a cselezés a legnehezebb játékelemek egyike. A lényeg az, hogy a védő ne tudja, lőni, passzolni, vagy cselezni készülsz.

Ötször volt válogatott, holott lehetett volna sokszor többször is.
- Azt szokták mondani, hogy az is szép, ha az ember egyszer odajut. 1975-ben kerültem be először a válogatott keretbe és 1983-ban még ott voltam. Legalább tizenöt-húsz mérkőzésen voltam kispados, de csak ötször léphettem pályára. Ebben az is közrejátszott, hogy a csatársor többnyire így állt fel: Fazekas-Törőcsik-Kiss. Mindegyikük mögött voltam tartalék. Az 1982-es spanyolországi VB előtt megjelent egy újság a csapatok képével, és a tizenhatos keretben ott volt az én fotóm is. Végül 22 játékos utazott, de nélkülem. Ezen már nincs mit rágódni, de hiányzik az életemből még pár válogatottság. Talán, ha erőszakosabb vagyok… Kicsit talán hamar beletörődtem a dologba. Utólag azt gondolom, másként alakulhatott volna, ha rámenősebb vagyok, ha többet edzek, ha egy-két évvel később kezdem a tanulást. Ma már tudom, hogy ha az ember lehetőséghez jut, minden idegszálával arra kell koncentrálnia. A kritikus helyzetekben minden ezen múlik.

Gondolta volna 1977-ben, hogy már őszülni fog, és még mindig nem lesz újabb bajnoki címünk?
- Nem. De az is óriási dolog, hogy a Vasas labdarúgása egyáltalán létezik. 2003-ban már a megszűnésből tért vissza. Az akkor négy emberen múlott. Markovits László klubelnökön, Rudi bácsin, aki nem nyugodott bele a helyzetbe, és akinek a múltja minket is kötelezett, Jámbor Jánoson, aki nem csak támogatta a csapatot, de az övé volt az indulási jog is, és én is ott voltam, a Vasas elnökségi tagjaként. Ügyvédként már Kecskeméten is dolgoztam Jámbor Jánossal, és részem volt benne, hogy szerepet vállalt a Vasasnál. Remélem, hogy idén bent maradunk az első osztályban, de a csapat léte önmagában is siker.

Jó formában van! Ma is játszik?
- Igen, minden pénteken. Emlékszem, régebben az 50-60 éves emberek már öregeknek tűntek a szememben. Isteni csodának tartom, hogy ma mégis hetente rendszeresen részünk van a futball örömében. Hihetetlen, de a gólnak most is ugyanúgy lehet örülni, mint fiatalon! A futball bármilyen szinten, bármilyen korban öröm forrása. 

Horváth Gábor