Négy évtizeden át dolgozott a Vasasnál, a Vasasért Krámer Gáborné, vagy ahogyan mindenki szólította, Deva. Mindenkit ismert, aki fontos volt a klubnál és őt is mindenki ismerte, akinek segítségre vagy akár csak egy bíztató szóra volt szüksége. A ma már nyugdíjas elnöki titkárságvezetőt hatvanadik születésnapja alkalmából kérdeztük a Vasasnál szerzett élményeiről.

Mettől, hány elnök alatt dolgozott a Vasas SC-nél?
- Várfi Ferenc (1964-73 között volt elnök) idején, 1973 februárjában érkeztem a Vasashoz, ahol már csak az elnökségének utolsó két-három hónapját töltöttük együtt. Vidám, víg kedélyű ember, egykor labdarúgó és birkózó volt. Azt már én is csak hallottam, hogy amikor az Eötvös utcából a Fáy utcába költözött a klub, odaszólt a szállítómunkásoknak: „Uraim, aztán nehogy a Tangóra vigyék a trófeákat!" 
Kiss András (1973-78) sajnos nincs már közöttünk. Jó szívvel gondolok rá. A pártközpontból delegálták, de egy percig sem éreztette senkivel, hogy milyen „hatalmasságok” állnak mögötte. Valójában sportoló-párti volt.
Kellermayer Sándorról (1978-83) úgy tartották, hogy ő az „arcnélküli" elnök. Sem jót, sem rosszat nem tett, viszont az tény, hogy imádta a kézilabdát.
Dr. Kertai Tamás (1983-87) jó ember volt. Mindannyiunkat elkápráztatott, amikor a nemzeti és egyéb „kötelező" ünnepeinken fejből adta elő nem rövid beszédeit! Életét 1987. január végén egy tragikus közlekedési baleset oltotta ki.
Tóth János (1987. január-július) szépfiú volt, igazi "Bel Ami". Mint elnök, mindig annak adott igazat, aki utoljára járt nála. Ezzel együtt nem volt rossz ember.
Dr. Maróti János (1987-89) az OTSH által delegált hivatalnokként tevékenykedett.
Meszéna Miklós (1989-95) volt az első demokratikusan választott elnökünk. Egykori kardvívó csapatvilágbajnok, igazán laza, sportolóbarát vezető. Egy győztes ökölvívó mérkőzés után azonnal adott egy ezrest a légsúlyú Lakatos Palinak, még ott, a ring mellett. Máskor egyik kedvenc labdarúgónk odament hozzá, hogy nincs pénze. Ő belenyúlt a zsebébe „mennyi kell?". Szenvedélyes dohányos volt, bárhol járt és látott egy „Dohányozni tilos!" táblát, hát azonnal rágyújtott.
Gyalog András (1995-től 1996-ig megbízott, majd 2002-ig véglegesített elnök volt) idején már igen nehéz helyzetben volt a klub. Mégis, ha jó kedve volt, egészen jó humora lett.
Markovits László (2002-) csupa szív-lélek ember. Akik ismerték édesapját, az olimpiai bajnok vízilabdázót, azt mondják az alma nem esett messze a fájától. Fiatal, agilis kis csapatot hozott össze. Nagyon jó volt az irányítása alatt dolgozni. Határozott, lendületes, nem ismer lehetetlent, hihetetlen a munkabírása.

Hogyan került éppen a Vasashoz? Szerette-e előtte a sportot és a klubot?
- Nem arról szólt a dolog, hogy a sport közelében dolgozzak, de fiatal lányként tetszett, hogy sportolók között lehetek. Az iskolai éveim alatt sportoltam, kézilabdáztam. Nagybátyám, Devecsai János, aki akkor birkózó edző volt a klubnál hozott a Vasasba. Fiai is itt birkóztak, így sokat jártam unokatestvéreim versenyeire.

Mi volt a dolga, hogyan telt egy átlagos munkanapja?
- Adminisztratív területen tevékenykedtem világ életemben. A jó 40 év alatt két munkahelyem volt, az első a Csepel Acélmű Anyagellátási Osztálya, ahol gyors- és gépíróként dolgoztam. 1973-ban a Vasas Módszertani Osztályán – ma már nem sokan tudják mi az – kezdtem, ahol az aktív sportolást befejező, általában TF-et végzett kollégák a szakosztályok edzéseit, versenyeit látogatták, ellenőrizték, illetve segítették munkájukat. Itt főnököm volt Doktor István, Köpf Karcsi, Perlaki István és Galambos Gyuri. Az elnöki titkárság volt a másik terület, ahol titkárnőként, majd irodavezetőként dolgoztam. Kikérők, igazolások, jegyzőkönyvek, a kollégák beszámolóinak gépelése, edzőtáborok, külföldi utak adminisztrációjának segítése, edzőterem-, teniszpálya beosztása tartozott többek között feladataim közé. Markovits Laci mellett imádtam dolgozni, fiatalos lendülete – mit lendület, iram! –, a munkához való hozzáállása sokak számára példaértékű lehetne. Időt, energiát nem kímélve, sokszor késő estig dolgoztunk. Egy kis túlzással azt mondhatom, több időt töltöttem/töltöttünk Angyalföldön, mint otthon, de meg is lett az eredménye. Szerintem a legmeghatározóbb és legtöbb eredményt (lásd a Fáy utca, Pasarét, Folyondár utcai létesítmények) elért elnököm volt.

Melyek voltak a legszebb és a kissé borúsabb napok?
- Csak a szépre emlékezem, de tényleg nagyon jó kis kollektíva volt. A mai rohanó világban, nincs idő arra, hogy munkahelyen barátságok szövődjenek. A mi időnkben a mérkőzések után ott maradtunk az irodában, vagy beültünk valahová és nagyon jól éreztük magunkat együtt. A legszebb és – akkor még nem tudtam – a legborúsabb napom az volt, amikor nyugdíjba mentem. Úgy gondoltam dolgoztam már eleget, dolgozzanak a fiatalok. Aztán az első évben már nem így gondoltam, nagyon hiányzott a munka. Aztán lassan, nagyon lassan megszoktam, hogy nem kell reggel munkába indulni, ha esik, ha fúj és mindenre jut idő. Így Gábor fiaméknak többet tudok segíteni, ha a kis unokámat vinni-hozni kell az oviba.

Mekkora presztízse volt annak, ha egy társaságban kiderült, hogy a Vasasnál dolgozik?
- Amikor a Vasasba kerültem, érzékeltem, hogy nem akármilyen helyen dolgozom, főleg az időnként megjelenő „fontos emberek" láttán. Akkoriban sokkal nagyobb titokzatosság övezte a döntéseket, még mi is, akik a titkárságon dolgoztunk, sok mindenről csak utólag értesültünk. Emlékezetes volt az is, amikor megláttuk Orbán Viktort kora reggel a Fáy utcában edzeni. Tudjuk, hogy szereti a sportot, és reméljük, látjuk még az új Illovszky-stadionban is.

Kikkel találkozott a klub híres sportolói közül, emlékszik-e néhány történetre velük kapcsolatban?
- Szerencsésnek tartom magam. Olyan régi nagyokat, sztárokat – mert ők azok voltak – ismerhettem meg, mondhatok, mondhattam barátaimnak, mint például Bujdosó Ágotát (kézilabda kapus), akivel a mai napig beszélünk telefonon, Beták Imrét (sífutó edző), Mészöly Kálmánt, Tamás Gyulát, Mészáros „Bubut”, Müller Sanyit, Gedó Györgyöt, a teniszező Szabó Évát, Illovszky Rudi bácsit, aki korát meghazudtoló aktivitással vett részt a munkában, vagy a két volt kolléganőmet Hidegné Tóth Erzsi egykori kézilabdást, majd módszertani előadót, és Benjaminné „Cuni” sífutót, majd titkárnőt. Velük, a régi sportolókkal, edzőkkel nem csak a pályán találkoztunk akkoriban, gyakran megfordultak az irodában, nagyokat beszélgettünk, barátságok alakultak ki. A régi közös név- és születésnapok is nagyon szép emlékek. Volt olyan szilveszteri buli, ahol a vezetőtől az edzőn, sportolón át, az apparátusi dolgozóig mindenki fellépett egy kis műsorral. Jobb volt, mint a TV szilveszteri adása.

Kik voltak a kedvenc kollégái és sportolói?
- Nagy élet volt régen, a labdarugókkal edzés előtt a gondnoki lakásban „Mamiéknál” kávéztunk és sztoriztunk. Sokat jártunk szórakozni nem csak a kollégákkal, hanem a sportolókkal is, például a labdarúgó, kézilabdás, vívó, ökölvívó fiúkkal. A régiekkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, van köztük teniszező, kézilabdás, síző, könyvelő.  Mindig ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk.

A szurkolók kedvencei egybeestek a székházban dolgozókéval?
- Abban az időben tele voltak a lelátók a szurkolókkal, rajongókkal. Amikor Hegedűs Csaba birkózott szinte mindig kint voltunk, csak úgy, mint a férfi kézilabda meccseken, Várkonyi Zoli, Magyar Pista, „Hunyi”, „Egér”, vagy éppen a Honvéd kapusa, „Szepi” miatt, aki egy percig nem állt nyugodtan a kapuban. Állandó látogatói voltunk a focimeccseknek, még a Népstadionban is, ahol telt ház előtt játszották a rangadókat. Örökre emlékezetes marad a Mészöly-Farkas-Ihász féle búcsúmérkőzés a Fáy utcában, még a háztetőkön, kerítésen, fákon is emberek lógtak. Izgalmas ökölvívó mérkőzésekre jártunk (Gedó, Junghausz Guszti, Tóth Imre, Pém Laci), vagy például a kerékpár versenyekre az ország különböző városaiban. Ilyenkor mechanikus írógéppel, gyakran a járda szélére kitett íróasztalon írtam a jegyzőkönyveket. A sí szakosztály versenyei Galyatetőn feledhetetlen élmények, Beták Imre családias közösséget épített, amit ma már Rosivall Zoli és Holló Miki ugyan olyan nagy szeretettel végez, mint annak idején a „Főnök”. Egyik alkalommal még én is kipróbáltam a sífutást. Imre bácsi adott egy „menő" felszerelést, bevaxolta a lécet, hogy jól csússzon. Hát csúszott, is mindenfelé. A síkon még el-elvoltam, de aztán következett a keskeny versenyút (fák-fák-szakadék). Le akartam venni a lécet, de kolléganőm, Hideg Erzsi azt mondta, ebben a cipőben nem lehet hóban járni. Elhittem. Leültem, hogy én nem megyek tovább. Arra jött egy idős pár, azt mondja a férfi, felsegítem a kislányt. A hölgy: ugyan már nem látod, hülyéskednek, ezek menő versenyzők. Kolléganőm is elesett, de ő a röhögéstől. Többet lécet nem vettem a lábamra. A külföldi utak (női vízilabdával Törökország, férfi röplabdával Csehszlovákia, labdarúgókkal Bécs, női kézilabdával Svédország, ökölvívókkal Németország) arra is jók voltak, hogy még több időt töltsünk együtt, még jobban megismerjük egymást.

Igaz-e hogy a focisták nagyobb „csibészek", mint a többi sportág képviselői?
- Igaz, de csak a régiekről tudok beszélni, a maiakat nem is ismerem. Igaz, a mérkőzésekre sem nagyon jártam ki, de páran még köszönni sem tudnak (tisztelet a kivételnek). A régiek csibészek voltak, de olyan nem fordult elő, hogy ha megláttak bennünket a buszmegállóban, ne vettek volna fel, és ne hoztak volna be a Fáy utcába. A világ legjobbjai közé tartoztak és én örülök, hogy ismerhettem, ismerhetem Őket.

Horváth Gábor