"A kapus kivételével minden poszton játszottam a Vasasban". Ma ünnepli 72. születésnapját a 70-es évek kiváló Vasas-játékosa, Lakinger Lajos. 153 bajnokin erősítette csapatunkat, a futball után pedig a teniszben is országos ismertséget vívott ki magának: sokáig ő volt a legjobb magyar amatőr játékos.
Hogyan kezdődött, hogyan lett egy Ősiben született srácból híres magyar labdarúgó?
- Már tizennégy évesen az Őrsi Bányászban játszottam, a felnőttek között, az orvosoktól három havonként kaptam engedélyt. Tizenhét voltam, amikor leigazolt a Veszprémi Haladás. Később, a katonaság alatt a Várpalotai Bányászban játszottam az NB1/b-ben, jól ment. Tavaszi-őszi bajnokság volt, év végén az MTK-tól Lakat Karcsi bácsi meg Sándor Csikar kiválasztottak maguknak. Így kerültem 1965 decemberében Budapestre, az MTK-hoz.
Csatárnak!
- Hát persze! Török-Takács-Oborzil-Lakinger-Nagy Ervin volt a csatársor.
Mai ésszel felfogni is nehéz, hogy az akkori nemzedékből kivétel nélkül minden egészséges fiú futballozott. Hogyan éltek, mit jelentett akkor a foci?
- Most is libabőrös leszek, ha erre gondolok. Reggeltől estig kint voltunk és futballoztunk. A tanuláson kívül mindig játszottunk. Édesapám Ősiben épített egy malmot, a futballpálya ott volt mellette. Újpesti volt, a Ferencvárosban tanult molnármesterséget, ő hozta nekünk a futball labdát. 30-35 gyerek volt egy osztályban és mindenki mindig játszott.
Miként boldogult a budapesti élettel egy fiatal vidéki srác?
- Ragyogóan! Az MTK-tól kaptam először egy szobát a klubházban, ott laktunk kettesével. Utána már egy szép lakást adtak a Hungária körúton. Sándor Csikar elvitt a Népszínház utcába és csináltatott nekem három öltönyt. Ő sokat segített és egy picit aztán ártott is. Amíg a klubházban laktunk, minden este láttuk – ott zsugázott. Odaültetett, és azt mondta, „ezt tanuld meg”! Két és fél évig voltam az MTK játékosa. Jobblábas létemre a csatársor baloldalán játszottam. A Vasasnál később előfordult, hogy annyit húztam vissza a labdát, hogy Vidáts Csaba, aki jött föl fejelni, már kétszer beesett a kapuba, mire beadtam.
Aztán mégis lekerült az NB I/B-be, Egerbe.
- A Pécsi Dózsában volt egy hátvéd, Hernádinak hívták, Hóhér volt a beceneve. Engem is lerúgott. Csikar siettette a gyógyulást, rám szólt, hogy ne sántikáljak. Hidegkúti Nándor volt az edzőnk, azt mondta, én vagyok a balösszekötő jelöltje, de még a balszélső is. Csakhogy le akarták igazolni Sárközi Pistát az Egerből és onnan engem kértek cserébe. Behívtak a klubházba, Csikar akkor is kártyázott. Miközben velem beszélt, akkor is a kezében voltak a lapok. Még bementem búcsúzni a klubházba, összetalálkoztam Hidegkútival, ő még akkor sem tudott az egészről. Lakat Karcsi bácsinál benne voltam az 1968-as olimpiai keretben, ezzel onnan is kikerültem. Viszont Egerben a pályától ötszáz méterre kaptam egy egész villát, velem szemben volt a tanárképző főiskola lánykollégiuma, csodálatos két év volt. 8-9 ezer néző járt a meccsekre, jól ment a játék, sok gólt rúgtam. Sírtam, amikor lementem, de akkor is, amikor eljöttem.
Egyenes út vezetett a Vasasba?
- Orosz Pállal lett volna randevúm a Muskátli presszóban, merthogy a Fradi is hívott. Hét-nyolc NB I-es klub akart elvinni, a pestiek közül csak az Újpest nem. A Belgrád-rakpart, Irányi utca és Molnár utca által határolt nagy házban laktam, amelyiknek három bejárata volt. Mind a háromnál ott állt egy-egy Vasas-os ember, mert a szakosztályvezető kiadta, hogy bármi áron, de a Lakingert meg kell szerezni. Fülön fogtak, és elvittek a Vasas klubházába. Nem jutottam el a Muskátliba. Fantasztikus játékosok közé kerültem, akik már addig is a bálványaim voltak.
Akkor még mindig csatár volt, de a Vasasban hátul lett alapember.
- A kapus kivételével minden poszton játszottam a Vasasban az NB I-ben. A jobb bekktől a balszélsőig. Vérbeli csatár voltam – de éppen ezért volt könnyű megoldani a védőfeladatot is. Amikor odakerültem, Molnár-Puskás-Farkas-Lakinger-Ladinszky lett a csatársor. Minden játékba bele tudtam illeszkedni, Jolly Joker voltam, és minden edzőnél játszottam. Pedig volt edzőm Albert Józsi bácsi, Machos, Vadász Karcsi, Illovszky és Baróti is.
Milyen volt a viszonya a híresen szigorú Illovszky Rudolffal?
- Volt egy tulajdonságom, sosem mondtam senkiről semmit a háta mögött. Ha volt mit, akkor egyenesen, a szemébe! Egyszer, amikor hazasarkaltam az ötösről a labdát, Rudi bácsi beintett: „Ötszáz!” Mármint hogy annyira büntet. Utálta, ha trükköztem, de nekem szokásom volt a saját kapunk előtti lövőcsel. Azt mondta, leesik a padról, ahányszor hozzám kerül a labda. Mire rávágtam, akkor ne rakjon be! Volt, aki csitított, hogy vigyázzak, mert tényleg ki fog hagyni a csapatból. De nem. Tamás Gyula és Izsó Ignác mellett engem is meghívott a lánya esküvőjére, szeretett. Az is igaz, hogy csak egyetlen egyszer lett gólt a hátul cselezésemből, egy békéscsabai meccsen…
Abból szempontból azonban balszerencsés volt, hogy a 60-as évek nagy nemzedéke után érkezett és pont az 1977-es bajnoki cím előtt hagyta abba, nem lett bajnok.
- A harmadik, negyedik hely is eredmény volt. Ha valaki Ősiben azt mondta volna nekem, hogy egyszer te leszel a legjobb jobbhátvéd az országban, azt azonnal aláírtam volna.
Milyen volt az 1974-es kupagyőzelem?
- A Honvéd elleni döntő fantasztikus volt! Egy éppen átalakuló csapat nagy meccse. Akárcsak az FTC pálya avatója, az is fantasztikus élmény. És még valami abból az évből, Orsolya lányom születése!
No és egy további 1974-es esemény: ekkor volt először és utoljára válogatott.
- Azt az egyet is majdnem elrontottam. Fél hatkor már fönt voltam és locsoltam a virágokat Agárdon a Touring hotelben. Vinkovics Lajos bácsi, a gyúró szólt, hogy menjek vissza a szobámba, mert ha Illovszky meglát, hazazavar. Mondtam neki, mit csináljak, nem tudok aludni… Óriási élmény volt már csak ott lenni is a keretben. Nagyon nehéz volt bekerülni.
Albert búcsúmérkőzésén a jugoszlávok ellen az első félidőben 0:2-nél állt be, és nyertünk 3:2-re…
- Saját klubtársam, Fábián Tibor helyére cseréltek be. Mellesleg én gondozom Törökbálinton a sírját. Azon a meccsen Dragan Dzsajics volt a jugoszláv balszélső, óriási játékos. De nagyon elszánt voltam, meg se mozdult mellettem, a szünetben lecserélték.
Miért csak 31 évesen adatott meg a lehetőség?
- Őszintén szólva, akkor is csak véletlenül, mert volt egy-két felnőtt kerettag utánpótlás válogatott, akik éppen meccseltek. Az volt a szokás, hogy az edzők rendszeresen összeültek, megtárgyalták a bajnokságot és ajánlottak játékosokat a válogatottba. Engem többen is javasoltak, azt mondták, ilyet még nem láttak, aki ennyit tud futni.
Ez volt a fő erőssége?
- Még a 120. percben is bírtam. Előfordult, hogy azt írták az újságban, Lakinger rosszul játszott – de rögtön hozzátették, hogy végighajtotta meccset.
Ez adottság vagy a kemény edzésmunkának köszönhető?
- Mind a kettő. Egy újpesti edzőmeccs előtt stoplisban 54 másodpercet futottam 400-on. Az atléták futottak akkor 49 másodpercet… 35 éves koromban is a legjobb négyben voltam a csapatban, csak Várady Béla, Komjáti Bandi és Török Dara futott le, pedig Lala bácsinak szólítottak, tíz évvel voltak fiatalabbak. A teniszben a mai napig 25-30 éveseket lefutok.
1976-ban búcsúzott az aktív játéktól.
- Az utolsó évemben megint Rudi bácsi volt az edző. A harminc igazolt játékos és az egész vezetőség előtt azt mondta, keresi a helyemet, de addig is, egy évig azt csinálok, amit akarok. Ha akarok, megyek edzésre, ha akarok nem. Ilyen senkinek nem adatott meg a Vasasban, de máshol sem. Előfordult, hogy Török Peti lesérült, Vinkovits Lali bácsi talált meg délelőtt a teniszpályán – délután MNK-meccset játszottam Csepelen, és továbbjutottunk.
Hogyan telnek napjai?
- Tizenkét éve vagyok nyugdíjas. Életem legszebb tizenkét éve! Örülök minden napnak! Hetente hatszor reggel hatkor már a pályán vagyok, csak a vasárnapot hagyom ki. Teniszezem, vigyázok a négy unokámra, az emberek szeretnek, legfeljebb azon vesznek össze, honnan ismernek, a futball- vagy a teniszpályáról.
Horváth Gábor