A 93 esztendős Rózner Győző, a Vasas legendás sportvezetője, nagy idők nagy győzelmeinek kovácsa, a mai napig túláradó szeretettel mesél egykori játékosairól. Bár egész életét tisztességben élte le, kedvenc szavajárása mégis az, „elloptam”.
 
A háború előtt az Újpestben futballozott, de aztán az 50-es években a Vasas Szakszervezetnél lett sportinstruktor. Hogyan történt?
- Véletlenül. Megszereztem a segédedzői oklevelet, és aláírtam a Bányagépgyár csapatához. De két nevem volt, a Rózner és a Rózsa, az igazolásomon Rózner szerepelt, az oklevelemen Rózsa. Rám fogták, hogy csaló vagyok, és nem kötöttek velem szerződést. Az Izzóban volt a munkahelyem, a szakszervezetis kiküldte a káderest Dunakeszire, aki azzal jött vissza, hogy Róznert ott mindenki szereti. Erre behívatott, és azt mondta, mától itt fogsz dolgozni! Így kerültem a Vasas szakszervezethez.

A labdarúgó szakosztály élére 1962-ben került.
- Négyszer voltam a Vasasnál, összesen, ha jól számolom huszonhét esztendőt. Amikor valami baj volt, mindig vissza kellett mennem. 1962-ben módszertani vezető voltam a klubnál, amikor szakosztályvezető nélkül maradt a futballcsapat. Megkértek, próbáljam meg, és jól sikerült, mert később egy könyvben azt írták, hogy Rózner Győző keze alatt következett be a Vasas aranykorszaka. Már a Ganz-Mávag egyesületi elnöke voltam, de délutánonként még a Vasas szakosztályának dolgait intéztem.

A bajnokcsapathoz érkezett. Milyen helyzet fogadta?
- Edzőprobléma volt, mert a játékosok abban az időben nagyon támadták Illovszky Rudolfot, akit viszont a felső vezetők nagyon szerettek. Ugyanis, ha kikaptunk, Illovszky nagyon kemény büntető edzéseket tartott.  

Ezek szerint a szakosztályvezetőnek diplomáciai erényekre volt szüksége!
- Ha volt valami érdemem abban, amit elértünk, azt a játékosokkal fenntartott jó kapcsolatomnak köszönhetem. Velem beszélhettek, nyugodtan mindent elmondhattak, kijártam a családokhoz. Talán még annyit dicsekedhetek, hogy a szemem jó volt. Akit én kinéztem, abból mind játékos lett. Bakos Sanyit például Illovszky vissza akarta küldeni az előző klubjához. Akkor én voltam a tartalékcsapat edzője, két hónap múlva visszaadtam neki, válogatott játékos lett. Molnár Dezső megszökött a Honvédtól, elmentem érte, és a teniszező Szabó Évával együtt elloptam: Be a kocsiba, és gyerünk! A legszebb lopásom persze Puskás Lajos volt. Korsóst eldugták előlem, de őt is elloptam. Müller Sanyit észrevettem, de azt mondta, már aláírt az MTK-hoz. Ez 29.-én volt, és akkor az volt a szabály, hogy az aláírás a hónap végével vált véglegessé. Mondtam neki, írjon alá nekem nyugodtan, a többi az én dolgom. Hozzánk is került! Amikor behívták katonának a folyamőrséghez, karácsonyeste – amit a feleségem sosem bocsájtott meg nekem – éjfélig ott maradtam a laktanyában, mert tudtam, hogy amíg a parancsnok ott van, fennáll a veszélye, hogy aláíratnak vele a Honvédhoz. Már nem járt a busz, éjszaka, esőben gyalog jöttem haza Dunakeszire… Vidátsot is én vettem észre. Egy másik játékos miatt mentem Szolnokra, de egy fiatal, görbe lábú srácot vettem észre. Két hét múlva megnéztem még egyszer, elmentem az iskolába, kihívták az osztályból, és mentünk haza a szüleihez, aláírni. 

Ha egy vidéki városban feltűnt Rózner Győző, eldugták a játékosokat, mint háborúban a lányokat?
- Végül is nem tudták eldugni őket, hiszen ki kellett menniük a pályára játszani. 

Az egyik nagy fogása Puskás Lajos volt, a Debrecenből…
- Lajossal megbeszéltük, hogy lemegyek érte. Két éjszakára szobát foglaltam az Arany Bikában és tárgyaltunk az elnökséggel, a Debrecennél Teleki Gyula volt az edző, behívták az edzés után, belépett a szobába, találkozott a tekintetünk, és rávágta: Itt van Rózner? Akkor lopják a Puskást! Igaza volt, mert aznap éjjel már elindultuk Budapestre, útközben a hajdúszoboszlói Rétes-csárdában ettük a rétest. Az első Debrecen-Vasas meccsen, ahol Lajos már nálunk játszott, Illovszky kérésére egy rendőr is ült a kispadunkon. A szurkolók bekiabáltak, én már álltam volna fel, de a rendőr visszanyomott.  

Mi volt a szakosztályvezető dolga?
- Az még hagyján, hogy itt mit kellett csinálni, de a másik tizenhét szakosztály is hozzám tartozott! Taróczy Balázs például úgy került a Vasasba, hogy az édesapját elvittem magammal Olaszországba. Kézilabdában úgy ahogy volt elloptam az egész csapatot az Angyalföldi Sportiskolából, Bujdosó Ágotával és a többiekkel, volt köztük három válogatott. Bajnokok is lettünk. Vízilabdában még Gyarmati Dezső is jött volna, de neki megtiltották. Én hoztam a Vasasba Kozma Picit. Vele volt egy érdekes beszélgetésünk, arra kért, engedjem át a Spartacusba. Azt mondta, Mester, nézze meg, lehet ekkora cipőt kapni a boltban? Hány méter szövet kell magának egy öltönyhöz? Mondom, három. Erre ő: Nekem négy és fél! És amit eszek? Erre bementem a szakszervezetbe és elintéztem, hogy minden nap ingyen mehetett ebédelni, amennyit csak akart. Hát ilyesmivel kellett foglalkozni. 

Futballban is újra jöttek a sikerek, 1965-ben és 1966-ban is bajnok lett a csapat, utóbb méghozzá veretlenül.
- Akkor a világ bármelyik csapatával pariban voltunk. 1968-ban Argentínában a Racing és a River Plate legyőzésével Mar del Platában úgy nyertünk tornát, hogy a csehszlovák válogatottat is megelőztük. 1966-ban az Inter ellen még 0-0-ra álltunk, amikor Puskást a ötösön a mezénél fogva hátulról lerántották. A bíró továbbot intett, kiestünk. Különben az aranyóra ugrott volna neki – abban az időben így ment ez.

A turnékon is születtek szép győzelmek.
- Dél-Amerikában előfordult, hogy a balhátvéd a második félidőben már letérdelt és összetett kézzel könyörgött Molnár Dezsőnek, ne rohanjon annyit! Farkast ingyen vitték a taxik, mindenki ismerte arcról. Pedig amikor Chilébe érkeztünk, a Hexagonal-tornára, az üdvözlő ünnepségen megkérdezte mindenkitől a Colo-Colo elnöke, miért jöttünk. Udvariasan mondtam, hogy tanulni. Két napra rá 9:3-ra győztünk. Odajött az elnök: „Maguk aztán szépen tanulnak!” A győzelem után bementem a szakszervezethez, hogy adjanak már egy kis jutalmat a játékosoknak. Azt felelték, megkapták a napidíjukat, az legyen elég. A kinti hangulatról meg annyit, hogy az utolsó meccsünket az Universidad Catolica ellen játszottuk, 3:0-ra nyertünk, de utánunk játszott a Santos a Colo-Colóval, és ha 2:0-ra a brazilok győznek, ők nyerik a tornát. De az első meccs után 90 ezer néző felállva követelte, hogy adják át a díjat a Vasasnak. Kénytelenek voltak kihozni az asztalokat meg a serlegeket és átadni nekünk. Utána a Santos csak 2:1-re győzött, de fogalmam sincs, mi lett volna, ha másként alakul, mert a kupa már nálunk volt, már a díszkört is lefutottuk. 

Hogyan tekint vissza pályájára?
- Imádtam a sportban dolgozni, imádtam a Vasast. Nagyon szerencsés pályám volt. Abban peches voltam, hogy eljutottam az ifjúsági válogatottságig, de aztán jött a háború. Elmondjam a csapat összeállítását? Boldizsár - Balogh II, Bíró, Nagymarosi – Rózsa (az én vagyok), Pázmándy – Egressy, Csuberda, Szusza, Lackó, Pintér.  

Mi a véleménye a mostani Vasasról, amely éppen az NB I-be szeretne visszakerülni?
- Már nem tudok kijárni a meccsekre, csak újságokat olvasok. A mostani csapatban névleg annyi a jó játékos, hogy kenterbe kellene verniük a mezőnyt. Ha Jámbor János nem hozza vissza a Vasast az első osztályba, akkor senki. Ő egyszer már megtette, s most, hogy visszajött, úgy néz ki, megint egyenesbe állt a rúd.

Ha feljutunk, kijön az első fordulóban a meccsre?
- Csak ha Puskás Lajos eljön értem. Rajta kívül senki sem tud kimozdítani. Nála nem lehet mellébeszélni. Sajnos már három éve tolószékben ülök. Már gondoltam rá, hogy Vácon átvállalom valakitől a büntetést, legalább egy kis pénzt is keresek vele…

Horváth Gábor