A Vasassal 1966-ban veretlenül bajnokságot nyert, ma is szálfaegyenes, súlyfölösleg nélküli fedezet még mindig aktív játékos: rövid kihagyás után visszatért a barátaival vívott csütörtöki meccsekre.

Tudják a gyerekek, hogy ki tanítgatja őket a labda szeretetére?
- Egyik-másik szülő tudja, hogy ki vagyok. Egy kislány a múltkor kérdezte, Feri bácsi, miért nincs haj a feje tetején? Mondtam neki, hogy futballista koromban sokat fejeltem, és a labda kikoptatta…

Fehérvárról indult, ide is tért vissza, de a Fáy utcában érte legnagyobb sikereit.
- A Vasasnak köszönhetem, hogy válogatott lettem és bejártam a fél világot. Csúcs volt az a hat év! Két bajnokság, egy veretlenül, megnyertük a Hexagonal tornát, nyertünk Közép-európai Kupát.

Hogyan kezdődött?
- Az Úttörőháznak volt egy gyerekcsapata, először ott játszottam. Az első stoplis cipőmet a Fehérvári Honvédnál kaptam, emlékszem, a Tisztiházban kellett átvenni, és abban mentem haza. Élveztem, ahogy kopogott. A stoplit rögzítő szög átszúrta a talpát, mire hazaértem, véres volt a zoknim. Anyám perelt, micsoda hülyeség, ilyen cipőt gyártani, de boldog voltam, még otthon is abban jártam.  Utána, 17-18 éves koromban a megyei Petőfiben játszottam, ez egy tanácsi csapat volt. Nem bírták anyagilag, és amikor feloszlott, hatan vagy heten átmentünk a Vadásztölténygyárba, a VT Vasashoz. Egy évet el tudtak intézni, hogy halasztást kapjak a katonaság alól, de a következő évben már nem, mert a Honvéd azt szerette volna, hogy hozzájuk kerüljek. Sebes Gusztáv volt az edző, sokszor mondtam neki, hogy szeretnék visszamenni Fehérvárra. Egyszer lebuktam éjszaka Pipacsban, s másnap az edzésen mondta, hogy igazam van, menjek csak vissza Fehérvárra. Fél évvel később jött értem Rózner Győző szakosztályvezető. Még négy hónap volt hátra a katonaságból, amikor megkérdezte, nem volna-e kedvem a felmenni Pestre, a Vasashoz. Ez olyan volt, mint ha valakitől itt a Vidiben azt kérdeznék, akar-e az Interben játszani. Nagy dolog volt akkor a Vasashoz kerülni! Mondtam, hogy persze, csak szereltessenek le. Három hét múlva hivatott az ÜTI (az ügyeletes tiszt), hogy „Fister honvéd, menjen haza a civil ruhájáért!” Olyan boldog voltam, mintha a lottó ötöst nyertem volna meg.

Hogyan fogadták az új társak?
- Első utam a klubházba vezetett, az Eötvös utcában. Bemutatkoztam Cunikának, a titkárnőnek: „Fister Ferenc vagyok, Fehérvárról”. Hellyel kínált, mondván éppen vannak bent az elnöknél. Ahogy ott ülök, kijött Farkas Jancsi, meg Mészöly Kálmán, én meg bementem. Nem sokkal később Cunika elmesélte: „Tudja, mit mondott ez a két hóhányó magáról? Kérdezték, amikor bement az elnökhöz, hogy ki ez. Mondtam nekik, hogy Fister Feri, Székesfehérvárról jött erősítésnek. Mire Mészöly rávágta, hogy ezt, erősítésnek, a hatvan kilójával?” Később, amikor már összebarátkoztunk, sokszor felemlegettem neki: „Szemét Szikla! Miket mondtál rólam!” Az is az első időkben történt, hogy a klubházban összefutottam kettejükkel. Elvittek ebédelni a Savoyba. A pincér kérdezte: „Üditő?” Azok ketten rávágták, hogy fröccs. Én, mint kocsmáros gyereke, gondoltam, ha ők meg tudják inni, én is. A számlát mindig Töksinek, az intézőnek kellett odaadni, és utólag megkaptuk az ebéd árát. Nézi: „Mi ez az üditő? 150 forint?” Mire Farkas Jancsi közbevágott: „Mit érdekel?! Üdítő, annyi!” Töksinek azonnal leesett a tantusz: „Jézus anyám! Ez is ott volt? Akkor már tudom, miért 150 forint!”

A pályán is beilleszkedett?
- Elég hamar megtaláltam a hangot a játékosokkal, főleg Jancsival és Kálmánnal. Szimpatikus voltam nekik, és talán a játékom is számított. A kis hatvankét kilómat mindig odatettem rendesen. Rengeteget tudtam futni és láttam a pályán.

Mit jelentett akkoriban a bajnokcsapat tagjának lenni?
- A Hexagonal tornán 2:2-t játszottunk a Santosszal. A két csapat utána a Palmeiras nevű sörözőben ült le, Pelével beszélgetve valahogy a pénzre terelődött a szó, kérdezte, mennyiért játsszuk a mérkőzéseket. Mondtuk, hogy ötven dollárért. Mire Pelé azt mondta, kizárt dolog, hogy egy ilyen csapat ötven dollárért játsszon, furfangosak ezek a magyarok, nem mondják meg, mennyit kapnak! pedig az volt az igazság, fejenként 1600 forintért játszottunk, miközben hazahoztunk az államnak 60 ezer dollárt. Ausztriába szinte minden hónapban jártunk, onnan pótoltuk ki a fizetést. Orkánkabát, karórák, ilyesmik. A legnagyobb üzleteket Farkas Jancsi csinálta. Minden vámos ismerte, kaptak egy aláírt zászlót vagy labdát, és mindenki boldog volt.

Milyen volt a Santos ellen játszani?
- Az az őrjöngés, a telt ház! Magas kerítés volt, de a szurkolók azon is át tudták dobni a párnákat. Ahogy kifutottunk az aluljáróban a pályára, mintha háborúba érkeznénk! Leírhatatlan, csodálatos érzés! Meccs közben persze, ha hallja, érzi is az ember, ami a lelátón történik, a játékra koncentrál, csak arra figyel. Az adrenalin, a vér pezsgése nekem mindig segített. Itthon is jobban szerettem a Népstadionban focizni, mint a Fáy utcában. A sok ember, az egész környezet nagyon feldobott.

Akkor sem nyertünk meg minden meccset. Mit szólt Illovszky Rudolf egy-egy gyengébb szereplés után?
- "Ferikém, ez egy nagy sz.r volt! Az akarattal minden rendben, de az Isten áldja meg, hová mentek a labdák!" Pedig tízből hétszer-nyolcszor oda rúgtam, ahová szerettem volna. De Rudi bácsi maximalista volt. Volt, hogy a frissen érkezett Molnár Dezsővel kint kellett maradnunk, gyakoroltuk az indításokat. Ötvenszer, százszor. Dezső egy idő után megszólalt, Rudi bácsi, én ezt nem bírom. Mire Rudi bácsi azt felelte, akkor megy vissza Csempeszkopácsra! Oda való Molnár, Szombathely mellé. „Tudja maga, mit fog ott csinálni? Tudja, mi van a személyigazolványába írva? Szövőnő!” És tényleg az volt a személyijében Szombathelyen a foglalkozásának beírva! De aztán hányszor volt, hogy rám szólt a meccseken: „Te csak rúgd fel a labdát, én majd megyek!”

Fáj, hogy nem lett sokszoros válogatott?
- Fáj, hogy csak egyszer voltam válogatott (Ausztria ellen az 1965 szeptember 5-én 3:0-ra megnyert VB-selejtezőn), de mindig azt mondom, óriási dolog volt abba a csapatba egyszer is bekerülni. Gelei, Sipos, Mátrai, Fenyvesi, Mészöly, Ihász, Mathesz, Flóri, Bene Feri, Farkas, csúcs, hogy egyáltalán odakerültem. Utána Frühwirth, az osztrák kapitány azt mondta, hogy ha Mathesz és Fister nálunk játszik, lehet, hogy fordított az eredmény. Azt az újságot azért megőriztem…

Ezek után miért nem jutott ki az 1966-os VB-re?
- Az utolsó előtti fordulóban a Népstadionban a Fradi ellen elszakadt a térdszalagom. A Fáy utcában az utolsó bajnokit már gipszben néztem. A VB-re neveztek, de a válogatott ment Angliába, a Vasas Dél-Amerikába – én meg a Pipacsba…

Nem hiányzik a futball? Hiszen tavaly abbahagyta…
- Nem, most megint játszok, úgy érzem, rendbejött a derekam. Főleg civilekkel, régi haverokkal, talán csak Tieber, aki futballista volt, a többi igazgató, képviselő, orvos, minden csütörtökön egy órát játszunk. Utána leülünk egy jaffára, megbeszéljük, milyen jók voltunk, és milyen rosszak a maiak.

Horváth Gábor