Otthagyni a Rudas Fürdőt igencsak meggondolatlan lépésnek tűnt.
- Néhány pillanatra magam is így gondoltam akkor – mondta a születésnapos Lengyel Gyula . –  Az ember úgy van vele, a biztosat a bizonytalanért csak akkor adja fel, ha élete álmait kergeti. Márpedig én szerettem volna a futball világába kerülni, összekötni a kellemest a hasznossal. Így aztán amikor Vinkovics Lajos, a legendás Szenyor azt mondta nekem: „Gyula kérem, magának a Vasasban a helye…”  én néhány perces vívódás után Angyalföldre szerződtem.

Mikor is volt ez?
- Napra pontosan megmondom, 1974. június 1-én. De az előbb túloztam, Angyalföldre kerültem az igaz, de a szerződés szót némileg finomítanám. Tudniillik, hivatalosan az Ikarus Gyárban melóztam belső ellenőrként, persze ez csak ugyanolyan fal állás volt, mint akkoriban minden futballistának. A gyárba tulajdonképpen csak a fizetésért kellett bemennem, a napjaimat szerencsére a Fáy utcai sporttelepen töltöttem, reggeltől estig ott voltam. Éppen akkor vette vissza a csapatot Baróti Lajostól Illovszky Rudolf, nem titkoltan azzal a céllal, hogy újra bajnokcsapatot csináljon a Vasasból.

1974-ben ez még álomszerűnek tűnt. Voltak remek játékosaink, erős keretünk, de a csapat valahogy nem volt az igazi. A Fradit például akkor vertük 1–0-ra az Üllői úti pályaavatón, de becsúszott néhány fájó vereség is. Rudi bácsi valóban úgy látott munkához, hároméves tervet készített, amelynek a végén az aranyérem megszerzését tűzte ki célul.
- Igen, ez pontosan így volt. Akkoriban természetesen afféle másodhegedűs voltam Szenyor mögött. Mondanám, hogy sokat tanultam tőle, és ez igaz is. De én igazi masszőrcsaládból származom, az apám is ezt a szakmát űzte, így mi sem természetesebb, hogy én is ezt tanultam ki, mellé pedikűrösi végzettséget is szereztem, úgy bizony. Nem csak gyúrtam, gyömöszöltem a fiúkat, ha úgy kívánták, a lábujjaikat is rendbehoztam. Lehet, hogy hihetetlen, de például Kiss Laci és Komjáti Bandi a mai napig hozzám jár pedikűröztetni, szóval a kezdeti időszakban jobbára a tartalék csapat tagjait gyúrtam, készítettem fel a meccsekre, aztán persze rohantam a nagyokhoz, hogy besegítsek Szenyornak. Óriási élmény volt a Vasas kispadján ülni Rudi bácsi és Szenyor mellett, fantasztikus játékosok között. Hálás lehetek a sorsnak, hogy a futball által beutazhattam a világot. Voltunk a Vasassal egészen különleges helyeken, Iránban, ahol Mészöly Kálmán, aki akkor a csapat edzője volt, épp az út során tudta meg, egy hazai telefonhívásnak köszönhetően, hogy ő lesz a szövetségi kapitány. El lehet képzelni azt a pillanatot. Aztán voltunk Indiában, ahol meg Kiss Lacit választották a torna legjobbjának, és mi mást sem hallottunk a helyiektől, mint hogy Kisz így, meg Kisz úgy, el is neveztük a gólvágót Kisztitkárnak. De eljutottam Mexikóba is, ahol izgalmas meccsen a Vasas csak 1-0-ra kapott ki a mexikói válogatottól, de a túra következő Mexikóban rendezendő mérkőzését lemondták a helyiek, így ott süttettük magunkat tíz napig,  Rudi bácsi majd megőrült, aztán tovább kellett utaznunk Kolumbiába egy másik meghívásnak eleget téve.

Fantasztikus élmények, de gyanítom a legfelejthetetlenebb pillanatokat azért mégis csak a bajnoki cím elnyerése okozhatta.
- Ahogy Rudi bácsi ígérte, visszatérését követően a harmadik szezonban valóban bajnok lett a Vasas. Az 1976/1977-es szezon szinte minden pillanata itt van a fejemben. Ahogy kezdünk a rajton, 5-1-el a Tatabánya ellen, aztán a Videoton 4-2-es legyőzése a Fáy utcában, teltház előtt, majd a tavaszi nagy menetelés,4-1-es győzelem az Újpest,  majd hasonló diadal a Ferencváros ellen, hetvenezer néző előtt a Népstadionban. Mámorító időszak volt, az ember büszkén viselte a piros-kék Vasas címeres mezt és büszkén ment végig az utcán, azzal a tudattal, hogyha nem is a világ, de az ország legjobb csapatához tartozik.

Fájdalmasan rég volt...
- Sajnos. Pedig hogy rimánkodtam, szinte könyörögtem a sorsnak, hogy akkor is legyünk elsők, amikor már én vagyok a főmasszőr és nem a drága Szenyor. Merthogy amikor Mészáros Bubu Portugáliába szerződött, vitte magával a Sportinghoz Vinkovics Lajost is. Azt egyébként kevesen tudják, hogy Szenyornak egyszer megmentettem az életét. Épp edzésre készültünk, pakoltam a szereléseket, s látom ám, Vinkovics Lajos nincs sehol. Átmentem a másik öltözőbe, ott feküdt zihálva a padon, homlokán hideg verítékkel, és már beszélni sem volt ereje. Futottam Mészöly Kálmánhoz az akkori edzőhöz és mondtam neki: „Kálmán nagy baj van, viszem Szenyort kórházba…” És meg sem álltam vele a Honvéd Kórházig, ahol már akkor kapta rövid időn belül a második infarktust, amikor már szerencsére infúzióra kötötték. Az orvosok megmondták, ha várunk a mentőre, akkor késő, Szenyor nem éli túl az első szívrohamot.

Mikor ment nyugdíjba?
- Nem akartam én nyugdíjba menni, de az élet úgy hozta, hogy muszáj volt. Sajnos a Vasasnál meglehetősen zavarosak voltak az utóbbi évek, vezetőváltások, bizonytalanság, pénztelenség jellemezte a hétköznapokat, így aztán 2010 nyarán elköszöntek tőlem. Nem mondom, ilyen fájdalmat sem éreztem még, de tudomásul kellett vennem a döntést. Azóta valóban nyugdíjas vagyok, olykor pedig alkalmi munkát vállalok.

Kérdezni sem kell, mert olykor látom, kijár a meccsekre. Nem szakadt el a Vasastól.
- Hogyan is tudnék elszakadni, amikor közel harminchét évet töltöttem el ennél a klubnál, ezen a pályán. Az életem része, talán a legfontosabb része a Vasas. Van három unokám, rájuk adom a piros-kék trikót, aztán hozom ki őket a meccsre. Ők meg kiabálják, hogy Hajrá, Vasas! És én olyankor boldog vagyok. Nincs bennem tüske, már csak azért sincs, mert az utóbbi időben újra bejárhatok az öltözőbe, Tóth András, a Totya invitált korábban, és persze a vezetők is beleegyeztek, hogy olykor szóljak néhány szót a játékosokhoz, biztassam őket, és együtt ugráljak velük, miközben azt kiabálom: „Aki ugrál Angyalföldi, hej, hej…!” Legutóbb például megpróbáltam lelket önteni beléjük, amikor idehaza kikaptunk a Soprontól egy idegborzoló, katasztrofális játékvezetés mellett, és folyamatosan időt húzó Sopronnal szemben. Na akkor megint odamentem az öltözőbe és azt mondtam a fiúknak: "Csesszétek meg, szedjétek össze magatokat, ilyen előfordul bármelyik csapattal. El kell menni Mezőkövesdre és jól elagyabugyálni őket, akkor minden a helyére kerül…” Hát így történt. Felesleges is mondanom, hogy nyertünk és őszi elsők vagyunk. Bízom benne, hogy feljutunk, de az egyértelmű, erősíteni kell, mert a Vasas az NB I-ben nem lehet kiscsapat, olyan klub, amelyik a bentmaradásért küzd, ezt a múltja, a tradíciója egyszerűen nem engedi meg. De Jámbor János és Vancsa Miklós hál istennek  tudja mit csinál, és milyen klubot vezet. Mondtam is az unokáimnak, gyerekek, néhány hónap múlva a  Fradi ellen játszunk majd bajnoki meccset, na az lesz majd nagy szám…