„Molnár a mezőny legjobbja…”
A harsogó mondat a Népsport címoldalán jelent meg 1967 februárjában. S ha valaki azt hiszi, hogy az a bizonyos Molnár mondjuk a Kőbányai Lombik, vagy a Goldberger elleni edzőmeccsen brillírozott, jókedvűen készülvén a szezonra, az bizony téved. Molnár Dezső a Vasas jobbszélsője a Santos elleni találkozó után érdemelte ki ezt a titulust. A Vasas szokásához híven épp Dél-Amerikában járt, egészen pontosan Chilében, ahol a Hexagonál-tornán vett részt. A piros-kék fiúk akkor már túl voltak a viadal néhány mérkőzésén, kezdésként ki ne tudná, Angyalföldön és szerte a hazában 9–3-ra verték meg Chile büszkeségét a Colo-Colo-t. A legnépszerűbb helyi klubot, a drukkerek nagy-nagy ámulatára és döbbenetére. Ezt az összecsapást mindössze harmincezren nézték meg, és csak pislogtak nagyokat, miután a magyarok fél óra elteltével már 4–0-ra, a szünetben 6–1-re, az 55. percben 8–1-re vezettek. A folytatásban minden Vasas-találkozón legalább nyolcvanötezren figyeltek. Aztán jött további két helyi együttes, az Universidad Chile, valamint az Universidad Catolica, az elsőt 3–1-re, a másodikat 3–0-ra nyerte a Vasas, de a java még hátra volt, az az uruguayi Penarol következett, amely nem sokkal korábban néhány hónappal korábban a világkupa döntőjében kétszer verte 2–0-ra a Real Madridot és ezzel hivatalosan is a világ legjobb csapatának számított akkoriban. 

De a Vasasnál nem volt jobb.
Csapatunk 3–3-as döntetlent ért el, aztán következett a már említett Santos elleni záró akkord, a brazilok Pelé vezérletével a szünetben már 2–0-ra vezettek, de aztán beindult a Vasas-henger, Farkas Jancsi feltartóztathatatlannak bizonyult (hét találatával ő lett a gólkirály…) de a brazilok ellen nem ő, hanem a balszélső Korsós Pista fejelt kettőt, de úgy ám, hogy mindkét beadást Molnár Dezsőtől a jobbszélsőtől érkezett – tökéletes pontossággal. 
„Pedig Puskás Lajos ki sem jött a túrára velünk” – emlékezett vissza Molnár Dezső. – „El lehet képzelni, ha ő ott van, még erősebbek vagyunk. De így is megnyertük a tornát. Óriási szám volt az, jól lehet a Vasast akkoriban nem túlzás, Európa legjobb csapatai között tartották számon, azt mondom, ha van egy jó kapusunk, talán hivatalosan is mi lehettünk volna a kontinens legjobbjai és legalább egyszer elhódítjuk a BEK serleget. Nem akarom én bántani Varga Lacit, aki az egyes számú dreszt viselte, de bizony nagy hiba volt korábban elengedni Szentmihályi Antalt, aki aztán a  Dózsában később sokszor védte ki a szemünket, és sorban nyerte a bajnoki címeket. Mondom, ha van egy jó kapusunk, még sikeresebbek lehettünk volna. De így sincs okom a panaszra. 1965-ben és 1966-ban két bajnoki címet, 1965-ben és 1970-ben két KK győzelmet könyvelhettem el a piros-kék csapat tagjaként. Kevesen tudják, de én 1962-ben majdnem a Honvéd játékosa lettem. Ugye szombathelyi srácként a Haladásban futballoztam, és hát nem ment rosszul a játék, ezt bizonyítja, hogy jöttek a klubok, a fővárosból és vidékről, vittek volna ilyen, olyan ajánlatokkal bombáztak. Szóval 1962-ben Kispestre kerültem, mi több, barátságos találkozón pályára is léptem a piros-fehéreknél, Bozsik Cucu, és Tichy Lajos oldalán. Nagy élmény volt, de aztán mégis maradtam a Haladásnál. Halkan jegyzem meg, gyerekkoromban óriási Fradi-drukker voltam, rajongtam a zöld-fehérek klasszisaiért, és a sors úgy hozta, mehettem volna a Ferencvároshoz. Akkor már többször is meghívót kaptam a válogatottba, együtt edzhettem a legjobbakkal, és ott azt láttam, hogy a Fradisták külön klikket alkotnak, Albert Flóri ezzel van, Varga Zoli azzal beszélget, Mátrai Sanyi pedig amazzal társalog. Mondtam magamban, na én nem megyek hozzájuk, az biztos. Aligha lehet jó a csapatszellem náluk. Mészöly Kálmán és Farkas Jancsi viszont a többi vasasossal együtt rendszeresen együtt volt, igazi barátoknak tűntek, így elfogadtam az angyalföldiek hívó szavát. S mindjárt az első Vasasos szezonban, 1965-ben bajnokok lettünk. Az aranyérem sorsa az idény véghajrájában dőlt el, ki-ki meccsen a Fradi ellen. Itt van előttem, hogy megyünk ki a kezdéshez, a zöld-fehérek pattanásig feszült idegekkel, sápadtan oda is szóltam Mátrainak: „Mi van Sanyikám, mit izgultok?” Aztán nyertünk Farkas Jancsi góljával 1–0-ra, és nekem az újoncnak aranyérmet akasztottak a nyakamba..”

Az az 1965-ös esztendő.
A Vasas Illovszky Rudolf vezetésével egyre érettebb, látványosabb futballt produkált. De nem csak itthon, külföldön is. A piros-kékek bejutottak a KK négyes döntőjébe. A Közép Európai Kupa akkor még nagyon is rangos sorozatnak számított. A finálét ezúttal Bécsben, a Práterben rendezték, a Vasas mellett a csehszlovák Sparta Praha, a bécsi Rapid és az olasz Fiorentina kvalifikáltatta magát. A mieink a Spartaval csatáztak a döntőbe jutásért. A Die Presse azt írta a találkozóról: „Klasszis futball…” A Der Standard pedig ekként lelkesedett: „Szinte minden résztvevő kitett magáért…”
S nem volt ebben semmi túlzás. A Vasas hosszabbítás után 5–4-re győzött a csehek büszkesége, a Sparta ellen. Molnár Dezső egyenlített 4–4-re, majd a 120. percben újból ő lőtt kapura, s a cseh balhátvéd Taborsky lábáról jutott a Sparta hálójába a Vasas ötödik, győztes (kupagyőztes) találata. 
„Erős csapatunk, volt nem féltettünk mi senkitől” – mondta Molnár Dezső. – „Ráadásul jó közösséget alkottunk, nem voltak viták, klikkek, széthúzások. Talán ezért is tudtuk fokozni a tempót, és a sikeres 1965-ös esztendő után még rátettünk egy lapáttal. 1966-ban veretlenül nyertük meg a bajnokságot, de úgy ám, hogy 3–0-ra vertük a Fradit, 3–2-re a Honvédot,  4–1-re az Újpestet, meg az MTK-t, a vidéki csapatok ellen pedig számolatlanul rugdostuk a gólokat. Az volt a csúcsévünk, és ha nincs olyan balszerencsénk, hogy a BEK második fordulójában a kor legjobbjával, az olasz Internazionaléval találkozunk, talán meg sem állunk a fináléig. Igaz, az Inter előtt jól elvertük a portugál bajnokot a Sporting Lisszabont, 5–0-ra a Népstadionban, 2–0 ide Lisszabonban, aztán még Milánóban is kitettünk magunkért, mindössze 2–1-re kaptunk ki az Intertől, és mindenki bízott abban, hogy hiába jön a kétszeres BEK-győztes, mi jutunk tovább. Csakhogy a találkozóra december 8-án került sor Budapesten, és mi már akkor két hete leálltunk, mert hogy véget ért a bajnokság. Edzettünk, készültünk, de hát ez így nem volt az igazi. Ki is kaptunk 2–0-ra. Fájdalmas vereség volt, mint ahogy két évvel később ugyanezt érezhettük, amikor a budapesti 0–0-t követően 3–0-ra maradtunk alul a  Benficával szemben ugyancsak BEK-meccsen. Nagy lehetőségek voltak ezek, még ma is belesajdul a lelkem, ahogy erről beszélek. pedig rengeteg sikerélmény ért. Szerepelhettem nyolcszor a válogatottban, itthon a bajnokságban egyenletes, jó teljesítményt nyújtottam. A legkeményebb ellenfelem a tatabányai bal bek, Juhos László volt, ritka kellemetlen pali volt. Olykor visszapörgetem a fiatalságomat, eszembe jutnak felejthetetlen meccsek, például az a Fulham elleni összecsapás, amelyre San Franciscoban került sor. Ma már hihetetlen, de a Vasas és az angol klub játszotta ott a stadionavatót, természetesen telt ház előtt, s nyertünk is 2–0-ra. TE jó ég. Mennyit változott azóta a világ és a futball. „

Molnár Dezső, december 12-én hetvenöt esztendős.
Nyugdíjasként hol a balatoni telkén, hol a  zuglói otthonában tevékenykedik. Merthogy esze ágában sincs a tévé előtt ücsörögni, és az elmúláson gondolkozni. Azt már nem. Jön, megy, dolgozik, mindent megszerel, és olykor még fut. Úgy bizony. Ezt leginkább a Balatonon teszi, az unokájával. Persze valamelyest kopott a gyorsasága (na nem nagyon…) amelynek segítségével sorra lefutotta a balbekkeket. Lefutotta kicselezte őket, és technikás labdarúgó lévén mértani pontossággal adott be. Farkas Jancsi és Puskás Lajos, no meg olykor Korsós Pista megszámlálhatatlan gólt szerzett átadásaiból. Molnár Dezső azt mondja, a Vasas ott van a szívében, és ha nem is jár meccsre, az utódok eredményeit mindig figyeli, s most reménykedik, hogy a csapat a szezon végén visszajut az első osztályba. És ahogy ő annak idején, szép sorban elfektette a Santos védőit, úgy az utódok is majd valami hasonlóval rukkolnak ki – ha nem is a brazilok, de mondjuk egy Paks elleni meccsen.
A Fradiról és az Újpestről nem is beszélve.

Molnár Dezső ott van minden idők legjobb Vasas szélsői között.
Isten éltesse!