Voltunk mi már őszi elsők.

Például az 1961–62-es szezonban. Nem most volt, kétségtelen. De annál édesebb visszaemlékezni rá. Címvédőként szerepeltünk akkor a bajnokságban, és a csapat, a megfiatalított Vasas ehhez méltóan szerepelt. Az őszi idény végén így nézett ki a ranglista: 1. Vasas 24, 2. Újpest 23, 3. Tatabánya 20 pont. Az akkori idényzárón, 1961. december 3-án, egy hideg napon a Fáy utcai sporttelep nyolcezer didergő, de boldog nézője előtt csapatunk 3–0-ra verte a Dorogot, aztán másnap a magyar válogatott Dél-Amerikába repült afféle világbajnoki próbaútra, hogy Baróti Lajos szövetségi kapitány legénysége, no meg a magyar közvélemény kellően ráhangolódjon az 1962-es chilei világbajnokságra. A 17 tagú keretben, csak úgy mellékesen megjegyzem, öt angyalföldi futballista is helyet kapott. Ott volt Szentmihályi Antal, Bundzsák Dezső, Machos Ferenc, no meg a két ifjú legény, a túrán Santiago de Chilében debütáló Mészöly Kálmán és Farkas János.

Mondom, rég volt…

A Vasas akkor is vezette a tabellát – természetesen az NB I-ben. Később aztán ebben a szezonban is bajnok lett a csapat, története során harmadszor, a legendás Illovszky Rudolf vezetésével. Egyébként az a tavaszi idény nem volt "sima", szó sem volt diadalmenetről, a mi aranylábú gyerekeink a februári nyitányon nyertek ugyan az örök mumusnak számító Csepel ellen, idegenben. De aztán jött egy háromgólos zakó a Fraditól, és hiába győztük le a Honvédot, a Komlót és a Salgótarjánt, amikor a bombaformában futballozó Tatabányától fontos meccsen kaptunk ki. De a csapat szerencsére nem omlott össze, és a Győr, majd az MTK elleni döntetlen után megnyerte az év meccsét.

Bajnoki döntőnek számító találkozón 2–1-re verte az Újpestet.

Mindezt csak azért érdemes feleleveníteni, mert a sporttörténelem olykor ismétli önmagát. Most a másodosztályban kell győznünk hétről hétre, immár a harmadik szezont töltjük az NB II-ben (már elegünk van belőle, de nagyon…), és a hullámzó teljesítmény végén nagy győzelmek és váratlan vereségek után a szezon legfontosabb meccsét ezúttal is 2–1-re nyertük.

Nem az Újpest – a Mezőkövesd ellen.

De hogy mekkora örömet okozott ez a siker a Vasas-tábor tagjaiban, azt nehéz szavakban kifejezni. Az ember megnézi nyolcadszor, tizedszer, tizenkettedszer a meccs összefoglalóját, s hallja, ahogy a hazai lelátón azt mondja egy atyafi: "Te, ezek legalább háromszázan vannak…"

Az "ezek" mi vagyunk. Mi, a Vasas megannyi keserűséget, szenvedést megélt szurkolói. Mert nekünk az elmúlt évtizedekben nem jutott sikerélmény, úgy, mint a fradistáknak, az újpestieknek, kispestieknek vagy az MTK-soknak. Mi régesrég nem nyertünk sem bajnokságot, sem kupát, de még egy árva ligakupát sem. Mégis. A Vasas tábora nem csökken, nem zsugorodik. Az NB II-ben nagyjából ezerötszázas átlagot produkáltunk, amelyet sok első osztályú klub megirigyelhetne. Az 1500 néző persze nem sok. Sőt. Kevés. Ha azt nézzük, hogy a Fáy utcai sporttelepen annak idején Mészöly, Farkas, Váradi Béla, Izsó Ignác, Kiss laci, de még Galaschek Péter és Juhár Tamás idejében is négy-ötezren szurkoltak, akkor van hová visszafejlődnünk. De ha feljutunk, ha visszakerülünk az élvonalba, amire reális esélyünk van, megduplázható a nézőszám. A hurráhangulat talán kitart karácsonyig. Talán január végéig. De aztán jön a február, közeledik a tavaszi rajt, és mi az álmok világából visszakerülünk, visszahuppanunk a földre, a csapat megy Gyirmótra, a másik nagy rivális otthonába, ahol újra nyerni kell, mert egyszerűen muszáj. Különben, amilyen erős a mezőny, akár hármat is visszacsúszhatunk.

Lépéshátrányba kerülhetünk.

Hogy lesz-e új játékos a keretben, azt még most nem tudni. Jámbor János és Vancsa Miklós ugyanúgy látja a csapat helyzetét, lehetőségeit, mint mi. Elkelne az erősítés, s ez még akkor is igaz, ha a jelenlegi keretnek (és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni…) igenis alkalmasnak kell lennie arra, hogy a Vasas feljutó helyen végezzen. De a szurkoló már csak olyan, hogy még inkább stabilizálná a védelmet, mert olykor borzalmas egyéni hibák miatt kaptunk gólokat, stabilizálná a középpályát is, elkélne egy jobbra-balra keresztező, a pályát felszántó, bulldogszerű védekező középpályás. Vancsa Miklós kapcsolatrendszere, rutinja és mindenekelőtt reális gondolkodása most sokat segíthet. Kiválasztani azt az egy vagy két futballistát, akik valóban erősítést jelenthetnek az amúgy is acélos keretben, s akik nem törik meg azt a fajta harmóniát, csapategységet, amely a jelenlegi Vasast jellemzi.

Elsők vagyunk.

Ez igazi karácsonyi ajándék: Jámbor János ajándéka a Vasas-tábornak.

És persze Szanyó Károlyé is, akiből valóban jó edző válhat.

Csak türelem és bizalom kérdése az egész.

Elsők vagyunk – csakúgy, mint 61 őszén.

Akkor fél év múlva bajnoki címet ünnepelhettünk.

Most is erre vágyunk.