Szurkolótársunk Rill Béla sporttárs gyönyörűséges Jaguar kabriójában fogadhatnánk, hogy senki nem találná ki, melyik csapat lehet ez. Nem csoda. Hiszen csak kevés angyalföldi drukker fújja kívülről a Szolnoki MTE 1973-as csapatát. Pedig volt hozzájuk közünk. Egy meccs erejéig.

De az nem akármilyen találkozó volt. A Vasas abban a szezonban az 1972/73-as idényben tökéletesen megújult, idő előtt „nyugdíjazták” a két világklasszist, Mészöly Kálmánt és Farkas Jánost, rajtuk kívül elment néhány tapasztalt játékos, s jöttek helyettük a fiatalok, no meg a kispadra vissza a legendás Baróti Lajos. és a mi kedvenc csapatunk nem csak a bajnokságban szerepelt remekül (sokáig az aranyéremre is esélyes volt…), hanem a Magyar Kupában is. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy valamiféle diadalmenetnek tapsolhattunk. Az első fordulóban 1973. február 21-én Békéscsabán lépett pályára a piros-kék alakulat, és szó szerint kiszenvedte a soványka 1—0-s győzelmet, Vidáts Csaba a hajrában bólintotta be a hálóba a továbbjutásunkat érő gólt, tudniillik az akkori kiírás szerint az alacsonyabb osztályú csapatoknak a döntetlen is elég volt a sikerhez. És a Békéscsaba, amelyet éppen most szombaton gyűrtünk le nagy-nagy küzdelemben (bár az elején jól megszórhattuk volna őket…) akkor is a másodosztályban szerepelt. A lényeg persze a továbbjutás, és négy nap múlva február 27-én jött a Diósgyőr a Fáy utcába, a Vasas pedig 5—2-re győzött a miskolciak ellen, Tóth Bálint klasszis teljesítményt nyújtott, hármat rúgott, főszerepet vállalva a sikerben. De nem volt megállás, újabb három nap elteltével (a jelek szerint akkoriban jobban bírták a magyar labdarúgók a sorozatterhelést, senki sem panaszkodott…) egy másodosztályú csapattal meccseltünk. A helyszín sok Vasas-drukkernek lehet ismerő,s hiszen a találkozóra a Kőér utcában került sor.

Vertük ott néhányszor a Dominót vízilabdában..

A vízben, s olykor a parton.

De ez egy másik sportág. A Budapesti Spartacus akkor az NB I/B-ben szerepelt, telis-tele remek játékosokkal, például a korábbi huszonkétszeres válogatott, MTK-s Nagy Pistával, népszerűbb nevén a Parókával. A Szpari az előző körben az MTK-t búcsúztatta,  és a Vasasra is úgy várt, hogy jöhet az újabb meglepetés. Nem sokon múlott, vezettünk 1—0-ra, Váradi Béla góljával a Szpari egyenlített, majd Tóth Bálint megint vezetéshez juttatta csapatunkat, de Paróka bebombázta a második hazai találatot. Nagy-nagy izgalmak közepette a 77. percben tizenegyeshez jutottunk, Váradi Béla, Béluska pedig bebombázta azt.

Így jutottunk el Szolnokra. Az MNK elődöntőjét március 14-én rendezték, a Tisza-ligeti Stadionban, és annyi ember talán soha nem volt azelőtt ezen a sporttelepen, az újságok tizennégyezerre becsülték a nézőszámot, több százan, az is lehet, hogy több ezren rekedtek kint. Cúgos idő volt, a tavasz késett, már akkor is késett, reggel még havazott, amikor a Vasas busza elindult. Irtózatos meccs volt.

A Szolnok mintha az évszázad meccsét játszaná ellenünk, úgy hajtott, valósággal beszorított, benyomott, bepréselt a saját tizenhatosunkra. És a mi imádott csapatunk tagjai olykor arra rúgták a labdát amerre csak álltak. A szolnokiaknál egyébként volt néhány ismerős arc, például az akkor még jobbhátvédként szereplő Kántor Mihály, aki ki ne tudná, később csatlakozott az angyalföldi kerethez, és már bal bekként tagja volt a 1976/77-.es bajnoki címet nyert csapatnak. De Kántor azon a napon még ellenünk hajtott. A lelátón viszonylag kevés Vasas szurkoló foglalt helyet, de aki ott volt, rémülten nézte, hogy Tamás Gyula már a tízedik percben megsérül, s helyette pályára lép Mészáros Ferenc.

Aztán Bubu kivédte a szolnokiak szemét.

Pedig lőttek neki távolról, közelről, telirüszttel, jobb és bal külsővel, de a Vasas kapu érintetlen maradt, Nem így a hazaiaké. A második félidő kezdeti szakaszában szöglethez jutottunk, Béluska a jobb oldalról beívelte, benyeste a labdát, érkezett a remekül fejelő Komjáti Bandi, és befejelte a vezető gólt.

A győztes gólt.

Hiába nyomott a Szolnok, a szerencse mellénk állt.

Szolnokon az idősebb drukkerek alighanem azóta is emlegetik ezt a találkozót. S bizonyára lesz ott szombaton néhány közülük, a Tisza-ligeti stadion lelátóján,  s arra gondol majd, hová tűnt az a sok néző, és hová tűnt az igazi magyar futball. És eszébe jut majd az a 73 március 14-i meccs megannyi pillanata és szinte látja maga előtt a tiszta fehérben futballozó piros-kék hosszanti csíkkal díszített mezben játszó Vasast és a piros-feketébe öltözött Szolnoki MTE futballistáit.

Rég volt.

De most szombaton megint esélyesként utazunk a Tisza-ligeti stadionba. Esélyesként, listavezetőként, és a héten történt egy olyan esemény, amely még inkább bizakodóvá tehet bennünket. Néhány évi kalandozás és helyben járás után vissza, vagyis hazatért Lázok János. Az ő szerződtetése komoly erősítés, ráadásul üzenet. A Vasas üzenete a riválisoknak. Mert a Vasas vezet, a Vasas nyer – de a Vasas még többet akar. S ezért is megemelhetjük a kalapunkat Jámbor János és Vancsa Miklós előtt, akik nem spórolnak, nem taktikáznak, nem kivárásra játszanak, hanem ugyanazt akarják amit a szurkolók.

Bajnoki címet nyerni, feljutni.

Akkor, 1973. március 14-én bejutottunk a Magyar Kupa döntőjébe, és meg is nyertük azt. Minden idők egyik legjobb hazai kupafináléjában 4—3-ra diadalmaskodtunk a Honvéd ellen a Stadionban. A szolnoki siker ott, nagy diadalhoz segített bennünket. Ebben bízunk most is szombaton, a Tisza-ligeti stadionban, nyerjünk 1—0-ra. Aztán a szezon végén ünnepeljünk.

Ránk férne.

Íme egy összeállítás: Hegedűs – Kántor, Árvai, Kovács – Géczi, Papp, Mile – Szatmári, Czirnák, Nagy, Szolnoki. Szurkolótársunk Rill Béla sporttárs gyönyörűséges Jaguar kabriójában fogadhatnánk, hogy senki nem találná ki, melyik csapat lehet ez. Nem csoda. Hiszen egy kevés angyalföldi drukker fújja kívülről a Szolnoki MTE 1973-as csapatát. Pedig volt hozzájuk közünk.

Egy meccs erejéig.

De az nem akármilyen találkozó volt. A Vasas abban a szezonban az 1972/73-as idényben tökéletesen megújult, idő előtt „nyugdíjazták” a két világklasszist, Mészöly Kálmánt és Farkas Jánost, rajtuk kívül elment néhány tapasztalt játékos, s jöttek helyettük a fiatalok, no meg a kispadra vissza a legendás Baróti Lajos. és a mi kedvenc csapatunk nem csak a bajnokságban szerepelt remekül (sokáig az aranyéremre is esélyes volt…), hanem a Magyar Kupában is. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy valamiféle diadalmenetnek tapsolhattunk. Az első fordulóban 1973. február 21-én Békéscsabán lépett pályára a piros-kék alakulat, és szó szerint kiszenvedte a soványka 1—0-s győzelmet, Vidáts Csaba a hajrában bólintotta be a hálóba a továbbjutásunkat érő gólt, tudniillik az akkori kiírás szerint az alacsonyabb osztályú csapatoknak a döntetlen is elég volt a sikerhez. És a Békéscsaba, amelyet éppen most szombaton gyűrtünk le nagy-nagy küzdelemben (bár az elején jól megszórhattuk volna őket…) akkor is a másodosztályban szerepelt. A lényeg persze a továbbjutás, és négy nap múlva február 27-én jött a Diósgyőr a Fáy utcába, a Vasas pedig 5—2-re győzött a miskolciak ellen, Tóth Bálint klasszis teljesítményt nyújtott, hármat rúgott, főszerepet vállalva a sikerben. De nem volt megállás, újabb három nap elteltével (a jelek szerint akkoriban jobban bírták a magyar labdarúgók a sorozatterhelést, senki sem panaszkodott…) egy másodosztályú csapattal meccseltünk. A helyszín sok Vasas-drukkernek lehet ismerő,s hiszen a találkozóra a Kőér utcában került sor.

Vertük ott néhányszor a Dominót vízilabdában..

A vízben, s olykor a parton.

De ez egy másik sportág. A Budapesti Spartacus akkor az NB IB-ben szerepelt, teli s tele remek játékosokkal, például a korábbi huszonkétszeres válogatott, MTK-s Nagy Pistával, népszerűbb nevén a Parókával. A Szpari az előző körben az MTK-t búcsúztatta,  és a Vasasra is úgy várt, hogy jöhet az újabb meglepetés. Nem sokon múlott, vezettünk 1—0-ra, Váradi Béla góljával a Szpari egyenlített, majd Tóth Bálint megint vezetéshez juttatta csapatunkat, de Paróka bebombázta a második hazai találatot. Nagy-nagy izgalmak közepette a 77. percben tizenegyeshez jutottunk, Váradi Béla, Béluska pedig bebombázta azt.

Így jutottunk el Szolnokra. Az MNK elődöntőjét március 14-én rendezték, a Tisza-ligeti Stadionban, és annyi ember talán soha nem volt azelőtt ezen a sporttelepen, az újságok tizennégyezerre becsülték a nézőszámot, több százan, az is lehet, hogy több ezren rekedtek kint. Cúgos idő volt, a tavasz késett, már akkor is késett, reggel még havazott, amikor a Vasas busza elindult. Irtózatos meccs volt.

A Szolnok mintha az évszázad meccsét játszaná ellenünk, úgy hajtott, valósággal beszorított, benyomott, bepréselt a saját tizenhatosunkra. És a mi imádott csapatunk tagjai olykor arra rúgták a labdát amerre csak álltak. A szolnokiaknál egyébként volt néhány ismerős arc, például az akkor még jobbhátvédként szereplő Kántor Mihály, aki ki ne tudná, később csatlakozott az angyalföldi kerethez, és már bal bekként tagja volt a 1976/77-.es bajnoki címet nyert csapatnak. De Kántor azon a napon még ellenünk hajtott. A lelátón viszonylag kevés Vasas szurkoló foglalt helyet, de aki ott volt, rémülten nézte, hogy Tamás Gyula már a tízedik percben megsérül, s helyette pályára lép Mészáros Ferenc.

Aztán Bubu kivédte a szolnokiak szemét.

Pedig lőttek neki távolról, közelről, telirüszttel, jobb és bal külsővel, de a Vasas kapu érintetlen maradt, Nem így a hazaiaké. A második félidő kezdeti szakaszában szöglethez jutottunk, Béluska a jobb oldalról beívelte, benyeste a labdát, érkezett a remekül fejelő Komjáti Bandi, és befejelte a vezető gólt.

A győztes gólt.

Hiába nyomott a Szolnok, a szerencse mellénk állt.

Szolnokon az idősebb drukkerek alighanem azóta is emlegetik ezt a találkozót. S bizonyára lesz ott szombaton néhány közülük, a Tisza-ligeti stadion lelátóján,  s arra gondol majd, hová tűnt az a sok néző, és hová tűnt az igazi magyar futball. És eszébe jut majd az a 73 március 14-i meccs megannyi pillanata és szinte látja maga előtt a tiszta fehérben futballozó piros-kék hosszanti csíkkal díszített mezben játszó Vasast és a piros-feketébe öltözött Szolnoki MTE futballistáit.

Rég volt.

De most szombaton megint esélyesként utazunk a Tisza-ligeti stadionba. Esélyesként, listavezetőként, és a héten történt egy olyan esemény, amely még inkább bizakodóvá tehet bennünket. Néhány évi kalandozás és helyben járás után vissza, vagyis hazatért Lázok János. Az ő szerződtetése komoly erősítés, ráadásul üzenet. A Vasas üzenete a riválisoknak. Mert a Vasas vezet, a Vasas nyer – de a Vasas még többet akar. S ezért is megemelhetjük a kalapunkat Jámbor János és Vancsa Miklós előtt, akik nem spórolnak, nem taktikáznak, nem kivárásra játszanak, hanem ugyanazt akarják amit a szurkolók.

Bajnoki címet nyerni, feljutni.

Akkor, 1973. március 14-én bejutottunk a Magyar Kupa döntőjébe, és meg is nyertük azt. Minden idők egyik legjobb hazai kupafináléjában 4—3-ra diadalmaskodtunk a Honvéd ellen a Stadionban. A szolnoki siker ott, nagy diadalhoz segített bennünket. Ebben bízunk most is szombaton, a Tisza-ligeti stadionban, nyerjünk 1—0-ra. Aztán a szezon végén ünnepeljünk.

Ránk férne.