Kezdjük nagyon messziről, ugorjunk egyet az időben. A múltszázad ötvenes éveinek elején, egy alföldi falucskában, Tetétlenen, mik voltak azok az indíttatások, amelyek a helyi református lelkész kisfiát a futball felé terelgették?
- A labdarúgással kapcsolatos identitásomat – ami végül is az életemet jelentette – hármas egységben tudnám megfogalmazni. Az Úristen kegyelméből – és ezt nem csak mondom, hanem hiszem is – már kisgyermekként meglehetősen ügyesen bántam a labdával. Ennek köszönhetően kerültem aztán egy olyan közegbe, a hatvanas évek közepének Vasasába, amely minden téren biztosította számomra a kiteljesedést. Amihez persze a környezeten kívül kellett a szorgalmam, az akaratom, a céltudatosságom, az amit otthonról hoztam magammal. Édesapámtól hamar megtanultam és a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy mi, az akkoriban divatos megfogalmazás szerint a „klerikális reakcióhoz” tartozunk. A futball jelentette számomra azokban az időkben az egyetlen kitörési pontot.

Azt mondja saját bőrén érezte azoknak az éveknek a szélsőségeit…
- Édesapámat az 56-os forradalom után másfél évre internálták Kistarcsára, nagy szegénységben éltünk, hamar megtanultam mi a munka. Ástam, kapáltam, kaszáltam, markot szedtem, viszont nem vettek fel, nem mehettem a debreceni Református Kollégiumba. A Tóth Árpád Gimnázium akkori igazgatója – Polgár Sándor, korábbi válogatott röplabdázó – segített rajtunk. Édesanyám azzal búcsúztatott, ha nem leszek kitűnő tanuló, és fizetni kell a kollégiumért, akkor haza fog vinni.

Ez szerencsére nem történt meg, és gondolom Debrecen a futball terén is kinyitott egy kaput.
- Elsőben még nem járhattunk ki a városba, másodikban viszont már kimerészkedtem a DVSC ifijeinek edzésére.  A nagycsapatnál Teleki Gyula volt akkor az edző, aki korábban nyolc sikeres évet a Vasasban is eltöltött. Na, ő kiszúrt az edzéseken és felvitt a felnőttekhez, sőt tizenhat és fél évesen már három NB I-es meccsen is pályára küldött.  Az elsőn a Stécének még nem rúgtam gólt, másodjára  – a többek között Faragó, Bányai, Kotász által is fémjelzett Honvédnak  –  már hármat, egyébként 4:3-ra győztünk, majd az utolsó fordulóban Solymosi Pixi mellől négyet a Diósgyőrnek. Itt 7:4 lett a javunkra, ám sajnos ennek ellenére kiestünk az NB II-be.

A pályafutás elindult, igaz még „csak” vidéken. Akkoriban minden valamirevaló játékos a fővárosi nagyokhoz igyekezett. Az előbb említett Solymosi is már a Dózsában szerepelt a következő idényben, Puskás Lajos, hogyan került a Vasasba?
- Illovszky Rudolf és a méltatlanul elfeledett  Rózner Győző kitartó érdeklődésének köszönhetően, igaz nem egészen egyszerűen. 1964-ben kerültem fel Pestre. A Debrecen persze nem adott ki, emiatt néhány hónapig tétlenségre voltam kárhoztatva, de aztán beindult a „szocialista gépezet”, és a bajnokság végén már én lettem a Vasas házi gólkirálya, 14 találattal.

Hamar megtalálta a helyét a pesti nagycsapatban?
- Számomra egészen különleges élmény volt sok tízezer ember előtt játszani, tudva azt, hogy a gyepen te alakítod a dolgok menetét, ha gólt rúgsz és felnézel az eredményjelzőre a saját nevedet látod viszont. Ezek a dolgok inspiráltak, hiszen nem kerestünk annyira jól, hogy meggazdagodjunk belőle, teljesen más motiválta az embereket akkoriban, mint manapság.

A következő évben pedig Illovszky Rudi bácsi visszatért a csapat élére, és bajnokok lettek…
- Kellettek ehhez az ő kegyetlenül hatékony módszerei, amelyekkel bármiféle kilengésből visszazökkentet minket a futball kerékvágásába. Az csapat tudásban, szellemiségben, akaraterőben rendelkezett azzal a többlettel, ami a magyar mezőny élére repítette. Ha voltak is a kulturális gyökerek terén az egyes játékosok között különbségek, azok nem kerültek felszínre. Csak a játéktudás számított, ki hogy megy a rövidre, hogy indul be, hogy csúszik be. A futballon túl jól elvoltunk egymással, mondjuk én Varga Lacival egyetemben inkább tanultam a szabadidőmben, a többiek meg rendszerint kártyáztak. Rudi bácsi pedig mindenütt ott volt, sokszor hallottuk tőle: rám mindig számíthatnak, én mindig jövök, vagy így, vagy úgy… Ez sokszor kevésbé kellemes, de kétségkívül igazságos rend volt. 

Nyilván nem volt ismeretlen számára az ön származása, az hogy milyen közegből jött.
- Maximálisan tiszteletben tartotta a világnézetemet, tudta rólam, hogy járok templomba, mindig elengedett. Ezzel kapcsolatban mindjárt az elején volt egy emlékezetes esetem. A Fradi ellen készültünk a Vasas szakszervezet gödi vendégházában. Vasárnap reggel volt, én indultam az istentiszteletre, és szembe találkoztam egy pár fős társasággal, akik mögött ott jött Rózner Győző is, aki már messziről mutogatott valamit nekem. Biszku Béla és Gáspár Sándor indultak kártyázni. Én persze akkor még nem ismertem őket, köszöntünk egymásnak és megkérdezték, hova tartok. Mondtam, templomba. Kérdezték nem játszom délután? De igen, feleltem, majd tovább mentünk, Rózner Győző meg fogta a fejét. Délután, aztán ha jól emlékszem már a negyedik percben rúgtam egyet, majd pár perccel később még egyet. Néhány hét múlva újra ott készültünk, talán az MTK ellen, és az illusztris pártvezetők is ott voltak. Gáspár nekem szegezte a kérdést: nem megy templomba? Múltkor nagyon jól játszott utána… Nem világosítottam fel, hogy ennél azért bonyolultabb a dolog.

Tizenkét idény piros-kék mezben, 251 bajnokin játszott a Vasasban, és ötször volt házi gólkirály, hogy csak néhány alapadatokat említsek. Közben mintegy mellékesen, szerzett egy jogi diplomát is. Alig harminc évesen mégis felhagyott az aktív játékkal.
- Ezt is Illovszkynak köszönhetem. 1974 tavaszán elszakadt a keresztszalagom, nyáron pedig Baróti Lajost váltotta Rudi bácsi. Ő azt mondta, hogy nem jó a lábam, én kértem tőle három meccset, ahol megláthatja: én leszek a mezőny legjobbja. Egyet kaptam. A téli alapozáskor a fagyott göröngyös salakoson edzettünk, valamin összevesztünk, én bementem az öltözőbe és azt hiszem az egész vezetés fellélegzett, hogy abbahagyom. Vadász Károly, az akkori szakosztályvezető és Gáspár Sándor sportvezetőt akartak csinálni belőlem, engem viszont az edzősködés vonzott. Jobban érdekelt, hogy mi történik a partvonalon belül, mint az irodák mélyén, így aztán egy idő után elváltak az útjaink.

Harminchárom évesen már az NB I-es Debrecen kispadján ült és több mint tíz évig dirigálta a különböző csapatokat.
- Siófokon kezdtem a tréneri munkát, és végül kilenc csapatnál dolgoztam, számos konfliktussal. Az egykori bajnokcsapatból rajtam kívül Mészöly Kálmán és Mathesz Imre adta a fejét erre a munkára. Nem véletlen, hogy őket sem tartották sehol sem könnyű embernek. Illovszky Rudolf tanítványai voltunk, a munka, a következetes fegyelem voltak a vezérelveink, ezek a nézetek pedig már akkor sem voltak divatosak magyar futballközegben. Pedig a játékosoknak dolgozniuk kell, ezt próbáltam mindenhol megértetni, hiszen a mérkőzés végeredménye a produktum, a nézőt csak az érdekli: győz-e a csapat. 1988-ban hívtak a Fáy utcából: segítsek. Dunaújvárosban ekkor nagy terveket szövögettünk, de hát hívott a Vasas, és én mentem. Hiba volt. Nyolc mérkőzésig tartott a bizalom, akkor Maróti János elnöksége alatt papírom lett arról, hogy munkásságom „nem felel meg a szocialista nevelési elveknek”. Ekkor is „jött” Rudi bácsi, ő vállalt garanciát értem, így tudtam kilépni a szerződésemből, és elmenni egy görög csapathoz.

Nekem úgy tűnik van mindenről véleménye jelenleg is…
- Azért alapvetően békésen szemlélem a világot, de amikor azt látom, hogy hozzá nem értő emberek tevékenykednek valahol, akkor azért nehezen bírom magamban tartani a mondandómat. Mindenkinek a képességének megfelelő helyen kellene dolgoznia, és ez a labdarúgásunkban sajnos nagyon nincs így. Egy fiatal focista veleszületett képességeit fejleszteni kellene, megtanítani neki bizonyos dolgokat. Egy képzetlen utánpótlásedző egyenesen merényletet követ el a gyerekek ellen. Egyik este Fáy utcában vártam az ott játszó unokámat. Láttam egy tizennégy év körüli srácot, aki kint maradt öt labdával edzés után és gyakorolta a kapura lövést. A labdák szálltak mindenfelé, én meg néhányszor visszarúgtam azokat. Aztán közelebb mentem és mutattam neki, ha így és így tartanád a lábadat, akkor pontosabb lennél. Nézett rám, nyilván fogalma sem volt róla ki vagyok, de azért megköszönte, majd a végén megkérdezte, hogy jövök-e máskor is.

Megáll egy pillanatra ezen a jeles napon?
- Hatvankilenc, hetven, egyre megy. Ahogy nálunk Tetétlenben mondták: a tinónak nem saját érdeme, hogy ökör lesz belőle, csak öregednie kell. Sokkal nagyobb dolognak gondolom, hogy jövőre lesz az ötvenéves házassági évfordulónk. Na, az már ünnepelni való, hiszen a feleségemmel mindketten megdolgoztunk azért, hogy kitartsunk egymás mellett. Egyébként meg rendszeresen dolgozom a szállodámban is, szoktam mondani, én vagyok a VII. kerület legjobb felszolgálója. Presbiterként is igyekszem helytállni a Budavidéki Református Egyházközségben. És hát az is öröm számomra, hogy a fiam és a lányom élete is sínen lévőnek tűnik. Van négy unokám, akik közül kettő is  a Vasasban futballozik.

ja