A Győri Vasas ETO, a Vasas és az Újpesti Dózsa egykori remek kapusa olimpiai bajnok, EB-bornzérmes, nyolcszoros magyar bajnok, kétszeres MNK-győztes, a Vasassal és az Újpesttel is megnyerte a Közép-európai Kupát, s a lilákkal a BEK elődöntőjéig jutott. A kiváló formában lévő sportember készséggel állt a Vasas SC honlapjának rendelkezésére.

Régen minden egészséges fiúgyermek focizott, de hogyan kötött ki éppen a kapusposzton?
- A bátyám négy évvel idősebb, velük fociztunk Győrben a grundon, persze, hogy a legkisebbet lökték be a kapuba. Aztán ott ragadtam. Sokáig birkóztam is, az edzőim nagy jövővel kecsegtettek, a két sportág között vacilláltam, de a gimnáziumban testnevelés szakos volt az osztályfőnökünk, úgyhogy atletizálni is kellett. A birkózásban tetszett, hogy egyéni sportág, aztán rájöttem, hogy ott is sok függ a pontozóktól. Kapusként a futballban is az egyéni sportot találtam meg, hiszen a kapus többnyire magában van, a védők általában csak akkor segítenek, ha elég szigorú velük az ember.

Az ETO-ban lett NB I-es játékos, de szerencséjére az első év után rögtön kiesett a csapat…
- Akkor nem vettem a dolgot szerencsének. A Honvéd jelentkezett elsőnek, azt mondták, úgyis behívnak katonának, menjek hozzájuk. Igent mondtam, de azután jött Illovszky Rudolf, és azt is megígérte, hogy elintézi a Honvéddal az ügyet.

Kapusokkal akkoriban is jól álltunk. Erős volt a verseny?
- Gelei és a Fradiban Aczél voltak a korosztály legjobbjai. Mi Győrben 1956-ban megnyertük a megyei ifibajnokságot, a korosztályos válogatott edzéseire is meghívtak, de a csapatba nem kerültem be. Az NB I-ben jól ment a védés, ott figyelt fel rám a Vasas. Szerencsém volt, mert a korosodó Kamarás és különben szintén nagyon jó Kovalik mellett gyorsan bekerültem a csapatba.

Pedig az ember azt hinné, 190 centi alatt szóba sem állnak kapussal.
- Az akkoriban elvárt magasságot én is elértem. Ha elmegyek egy mostani kapus mellett, akkor persze törpének érzem magam.

A Vasassal gyorsan felért a csúcsra: két bajnokság, kupa, KK-siker, válogatottság.
- A csapatban jó arányban keveredetek az idősebb és fiatal játékosok. Sárosi, Kárpáti, Berendi és Bundzsák segítettek, elfogadtak maguk közé valónak. Különben is, egy barátom egyszer azt mondta, a fűre lépve más ember vagyok, határozottabb, keményebb.

Milyen volt a hatvanas években élsportolónak lenni? Volt sportállása?
- Nem tartottam magam amatőrnek, pedig a külföldi utakat és az edzőtáborokat leszámítva minden nap bejártam a munkahelyemre. Az egyik riválisom azt találta mondani, egész jó kapus lennék, ha nem venném olyan komolyan.

Aztán mégis átigazolt Újpestre. Miért ment el a Vasasból?
- Átvágtak. Az 1964-es olimpiai felkészülés közben a Vasasban mást állítottak a kapuba, Lakat Károly nem is akart kivinni Tokióba, mondván, hogy nem védek a csapatomban. Az volt a baj, hogy nem ittam együtt a hangadókkal. Aztán fiatal vetélytársam azt mondta, menjünk be együtt a főnökséghez, hogy egyikünket engedjék eligazolni. Ő egy hét múlva visszament egyedül, és bejelentette, hogy meggondolta magát, engem viszont egy évre kizártak az átigazolásból. Azt is mondták, hogy soha többet nem leszek válogatott, még a feleségemen keresztül is nyomást próbáltak gyakorolni rám. Edzeni sem hagytak, az egy év alatt lassan kiürült a lakásunk, el kellett adnunk a dolgainkat, hogy a két gyerekünk iskolába tudjon járni. Hívott az Újpest, ott Lang Feri már pályafutása végefelé járt. Azt hitték, el tudják intézni az átigazolásomat. Hát nem tudták elintézni, ki kellett ülni az évet.

Végül is nem járt rosszul, az Újpesttel még hat bajnoki címet, kupát, KK-t nyert, a BEK-ben elődöntőig jutottak.
- Igen, egy évvel később beindult a nagy bajnoki sorozat. De, csak hogy értsék, milyen idők voltak: az egyik bajnokságért például fejenként 4200 forint jutalmat kaptunk. Amikor a BEK-ben a Bayern München jött az elődöntőben, Sepp Maierrel, Gerd Müllerrel, Franz Beckenbauerrel, Bene Feri bement a főnökségre egy kis prémiumot kikunyerálni. Elzavarták azzal, hogy ha nem tetszik, menjünk máshová!

A magyar válogatott Európa élmezőnyébe tartozott. Sok nagy csata során állt a hálónk előtt.
- Az akkor Európai Nemzetek Kupájának hívott Európa Bajnokságon 1964-ben bejutottunk a négyes döntőbe. Balszerencsénkre a tornát Spanyolországban rendezték és mi a döntőbe jutásért összefutottunk a házigazdákkal. Nem nyerhettünk, a hosszabbításban kapott góllal 1:0-ra kikaptunk, a bírónak az volt a búcsúmeccse…  A harmadik helyért 3:1-re vertük Dániát. Ennek ötven éve – az olimpiákat leszámítva azóta is az a magyar válogatott utolsó érme.

Sok a mendemonda a 60-as, 70-es évek bundáiról. Tényleg bevett gyakorlat volt az eredménye megbeszélése?
- Előfordult, olyan esetekben, amikor volt mindenkinek előnyös végkifejlet. Én a magam részéről ezt sehogyan sem tudtam elviselni, már csak azért sem, mert a csatárok, ugye, mindig gólokat akartak rúgni, akkor meg milyen lesz az a döntetlen, és kinek a lelkén fog száradni… Volt olyan év, amikor két fővárosi csapat játékosai bizonyítottan megállapodtak, hogy ne a harmadik nyerje a bajnokságot. A főnökség ezt tudta, mégsem csináltak semmit. Azt is tudni kell, hogy az NB I-ben a tizede sem volt annak a bundának, mint az alsó osztályokban a totómeccseken.

Már akkor is a sportfogadás hozta magával a bűnt?
- Hogyne! Mentek a táskás emberek az NB II-es, NB III-as meccsek előtt, valakinek meg volt három-négy fix eredménye, már csak a többit kellett eltalálni a szelvényen.

Nem szép dolog a születésnapja kapcsán szóba hozni, de megkerülhetetlen Marseille, 1969 decembere, a Csehszlovákia elleni vb-selejtező. Akkor volt utoljára válogatott…
- Nem akartam védeni, rossz előérzetem volt. A külföldről hazahívott szövetségi kapitány a játékosok nevét sem tudta. Volt, hogy a mágnestáblára tizenkét korongot tett föl, úgyhogy a taktikai értekezleten a pálya minden részén fölénybe kerültünk. A csapatban borzalmas volt a hangulat, a szövetségben már a meccs előtt fenyegetőztek, nevek röpködtek. Az meg sportdiplomáciai kudarc volt, hogy a mérkőzésre a magyar bajnokság befejezése után egy hónappal került sor, miközben a csehszlovákok még javában játszottak. Mi korábban akartunk volna játszani, valahol Olaszországban.

Látszik, hogy azóta is nagyon bántja a vereség.
- Hát hogyne, hiszen utólag rám tolták. Pedig az első gólt 11-esből kaptam, és a négyből csak egy nevezhető kapushibának. A meccs első felében a félpályán se nagyon mentünk át. A kiesés után pedig a közönség velem szórakozott, akárhová ment az Újpest.

Az igaztalan bántás ellenére maradt a futballban, és edzőként is szép pályát futott be.
- Sokak szerint jobb edző voltam, mint amilyen kapus. Az indulásról szép emlékeim vannak, az Újpest ifinél kezdtem, egykori játékosaimmal most is jókat beszélgetünk, ha összefutunk. Két évig dolgoztam az akkor NB I-es Székesfehérvári MÁV Előrénél, majd Tatabányán a szövetségi kapitánynak kinevezett Lakat Károlyt követtem. Azután, amikor menesztették, önként félreálltam, hogy visszatérhessen. A Videotontól is én mentem el, mert az évadzáró vacsorán a klubelnök felhánytorgatta, hogy szép-szép az eredményünk, de jobb is lehetett volna. Mindezt azok után, hogy nem volt hajlandó tartalékkapust igazolni, hiába könyörögtem, hogy Disztl sérülése esetére gondoskodni kell a pótlásáról. Azt a választ kaptam, hogy Disztl nem szokott megsérülni. Azután az utolsó fordulókban az ifiből felhozott tinédzserrel kellett kiállnunk, fontos pontokat veszítettünk. Úgyhogy az elnök után felálltam a vacsorán, és azt mondtam, hogy hozzon helyettem jobb edzőt! Na, erre megint eltiltottak egy évre, nem dolgozhattam NB-s klubnál és külföldre sem mehettem.

Amilyen az élet, ezzel járt jól…
- Hát igen. Az eltiltás lejárta után Kuvaitban kaptam állást, Göröcs és Kárpáti Béla ott dolgozott, ők intézték a szerződtetésemet. Az első évben sokat kínlódtam a nyelvvel és a körülményekkel. A játékosok igazi amatőrök voltak, ha megsértődtek valamiért, mondjuk túl kemény volt az edzés, másnap nem jöttek. Sose lehetett tudni, hogy a gyakorláson heten lesznek vagy tizenheten. Mindenre fel kellett készülni, különféle gyakorlatokat kitalálni. Végül megnyertük a 20 évesek bajnokságát egy olyan kiscsapattal, amelyik korábban a dobogó közelébe se jutott.

Külföldön könnyebben elfogadták? Nagyobb volt a tekintélye?
- Külföldön könnyebben elfogadták a szavamat. Soha, senki nem szólt bele például a csapat összeállításába. Kuvait után három évet dolgoztam a Maldív-szigeteken, ahol nagyon szeretik a futballt. Minden csapatnál angol vagy német kollégák voltak. Egy-egy edzésen több néző volt, mint ma itthon egy NB I-es bajnokin!

Sokszor védett 70-80 ezer ember előtt. Milyen érzés volt?
- A tömeg jó érzés, komoly dopping. Az üres lelátók látványa viszont elkeserítő.

Mit kellene tenni azért, hogy újra kijárjanak az emberek? Mi lenne az első lépés az ehhez vezető úton?
- Az elitnek nem lenne szabad kisajátítani a labdarúgást. Mi annak idején szegény srácok voltunk, de szerettünk játszani, és tudtuk, hogy ez az egy lehetőségünk van kinőni a tömegből. Most az, akinek nincs pénze, annak a gyereke el sem kezdhet focizni, nem futja a tagságira, a drága cipőre, benzinre, hogy edzésekre vigyék. Arról nem is beszélve, hogy olykor nem a jobbik játékos kerül a csapatba, hanem az, akinek az apja lefizeti a kölyökedzőt. A Maldív-szigeteken napi két edzést tartottam, reggel 6-tól és délelőtt 10-től. Mind a kettőt végigcsináltam a játékosokkal, ha nem is teljes intenzitással, de együtt futottunk. Hazatérve volt, hogy a húszperces bemelegítés után, amit persze megint csak végigcsináltam, a játékosok rám szóltak: Misi bácsi, hagyjuk abba, nem bírjuk!

Horváth Gábor