Ott, abban pillanatban fogta föl több mint ezer Vasas-dukker a helyszínen, s több tízezren otthon a televíziókészülékek előtt, hogy valami mámorító dolog történt. Hogy az ő csapatuk, a riválisok által utóbb már csak Lúzer FC-ként emlegetett angyalföldi gárda nyert valamit.
Bajnoki címet. 
Felfoghatatlan érzés volt. Egy olyan szurkolótábor ünnepelhetett, könnyeivel küszködve, amely nem szokott. Illetve ez így nem igaz, hiszen évről-évre zengett-zúgott a Komjádi uszoda, vagy épp a Kőér úti szauna lelátója (vagy ha futballról van szó, az IIlovszky-stadion...) Ám hiába verődtek össze ütemesen a tenyerek, hiába énekelt torkaszakadtából a tábor, az öröm mindig elmaradt. Nem egy-két évig – időtlen idők óta. Futballban harminc éve volt bajnok a Vasas, vízilabdában tizennyolc esztendeje. Megannyi bizakodással, s keserűséggel eltöltött idény van mögöttünk. 
Aztán három évvel ezelőtt történt valami: a Folyondár utcai csarnok tán még soha nem látott ilyen ünneplést, mint ami a Vasas női röplabdacsapatának aranyérmét övezte. A sportújság ezerkétszáz nézőt írt, de voltak ott jóval többen, összezsúfolódva, egymás nyakába ugorva. Az is igaz, ha azon a napon a Vasas természetjáró szakosztálya ünnepelt volna bajnoki címet, megmászva a Bakonyt, vagy a szentendrei Kőhegyet, hát bizisten ott durrantak volna a pezsgősüvegek. 
Szegény, szegény angyalföldi hívek. 
Mennyire ki voltak már éhezve egy igazi sikerélményre. Tíz másodperc. Nagyjából ennyi volt hátra, és már kezdődött a mámorító ünneplés. Tíz másodperccel a Vasas–Domino bajnoki vízipóló-döntő negyedik találkozójának vége előtt került angyalföldi kézre a labda, miközben a piros-kékek 10–9-re vezettek, s onnan már nem volt visszaút, már nem volt esélye a Dominónak. Micsoda pillanat volt az, tizennyolc esztendő minden keserve vált semmissé, ott és akkor már senki sem gondolt egy Horváth Csaba nevű bíró elfogultságára, a Domino-játékosok kétségbeesett menekülésére, mögöttük a felbőszült, ökölbe szorított kezű Vasasos fiúkkal. Senki sem gondolt a fájó vereségekre (hány és hány ilyen volt...). Csak a bajnoki cím számított. 
Drámai csata volt az Varga Dániel főszereplésével. 
Mintha a sors keze lett volna, amely négyet vágott a Dominónak. 
Csaknem egy óráig tartott az önfeledt ünneplés, a csapat együtt ugrált a drukkerekkel, hol elérzékenyülve, hol széles vigyorral az arcukon. Tán a játékosok sem fogták fel, milyen lidércnyomástól szabadították meg a Vasas híveit. Kipukkadt, szertefoszlott, elsüllyedt a klubot sujtó átok. Megszűnt az a pokoli érzés, hogy a Vasas nem képes átlépni önmaga árnyékát. 
Fölfogható mindez jeladásnak. 
Talán már a sors is unta a nyeretlenséget. 
Földön, vízen, levegőben, szárazon – új sikerkorszak kezdődhet.