Hosszú évek rutinját szakítottuk meg idén azzal, hogy nem a jó öreg, számunkra már túlságosan is ismert andalúz városba, Sevillába mentünk edzőtáborozni, ehelyett ezúttal más irányba indultunk világot látni. 
Honfoglaló eleink kalandvágyó és merész vére pezsgett bennünk, midőn úgy döntöttünk, hogy beadjuk derekunkat és vállalkozunk a "kísérleti nyúl" szerepére és eljövünk a messzi keletre, régóta halljuk már, hogy jó hely ez a Dubai (illetve Abu Dhabi pontosan). 
Sikerült hajókat szerezni, szállodát szerezni, szóval örömmel és kellemes bizsergő érzéssel -a felfedezés fura leheletével a tarkónkon - vágtunk neki a nagy útnak. Meg különben is, untuk már Sevillát, de rohadtul! 

Repülőutunk mondhatni sima volt, minden rendben zajlott, talán csak az megemlítendő, hogy néhányan már a reptéren majdnem agyvérzést kaptak Toma (Kulifai Tamás) ténykedésétől. 
Ugyebár az indulás előtt illik 2 órával korábban kiérkezni a légikikötőhöz, hogy minden flottul menjen. Ez többé-kevésbé mindenkinek sikerült is, egyedül Totyát (Tomát) kivéve és Zolit (Kammerer), akit az előbb említett kolléga hozott a reptérre. Mindenki csak rájuk várt, mert a lapáttartó nagy dobozt addig nem tudtuk feladni, míg Toma bele nem rakja lapátját. Evezőjén kívül viszont még számos egyéb holmit - labdákat, lábtámaszt, szivacsot etc... próbált beleerőszakolni a szerencsétlen kis tárolóba, ami már így is púpos volt, s félő volt, hogy nem lehet majd lezárni. 
Tipikus magyaros művelet zajlott: 2-3 ember próbálta meg lezárni, leragasztani a dobozt, míg legalább 10 másik egyén roppant okos és kioktató verbális szócsatát vívott, hogyan is kéne csinálni. 

Végül is sikerült felszállani a repülővel. 

A gépen egy kis "merényletet" követtünk el Kammerer Zoli ellen. Tudniillik, aznap volt szülinapja. A csapat mindig megünnepli tagjainak eme jeles napját egy kis sütivel, tortával. Vettem is neki - mindig szétdobjuk a költségeket - még otthon jófajta karamellás és meggyes-csokis sütiket. (lehet, jobban hangzott volna, ha öntömjénező módon azt írom ide, hogy két szerény kacsómmal gyúrta s kelesztette, mézédes házi süteményekkel rukkoltam elő, amit Norbi update-es, nagy, boldog karácsonyi szakácskönyvből lestem ki, miközben szállt a konyhában a fahéj illata, de nem így történt :). 

A reptéren Totya említett manővere miatt nem maradt már idő a köszöntésre, így elhalasztottuk a repülőre. Schenk Áronnak volt egy pompás ötlete, hogy milyen jó lenne, ha a légiutas-kísérő hölgy mondaná be a gépen a köszöntést! No, fel is kerekedtem Áronnal, és miután felvázoltuk a stewardessnek a tervet, ő még rátett egy lapáttal és végül az lett, hogy a kapitány köszöntött minket a fedélzeten, majd a mondandója végén külön boldog szülinapot kívánt a mi "öreg" olimpiai bajnokunknak! Ekkor mi a rejtekből előugorva –a szomszédos ülésről - nagy tapsvihar közepette elővettük az addig nyomorgatott és megolvadt sütiket, és átadtuk a gyermeki örömmel az arcán csodálkozó Zoltánnak, kinek egyébként névnapja is volt. 

Az út ettől eltekintve eseménytelen volt. Éjszakai landolás, három óra eltolódás. Útlevélvizsgálat, vámvizsgálat, minden oké, de álljunk meg itt! Az arab fináncoknak rögtön szemet szúrt a csapatunk gyanús kinézete, ezért a kompánia 80%-át alaposabb vizsgálatnak vetették alá. A táskákból előkerült vitaminok és gyógyszerek igencsak felkeltették érdeklődésüket, miközben a kezük a pisztolyuk ravaszán pihent, hátha a B6 vitaminos ampulla támadni készülne. Zolinak majdnem a fogkeféjét is megfogdosták. Totya persze mit sem törődve, hogy csomagját átvizsgálják, nyugodtan rezignált arccal kijött a terminálból és csak később a Szafi (Tóth Dávid) és még  vagy négy vámőr ideges hívó szavára ballagott csak vissza a motyójához.   

Egy kellemes kis busszal vágtattunk tovább - az ötödik sebességet mint olyat nem ismerő sofőrünkkel - a 100 km-re lévő Abu Dhabiba (Dubaiban szálltunk le), ahol bázisunk lészen. A szálloda gyönyörű, az emberek kedvesek, mosolygós a személyzet. Így tértünk nyugovóra. 

Bőséges ízes reggeli után indultunk megtekinteni a strandot, ahol a hajóink vártak reánk, de ezt majd később...