Zsinórban hat győzelmet aratott a csapat, az utóbbi két találkozón viszont mindössze egy pontot gyűjtöttek. Minek tudod be ezt a megtorpanást?
- Nehéz erre válaszolni – mondta némi töprengés után Tóth András. – Most jöttek el azok a bajnokik, amikor kicsit komolyabbak az ellenfelek. Nem gondoltam egyébként, hogy ezt a két fordulót összesen egy ponttal zárjuk. Nyilván minden meccsen úgy lépünk pályára, hogy szeretnénk nyerni, ám pont a legutóbbi két mérkőzésen éreztem azt, hogy egy kicsit elhittük: mostantól minden működni fog, akárki is legyen az ellenfél. Hangsúlyozom, ez nem csak a játékosokra vonatkozik, hanem rám is.
Túl korán dőltek hátra?
- Ezt nem mondanám, mert odatették magukat, mentek előre becsülettel. Egyetlen dolog hiányzott: a játék. Mindkét hétvégén beleestünk abba a hibába, hogy nem a saját játékunkra törekedtünk, hanem felvettük ezt a kicsit indulatos és ideges, „rúgjuk előre és szaladjunk utána” szemléletet. Ezzel nem akarom megbántani az ellenfeleinket, csak ránk nem ez volt a jellemző. Például a turai meccsen is nagyon rossz felfogásban játszottunk az első félidőben. Ezen menetközben nem is igazán tudtunk változtatni, ezért nagyon kellett a szünet, ahol egy kicsit helyrerázhattam a srácokat. A fordulás után rendeztük a sorokat, játékban sokkal jobbak voltunk, egyértelműen a Tura fölé nőttünk, beszorítottuk őket. A gól hiányzott, hasonlóan a Rákosmente elleni találkozóhoz. Ez egy kellemetlen meglepetés a számomra, mert korábban minden mérkőzésen megvoltak a helyzeteink, és szinte mindig betaláltunk. Az is igaz, hogy nem kaptunk olyan gólokat sem, mint Turán. De a hiba mindenkinél benne van a pakliban, nem szeretném senkire kihegyezni ezt. Úgy gondolom, az én felelősségem is, méghozzá nem kevésbé, mint a játékosoké, hogy az utolsó két meccs így alakult. Van előttünk még négy meccs, ezeket megpróbáljuk behúzni, és így odaérni a második helyre.
A lefújás után azt nyilatkoztad, hogy úgy érzed, elúszott az ezüstérem. Pedig csak 2-3 pont a hátrányotok a riválisokkal szemben.
- Igen, de szabadnaposok vagyunk a hétvégén, és ha most a Tura nyer, akkor négy pont lesz az előnye, vagyis lépéshátrányba kerülünk velük szemben. A másik nagy ellenfél a DVTK II., akikkel találkozunk még, de ők meg öt ponttal léphetnek el, ha győznek az előttünk álló fordulóban. Ha utána meg is verjük őket, azzal még csak három pontot faragtunk. Egyet aludva a történtekre továbbra is azt mondom, hogy talán eljátszottuk az esélyünket a második helyre. A célunk ezzel együtt nem változott, megpróbálunk odaérni a dobogó második fokára. Ez a közös elhatározásunk a csapattal, és pont ezért is fáj a vasárnapi vereség, mert a kezdés előtt éppen arról beszéltem az öltözőben, hogy reményeim szerint ez a siker a fiúknak legalább annyira fontos, mint nekem. Lehet, hogy túl nagy terhet dobtam rájuk ezzel, amivel egy picit belehajszolhattam őket ebbe a csapkodós, rohanós játékba.
Lehetett hatása annak, hogy egy nappal a turai mérkőzés előtt kiderült: kiestünk az NB I-ből? Már csak azért is, mert ezúttal is többen játszottak vissza az első keretből.
- Persze, alapvetően meghatározta a hangulatot. Elég volt végignézni a buszon ülő arcokon. Ebben benne volt az is, hogy sok fiatal játékosunk van, akik innentől kezdve nem tudják, hogy milyen sors vár rájuk, megint egy kicsit bizonytalanná vált a jövőjük. Ezt nyilván nehéz feldolgozni. Akár ennek is betudható, hogy idegesebben játszottunk. De ebben akkor megint csak benne vagyok én, mert nem éreztem át, hogy ezt le kellene vennem róluk. Ne érts félre, a felelősség az övék is, de fiatalemberekről van szó, akiket az új helyzet legalább annyira foglalkoztat, mint a szakmai stáb tagjait.
Nem tudom, hogy valóban így van-e, de a hírek szerint a másodosztályban nem kell tartalékcsapatot indítani. Az első keret kiesése tehát megpecsételheti a Vasas II. sorsát is.
- Nem kell, hogy legyen másodikszámú együttes, de lehet. Megnéztük a versenykiírást, amiben az áll, hogy nem kötelező, de meg lehet tartani. Aztán hogy ez így lesz-e, azt majd a jövő eldönti…
