Koromsötét volt az Illovszky-stadionban, csak az eredményjelző alatt pislákoltak a gyertyák és mécsesek. A fényár közepén a fiatal Várady Béla mosolygott ránk egy fotóról, hóna alatt labdával, Vasas-címeres mezben. Mellette egy másik kép, a hatvanadik születésnapján készült, könnyes szemmel integet rajta a szurkolóknak. Talán akkor skandálták utoljára a nevét ebben a stadionban… 

Most viszont tapintható a csend, csak a hangszóróból suttog a zene, az emberek jönnek, mécsest gyújtanak, aztán megállnak. A félkör egyre csak dagad, egyszerűen nem lehet elindulni, pedig a fagy egyre maróbb, de a lábak földbe gyökereznek.
Egy ilyen pillanatban sok mindent megért az ember. Például azt, hogy mi a lényege a sokszor emlegetett Vasas-családnak. Mit jelent, amikor az apuka a még éppen csak járó gyermekével kézen fogva gyújt gyertyát Várady Béla portréja előtt, vagy az, amikor a kisírt szemű Kiss Lászlóba Ihász Kálmánék próbálnak lelket önteni. 

Barátok, játékostársak, elődök, utódok, szurkolók, akik tomboltak a bombagóljai után, és szurkolók, akik már csak a nézőtér ama bizonyos szegletében látták, hétről hétre, minden egyes Vasas-meccsen. Az emlékek különböznek, a nevező mégis közös: Várady Béla az egész piros-kék családnak borzasztóan hiányozni fog.

További képek>>