A Vasas SC elnöke Markovits László, sí szakosztályunk jelenlegi, valamint egykori elnöke Tóth Etre és Lednyiczky Zsigmond, a szakág két örök-vasasos irányító-mindenese Rosivall Zoltán és Fazakas Mónika, baráti ebéden köszöntötték az ünnepeltet.

A hét évtized összes történésének számbavétele majdhogynem a lehetetlennel egyenlő, próbáljunk meg kiragadni közülük néhányat. Először is a kezdetekről. Hogyan lett önből a sport, a testmozgás elkötelezettje?
- Gyermekkoromban –  az ötvenes évek első felében –  jó ideig a testmozgás szempontjából átlagos volt az érdeklődésem. Általános iskolában tagja voltam a suli futballcsapatának, ám semmi több. A döntő fordulat 1956 nyarán következett be, amikor családunk Zugligetbe költözött.

Ami Budapesten – fekvésénél fogva – a télisportok egyik központjának számított sokáig.
- A hely adottságaiból adódóan ott találkoztam először szánkóval és síléccel, bár az is igaz, hogy azon a télen az embereknek nem az volt a legfőbb vágyuk, hogy a havas sportok adta örömöknek hódoljanak. Én mindenesetre olcsón hozzájutottam egy pár használt léchez a Makarenkóról elnevezett gyermekotthonban, amivel úgy ahogy voltam – kötés nélkül, utcai cipőben – többször is lecsúsztam Harangvölgyben. Ha túlságosan felgyorsultam, leugrottam róla, a léceket meg kereshettem lent.

A Harangvölgyhöz képest pedig csupán látótávolságra van a Vasas sífutóbázisa…
- A kísérletezgetéseim során összeismerkedtem olyan fiatalokkal, akik már versenyszerűen síeltek, és ők 1957 őszén elcsaltak a Vasasba. A szakosztály akkoriban a Normafa út 26.-ban, egy szakszervezeti üdülőként használt villa alagsorában székelt. Óriási élet zajlott ott, nem csoda, hogy megtetszett az a világ.

Gondolom innentől már nem kötés nélküli lécen csúszott a havon…
- Hamarosan már versenyeken is indultam. Más volt akkoriban a rangja az ilyesminek. Emlékszem első ilyen megmérettetéseim egyikén, 23. lettem a Budapest-bajnokságon, másnap pedig a Toldy gimnáziumban, ahova jártam, kihívtak a katedra elé és a többiek megtapsoltak. Hamar eljutottam az ifi válogatottságig, 1962-ben pedig a Vasas 3x30 km-es váltójának a tagjaként felnőtt magyar bajnok lettem. Csodálatos világ tárult ki előttem.

Mit jelentetett a hatvanas években élsportolónak lenni?
- Számtalan kiváltsággal járt, elég ha arra gondolok, hogy egy átlag magyar állampolgár három évente utazhatott nyugatra. Jómagam 1964-ben voltam először edzőtáborban Ausztriában, majd onnantól telente heteket töltöttünk el ott, és persze versenyekre is jártunk nyugati országokba. Aztán ott volt a sportállás fogalma, ami talán a mai fiataloknak annyira már nem ismerős. Én a Beloianniszban dolgoztam műszerészként – jelfogókat gyártottunk. Szerettem ezt csinálni, de persze rengeteget hiányoztam, kikérőkkel, munkaidő kedvezménnyel. Egyszer egy galyatetői edzőtáborba küldtek is egy levelet utánam, hogy a munkám nélkülözhetetlen, jelenjek meg a gyárban. Persze a klub vezetői elintézték, hogy ne kellejen mennem, és átraktak egy másik munkahelyre, a Ganzba.

Irigylésre méltóan eredményes sportpályafutás kerekedett ki aztán ebből.
- Versenyzőként jártam a grenoble-i téli olimpián 1968-ban, érdekes, hogy ez volt tulajdonképpen az első igazi világversenyem. Már előtte 1964-ben is kerettag voltam, de akkor végül nem vett részt magyar sífutó az olimpián. Hatvannyolc után aztán számtalan világbajnokságon, világkupán indulhattam el, idehaza tizenegy felnőtt magyar bajnoki címet szereztem. Azt gondolom kihoztam magamból ami bennem rejlett. A kezdetekkor nem neveztek tehetségesnek, de rengeteget dolgoztam, és a munka a siker egyik alapja. Fizikailag egyébként talán még ma is abból élek.

Egy idő után aztán a versenyzőből edző lett. Miként történt a váltás?
- A Vasasban amolyan csapatkapitányként is funkcionáltam, és gyakran rám bízták az edzések megtartását, így ezen a téren is gyűjtöttem tapasztalatokat. Aztán megkerestek a Dózsából, hogy éppen nincs edzőjük, vállaljam el. Az ott eltöltött három évvel indult el a tulajdonképpeni edzői pályafutásom. Ezután újra visszakerültem a Vasasba, és 1985-ben Beták Imre nyugdíjba vonulásakor én kaptam meg a vezetőedzői posztot. Egyetlen feltételem volt, hogy Rosivall Zolival, aki 1959 óta a barátom, közösen irányíthassuk a szakosztályt. Jól működő rendszert építettünk ki, a nyolcvanas évek végén több mint ötven versenyzőnk volt, szinte számolatlanul nyertük a bajnoki érmeket. Válogatott versenyzők sorát neveltük ki, akiket ott is mi irányítottunk. Sportvezetőként további három olimpiát is megjártam, de ez sokszor nem volt annyira könnyű. Megesett, prominens sportvezető megkérdezte tőlem a verseny előtti estén: holnap ugye ott lesztek az élen?

Miként éli meg ezt egy edző, hogy ellentétben a sport egyik alaptörvényével, a világversenyeken mégsem a végső győzelemért küzdenek a magyar sífutók, biatlonisták?
- A sport másik alapvetése, hogy mindig realistának kell lenni, nem a vágyak alapján osztják a helyezéseket. Nyilván a körülmények behatárolják a lehetőségeket. Itt nem is elsősorban arra gondolok, hogy kevés a jó terep és a hó Magyarországon. Különösen igaz ez manapság, amikor pénzzel minden lehetőség megteremthető. Amikor versenyeztem, rendszeresen legyőztem az osztrák sífutókat, akkor ők nem foglakoztak ezzel a szakággal. Azóta pedig…

Milyen jövő várhat a magyar sísportra, az északi szakágra?
- Az utóbbi években folytatódott a leépülés, lesz kvótánk ugyan az olimpiára, de ez inkább a szerencsének és nem a tudásunknak köszönhető. Négy éve még Tagscherer Zoli vasasosként, a saját jogán vívta ki az indulást. A normafai síházunkban mi még próbáljuk csinálni, biztosan nyerünk most is jó pár magyar bajnokságot, de nem könnyű. Az utóbbi években akinek egy kicsit is jobban ment eligazolt tőlünk. Létrehozott magának egy egyszemélyes klubot, hogy a támogatásokat minél jobban kihasználja. Még azt sem mondom, hogy nem tudom megérteni őket…