Ön a piros-kék hívek középgenerációjának egyik, ha nem a legnagyobb bálványa. A maga mögött hagyott évtizedekre gondolva békesség van a szívében?
- Mindenképpen. Csodálatos hatvan évet éltem meg, és ennek nem is érzem a súlyát, hiszen belül ugyanaz a jókedvű, vidám, talán kissé gyerekes Várady Béla vagyok, aki voltam sok évtizeddel ezelőtt is.
Csodálatos életem volt. Letettem valamit az asztalra a futball világában, hiszen ha nem így lenne már elfelejtettek volna, ám én még manapság is érzem a szurkolók szeretetét. Fiatalon ezt nem fogja fel az ember, természetesnek veszi, nem kerít nagy feneket a dolognak. Most már tudom értékelni, úgy vélem szerencse is kellett ehhez, és én szerencsés voltam. Elkerültek a rossz dolgok, az egészségem is rendben van, persze a lábaim elfáradtak, de hát mentek eleget, így hát ez sem csoda.

Hihetetlenül sokszínű pályafutásából folytatásos regényt is írhatnánk, ezúttal azonban csak egy-egy lényeges momentumot ragadjunk ki. Hogyan is kezdődött az egész?
- Putnokon a futballpálya mellett laktunk, és ahogy sok más gyerek, én is egyfolytában rúgtam a labdát. Tizennégy évesen már játszottam a helyi csapatban. MNK meccsen fogadtuk a szomszédvár ózdiakat, rúgtam nekik két gólt, edzőjük Vilezsál Oszkár megvárt a meccs után, hazakísért szüleimhez, és kérte őket engedjenek el az Ózdi Kohászba. Nagyon jó helyre kerültem. Ahogy lehetett – tizenhat évesen – bemutatkoztam az NB I B-ben, ifiválogatott lettem. Az idősebbek elfogadtak, bátorítottak, így például Csank Jani is, aki a kapus volt akkor ott.

A labdarúgó karrierje ezek szerint sínre került, de miként lett ebből Angyalföld, a Vasas?
- Nem könnyen, hiszen akkoriban a mainál lényegesen erőteljesebb lokálpatriotizmus dívott. Borsod megyében úgy gondolták, hogy nekem Diósgyőrben kell kiteljesednem. A megyei ifi válogatottal harmadik helyen végeztünk 1970-ben a Székesfehérváron megrendezett országos döntőn. Machos Ferenc, aki akkor nemcsak a Vasas edzője volt, hanem magyar korosztályos válogatotté is, egyből delegált egy vasasos szakszervezeti alakulatba, majd szinte már haza sem engedtek, beköltöztem Pesten az Eötvös utcai székház egyik szobájába, ahol többnyire feküdtem az ágyamon és persze edzésekre jártam. 
Eljött az ősz, az Ózdi Kohász az első fordulóban a FŐSPED Szállítóknál vendégeskedett. Bejöttek hozzám a hatodik kerületbe, hogy menjek, meccs lesz. Én meg el is mentem. Hát ez a Vasas szempontjából hiba volt. Vissza kellett mennem Ózdra. Persze azért a piros-kék vezetők sem hagyták annyiban, lejöttek hozzánk, édesapám pedig, aki tanárember volt, az ózdi elnökkel aláírtatott egy papírt, hogy amennyiben az idény során jól teljesítek, következő évben elengednek a Vasashoz. Na azért ez nem ment simán, a diósgyőriek továbbra is nagyon akartak, végül az MLSZ döntötte el, hogy mehetek. A Fáy utcában 1971 őszén, a negyedik fordulóban a Bene Feri féle Újpesti Dózsa ellen mutatkoztam be, húszezer néző előtt, ez tudom ma már hihetetlen. Ugyan 2:0-ra kikaptunk, de gondolhatja mindenki, hogy nekem ez maga volt a csoda.

A vidéki fiú felkerül Budapestre…
- ...és megtapsolja a villamost. Csókolommal köszöntem az öltözőben, ahol olyan futballisták ültek, akikről addig csak olvastam. Álmaimban sokszor átéltem ezt, de hogy az álmokból mi lesz azt mindig az élet dönti el. Újra csak azt tudom mondani, nekem szerencsém volt. Generációváltás közepén volt akkor a csapat. Farkas János, Ihász Kálmán, Mészöly Kálmán búcsúzott, de Puskás Lajos, Menczel Iván, Molnár Dezső még játszott a legendás Vasasból. Rövidesen Baróti Lajos bácsi lett az edzőnk, vele dobogósok lettünk a bajnokságban és MNK-t nyertünk, majd jött Rudi bácsi.

Illovszky Rudolf, aki számtalan vasasos futballista életében, így gondolom az Önében is megkerülhetetlen sarokkő lett.
- Érkezésekor letett egy hároméves tervet a klubelnök Kiss András asztalára, amelynek a végén a bajnoki dobogó szerepelt. Amit az öreg eltervezett, azt mindig véghez is vitte, most sem volt másként, 1977-ben bajnokok lettünk. Először is megkereste minden posztra a megfelelő játékost. Engem a balszélre szánt, ami nekem persze nem tetszett, húztam a számat. Ő tudta, hogy majd úgyis betörök, nekem viszont egy pécsi meccsembe került, amíg erre rájöttem. Ezután hétközben megkérdezte: „Na hogy lesz ez?”, mondtam: jó kimegyek...
Hihetetlenül kemény ember volt, féltünk tőle, soha nem kellett kiabálnia, a hangsúlyaiból éreztük, hogy mit kell csinálni. Persze a szakmát is nagyon értette. Azon ritka emberek közé tartozott, akinél a fehér fehér volt, a fekete fekete. Az ígéretét mindig betartotta, a futballistáinak sok mindent kiharcolt.

Ekkor persze Ön már túl volt néhány szép sikeren.
- Tizenkilenc évesen gólt rúgni az olimpiai döntőn, vagy éppen hármat a Magyar Kupa fináléjában, szerepelni az U23-as Európa-bajnok csapatban, mind-mind felejthetetlen élmény, a pillanat adománya, amit igazán csak érett fejjel tud megbecsülni és értékelni az ember.

Gondolom fájó emlék, hogy a világbajnokság kimaradt az életéből, pedig az Argentínába vezető út sikerességének érdekében Ön is sokat tett.
- Ott voltam a helyszínen, csak éppen játszani nem játszhattam a sérülésem miatt. A felkészülés legvégén szponzori kérésnek eleget téve egy műfüvespálya avatón vettünk részt Németországban. Tunézia volt az ellenfél, mi pedig soha nem játszottunk addig még olyan talajon. Az észak-afrikaiak nagyon nekünk estek, nem kíméltek bennünket, eléggé paprikás lett a hangulat. Szabadrúgáshoz jutottunk, Törőcsik Andris és Tóth Jokka szólt, rúgjak ki valakit a sorfalból. Ahogy lendítettem a lábam, mintha kést döftek volna belé, elszakadt a combizmom, pedig addig soha nem voltam sérült. Mondtam a vezetőinknek engedjenek haza, éreztem, hogy nem fogok rendbe jönni. Kutas István elkezdett ordítani velem, mit képzelek, hogy én mondom meg, mi legyen. Kiutaztam én is Argentínába, ott újra rásérültem, majd én lettem az egyik bűnbak, sok mindent rám kentek.

Ez már korábban is így volt, ugye a legendás balatoni cigányozás…
- Nem voltam én szent, de ezek a történetek kitalációk voltak, mint például az is, hogy Dobogókőre jártam a barátnőimmel. Olyanokért kellett magyarázkodnom, aminek köze sem volt a valósághoz, de az újságokban benne volt, így még a szüleim is számon kérték rajtam. Sikk volt akkoriban ilyeneket írogatni. Eleinte lázadoztam ez ellen, kimutogattam a meccseken amikor szólt a kórus, de ekkor is Rudi bácsi segített. Azt mondta engedjem el a fülem mellett, csak a futballal törődjek.

Aztán jött még a légióskodás, ami akkoriban jutalomnak számított harmincéves kor után a válogatott labdarúgóknak.
- Ajándékként kaptuk, pedig megdolgoztunk érte, és ráadásul későn is jött, de nagyon tetszett. A franciaországi Toursba kerültem, ahol az első évben megnyertük a II. osztályú bajnokságot, a szurkolók elárasztottak a szeretetükkel. A Feyenoord is szemet vetett rám, el is utaztam Hollandiában, de az OTSH-ból utánam telefonáltak, hogy nekem Franciaországra szól az engedélyem, és örüljek, hogy egyáltalán kimehettem. Én ekkor úgy döntöttem, hogy hazajövök, de kaptam a verdiktet, hogy menjek vissza Toursba. Szóval még haza sem jöhettem. Nehogy már én döntsek a saját sorsomról… 
A franciáknál viszont éreztem, hogy nem bocsátották meg a holland kalandot még a csapattársaim sem, az edzéseken is keménykedtek velem. Egy újabb év elteltével aztán csak sikerült visszatérnem Magyarországra, a Vasasba. Egy évet kaptam, aztán Kisteleki István lett az edző, aki közölte, hogy nem számít rám. Úgy döntöttem, hogy abbahagyom, el is utaztunk a feleségemmel Franciaországba nyaralni.

De még nem lett vége…
- Nem bizony, megkeresett a Vác, hogy fiatal a csapatuk, össze kéne valakinek fogni az ifjakat. Gyönyörű évek voltak azok is, megnyertük az NB II-es bajnokságot, bennmaradtunk az NB I-ben. Három év után, levezetésként Ausztriába mentem, ahol az FC Pama történetének első Regionalliga győzelmének is részese lettem. Ekkor már eléggé fájt a térdem, úgyhogy a végleges búcsú ideje is eljött.
Kisgyerekkoromban, ahogy megtanultam járni, elkezdtem futballozni, és majdnem negyvenéves koromig ezt tehettem. Nincs bennem hiányérzet, megérte, remélem akik kívülről szemlélték a pályafutásomat azok is így gondolják.