Januártól át kívánja adni helyét az utódoknak a szakosztály irányítását. Hatvanhat éve a síelés és a Vasas az élete, hogyan telnek majd a napjai nélküle?

Azt nem mondtam, hogy többet nem is látnak. Itt leszek én ezután is mindennap, de már nem én szeretném hozni a döntéseket. Bár eddig is volt segítségem Fazakas Mónika és Rosivall Zoltán személyében, akikkel mély barátság alakult ki közöttünk az elmúlt évtizedek alatt. Testileg egyáltalán nem érzem magam öregnek, vélhetően jók a génjeim, a nyolcvan azonban mégiscsak nyolcvan. Itt az ideje, hogy átadjam a stafétabotot. A síelés azonban örökre a szerelmem marad. Senkivel el nem cserélném az életemet. Amondó vagyok, hogy inkább éljen valaki hatvanat jól, mint nyolcvanat unalmasan. Szerencsés vagyok, mert nekem ez utóbb is élményekkel gazdagon, aktívan és egészségesen telt el.

Miki bácsi nélkül nem is nagyon telt el nap a Normafánál. Hogy tudta összeegyeztetni mindezt a családdal?

Nehezen. Feleségem, Vera nevét, imába kellene foglalni, az ő megértése, és türelme kellett ahhoz, hogy a síelésnek szentelhessem az életem. Ő is sífutott valamikor, s bár nem túl magas szinten űzte, azért volt annyi ismerete a sportágról, hogy bátran támaszkodhattam a meglátásaira. Lányunk Dóra és fiúnk Matyi egyaránt a családi hagyományokat folytatta, igaz előbbi viszonylag korán abbahagyta a versenyzést, ám a sportágtól a mai napig nem szakadt el, gyakran besegít oktatóként. Utóbbi azonban nagyon szorgalmasan edzett, még olimpiára is eljutott. Viszonylag nagy gyermekeink között a korkülönbség, hiszen feleségem három diplomát is szerzett a házasságunk alatt. Úgy látszik, családi vonás, hogy mindenki aktív, a legjobbat akarja kihozni magából. És már itt is a harmadik generáció, Martin és Nándika egyaránt keményen gyűri a versenyeket, nagyon büszke vagyok rájuk.

Energiát, időt, és tudást nem kímélve rengeteget adott a magyar sísportnak, azon belül is a sífutásnak. Mit kapott vissza, cserébe?

Talán a barátságokat említeném az első helyen. A világ minden táján vannak sporttársaim, egy év sem lenne elég ahhoz, hogy valamennyit meglátogassam. Ráadásul feleségem iszonyú jól főzött, igazi magyaros konyhát vitt, aki csak egyszer is kóstolta, soha nem feledte. A külföldi vendégeket az országban is vittük mindenfelé, szép emlékekkel távoztak tőlünk. De persze a szakmai tudás is nagyon sokat számított a barátságok kialakulásában. Rólam mindenki tudta, hogy csak a kemény munkában hiszek, és ennek szellemében éltem versenyzőként éppúgy, mint edzőként. A mai napig vallom, hogy mindenki saját sportsikerének kovácsa, pontosan annyit kap vissza, mint amennyit beletesz.

Bizonyára ennek is nagy szerepe volt a sportágválasztásban.

Az a sors döntése volt, hiszen az én szüleim nem sokat tudtak a sportról. Jászberényben kertészkedtek, én még szánkót sem láttam arrafelé. Amikor Pestre költöztünk, eleinte a várnegyedben laktunk, tizenhárom éves koromtól pedig Zugligetben. Itt mindenki síelt, így csöppentem bele a sportágba. A forradalom utáni évben lettem a Vasas igazolt versenyzője. A saját példámon okulva nem is szoktam egyetlen gyereknek sem azt mondani, hogy késő már belevágni. Én is tizenhárom évesen láttam először havas lejtőket. Igaz, nagyon szorgalmas voltam, nem a tehetségem miatt jutottam el a válogatottba, majd a világversenyekre.

Ma már nehéz elhinni, hogy későbbi igen sikeres versenyzői karrierje nehezen indult.

Pedig sokáig csak másodhegedűs voltam, Beták Imre bácsi mindig talált egy nálam tehetségesebbet. Mindaddig amíg nem bizonyítottam a rátermettségemet. Zakopánéban vehettem részt az első komoly edzőtáborban, a sérült Bartha Magdolna helyére ugrottunk be Erdős Gyurival. Fele-fele arányban fizettük az útiköltséget, csak hogy mehessünk. Idővel egyre jobb lettem és kiszorítottam azokat, akik korábban előttem jártak. Az ötvenes évek végén, hatvanas elején nagyon komoly felnőtt sífutó gárdája volt a Vasasnak. Négy ütőképes, háromfős együttest is ki tudtunk állítani, ezért elég nagy volt a rivalizálás. Hatvanháromban húszévesen lettem a felnőtt bajnokcsapat tagja. Egy évvel később pedig már a válogatottnál is számoltak velem. Sajgó Pál húsz éven át haragudott rám, amiért ilyen fiatalon megvertem őt…

Pályafutása csúcsa az olimpiai részvétel lehetett. A grenoble-i téli ötkarikás játékokon három távon is indult, ötven kilométeren a negyvenötödik helyen futott be. Ma sokan örülnének egy hasonló eredményhez.

Megtettem, ami tőlem telt, bár nem voltunk könnyű helyzetben. Az érkezés másnapján már rajthoz is kellett állni a harmincas távon. Ráadásul a körülmények is újdonságként hatottak. Olyan csodálatos volt a nyom, mint amit most a gépek csinálnak, miközben mi itthon lábbal tapostuk a pályát. Ennek megfelelően hihetetlenül gyors volt, meg kellett volna tanulnunk azon a frekvencián pörögni. De nem volt rá lehetőségünk. Az is nehézséget jelentett, hogy a hazai válogatóversenyeken óriási csata dúlt, a csúcsformánkat ezekre kellett időzítenünk, ha egyáltalán ki akartunk jutni. Az edzőtáborban a többiek már rég ebédeltek, amikor én még elmentem egy kört futni. Ennyire akartam. Az olimpián ideális esetben jobban is mehettem volna, de hiányzott a rutin, a mai eszemmel jobb eredményt érnék el. Gyakorlatilag ez volt az első igazán nagy világversenyem. Később szerencsére behoztam a lemaradást, szinte megszámlálhatatlan vb-n, világkupán vehettem részt. Edzőként pedig három újabb ötkarikás játékon.

Melyik volt még emlékezetes versenye?

Lahtiba volt egy kalandos utazásunk. Vonattal mentünk, Moszkván keresztül, és egy hiányzó pecsét miatt nem mehettünk tovább. Másnap reggelre rendeződött az ügyünk, éppen beestünk a tizenöt kilométer rajtjára, másnap kilenckor pedig már az ötvennek vágtunk neki. Ilyen előzmények után a hosszabbik távot egyedül én fejeztem be a négy magyar közül. Pedig nagyon gyorsan kezdtem. Azt hittem, hogy nekem szurkol a közönség, később derült csak ki, hogy a holló szónak finnül is van értelme. Annyira kiéheztem a végére, hogy még a nyers tojásfehérjét is megittam…

Mindig is tudta, hogy edző lesz, benne marad a sportágban?

Hosszú éveken át voltam csapatkapitány, edzőnk, Schäffer János helyett gyakran én vezényeltem le a gyakorlásokat. Korán nagyon önálló lettem, majd megkerestek a Dózsából, hogy segítsek, mert nincs edzőjük. Elvállaltam, bár továbbra is a Vasasban versenyeztem. Így fordulhatott elő, hogy a versenyen a saját tanítványomat vertem meg. Később válogatott keretedző lettem, s bár nagyon ügyeltem arra, hogy tisztességes versengés nyomán jelöljem ki a szarajevói olimpiára utazó csapatot, így is értek támadások. De sohasem a versenyzők részéről, ők szerintem nagyon szerettek. Sokan a kezem alatt értek férfivá, volt, hogy egyetlen nap alatt száz kilométert is megtettünk. A TF-en is olyan szorgalmas diák voltam, mint amilyen versenyző a pályán. Jelesre államvizsgáztam. Az ott tanultakból élek a mai napig.

Mit szeret a legjobban a sportágban?

Talán a sokrétűségét. A körülmények is állandóan változnak, teljesen kiszámíthatatlan, hogy éppen hó, jég, vagy eső áztatja a pályát. De a természet közelsége is mindig lenyűgözött. Amikor látod a hegyet, de nem a közelebbit, hanem a távolabbit célzod meg. Mert mindig az utóbbiig mentünk. Hiába ez a legszebb sport a világon. A statisztikák szerint pedig nyolc-tizenkét évvel hosszabbítja meg a sífutás az életünket. Úgy tűnik, erre én vagyok az élő bizonyíték!

Fotók: Vasas Attila