A hetvenes évek Fáy utcai aranycsapatának volt balszélsője. A válogatottal bronzérmet nyert 1978-ban, s ezzel az olimpiai szereplést is kiharcolták. Különleges nemzedék volt az önöké.

Szerencsésnek is érzem magam, csodálatos emlékek kötnek a Fáy utcához, amely nem csak a második otthonom volt, de néhány éven keresztül az első is. Amikor Gabival összeházasodtunk (Ihász Gábor dalszerző, énekes, Ihász Kálmánnak, a Vasas olimpiai bajnok labdarúgójának testvére – a szerk.) és nem volt hova mennünk, a sporttelepen, a faházban húztuk meg magunkat elnöki engedéllyel. Az együtt töltött csodálatos tizenhat évünk legszebb időszaka volt ez, felhőtlenül boldogok voltunk. Itt találkoztunk először, kisfiúnk születését azonban már a szomszédban, az egyesületi segítséggel kapott lakásban várhattuk, ahonnan ráláttunk a pályákra. Később elköltöztünk ugyan Zuglóba, egy családi házba, de a klub iránti szeretetünk soha nem változott. Nagyon boldog voltam, amikor ezt a kötődésemet aranygyűrűvel erősítette meg a Vasas.

Pedig nem is a Fáy utcában kezdte a kézilabdázást.

Nem bizony, a közelmúltban elhunyt Csenkiné Varga Zsuzsi ajánlott az akkori vezetőedző, Fleck Ottó figyelmébe tizenhét éves koromban. Mindig jobban szerettem a fiúkkal játszani, kicsit talán vadóc is voltam, s ezt a tüzet látta meg bennem az egyik testnevelőtanárom ötödikes koromban. Egy suliváltás után kerültem sikeres kézisek sorát kinevelő Sztancsek Jánosné Marika néni kezei alá, aki a Vörös Meteorba irányított. Zsuzsi barátnője volt, innen a jó kapcsolat, s amikor a csapat az MTK-val egyesült, én szabadon igazolhattam a Vasashoz. Rám tényleg igaz az a mondás, hogy jó időben kerültem jó helyre, hiszen ettől kezdve tíz éven át a bajnokcsapat tagja lehettem. Olyan nagy nevekkel játszhattam, mint Csíkné, Sterbinszky, Bujdosó, Angyal és még sorolhatnám. Óriási dolog volt ez a számomra, hiszen nagyon fiatal voltam, nem véletlenül mondom, hogy nagyon szerencsés vagyok.

A Vasas egyik fantasztikus női kézilabdacsapata. Ihászné Hajós Mária az álló sorban jobbról a negyedik, összetéveszthetetlen copfjával

Mi volt a csapat titka?

Nagyon jó volt a hangulat, igazi csapatként viselkedtünk a pályán és azon kívül is. Pedig egy női együttest sohasem könnyű összetartani, ám ez Csík Janinak a kiváló pedagógiai érzéke révén nagyon jól sikerült. Keményen rászorított minket arra, hogy aki akár egyetlen centivel is előrébb áll, annak kell passzolni. Nem lehetett önzőzni, a tehetségünket a közösség szolgálatába kellett állítani. S bár később hívtak a Szpariba is, én mindig maradtam a Vasas család büszke tagja. De a mesterekkel kapcsolatban is szerencsés voltam. A Vasashoz kerülve Fleck Ottótól is sokat tanultam, nagyon szerettem őt, majd jött Csík, a válogatottban pedig Török Bódog. Amikor először a címeres mezt magamra húztam, meg sem mertem szólalni a jelenlétében, annyira tiszteltem. Nemcsak jó szakember, de kiváló ember is volt. Később nagyon jó, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Férjem korai halálát követően nagyon mély gödörbe kerültem, ám ő akkor is figyelt rám. Levitt a nosztalgia válogatott edzéseire, mert úgy gondolta, hogy közösségre van szükségem. Ebben is igaz volt, az ekkor ismét megtalált "csapat" a mai napig az életem része.

Kisfiúk, ifj. Ihász Gábor születése óriási boldogság volt a Vasashoz ezer szállal kötődő szülőknek

Fia születését követően önt már alig-alig lehetett látni a kézilabda pályákon, és az edzői szerepkör sem vonzotta.

Viszonylag későn szültem, s bármilyen fontos szerepe volt is az életemben a sportnak, bármilyen sokat kaptam is tőle, család nélkül sem tudtam volna elképzelni a mindennapjaimat. A kis Gabival ezért otthon maradtam, amit a mai napig nem bántam meg. Kedvemre kiélvezhettem az anyaság minden pillanatát, és ennek is nagy része lehet abban, hogy fiammal nagyon jó kapcsolatban maradtunk, sikeres doki lett, akire felnézhetek. Ez vonzóbb volt számomra a tizenegyedik bajnoki címnél. Érdekes, hogy szüleim pedagógusok voltak, de én nem örököltem ezt az érzéket tőlük, nem tudtam átadni a kézilabdás tudásomat a gyerekeknek. Tisztában voltam a képességeimmel, ezért ezt nem is erőltettem, ahogy az eredeti szakmámban, vállalati tervezői statisztikusként sem próbálkoztam, tudtam, hogy nem találtam volna meg a helyemet. Utóbbihoz hiányzott belőlem a precizitás.

De a civil életben is megtalálta végül a helyét…

Gabi halálának feldolgozásához jó pár évre volt szükségem, a betegsége alatti fél év volt életem legborzalmasabb időszaka, ám ezt követően a szerencse ismét rám mosolygott és a sporttársak segítségével a Thomas Jeans céghez kerültem. Idővel három üzletüket is vezettem, az utolsót éppen tíz éve zártam be, két évvel a nyugdíjba vonulásomat követően. Nincs magas nyugdíjam, de nem panaszkodom, mert rendezett és nyugodt életem van. A balatonkenesei nyaralómban minden évben összejövünk a nosztalgia csapattal. Olyan bulikat és énekléseket csaptunk korábban, hogy az egész domboldal a kézis „öreglányoktól” volt hangos. Mostanában már kicsit nehezebben hozzuk össze ezeket a találkozókat, és kicsit talán csendesebbek is vagyunk, de a hagyományhoz azért még mindig ragaszkodunk.

Az Osló elleni BEK-meccs a Vasas 10-esének egyik legszebb emléke, ezen a találkozón is megállíthatatlan volt a balszélen

Mit köszönhet a sportnak? Melyek a legszebb emlékei?

Ó, én szinte mindent, hiszen nemcsak a sikereket kaptam a kézilabdától, de a szerelmet és ezáltal a fiamat is. A bajnoki címek sorozata, a BEK-meccsek, vagy a világbajnoki dobogó harmadik helyére felállni, mind-mind fantasztikus élmény volt, nem lehet közülük egyet sem kiemelni. Tényleg önfeledt, boldog időszakot élhettünk meg, a külföldi utazások révén pedig kivételezetteknek is érezhettük magunkat. Szerencsére a sérülések elkerültek, de hát pici voltam, ha meglöktek, már ügyesen gurultam is. Ez a mai napig jellemző rám, a kézilabdának is komoly szerepe van abban, hogy még mindig jó formában vagyok. Akkor is, ha most már inkább a gyaloglás jelenti a mozgást a számomra, nem pedig a futás. Ötvenöt lehettem, amikor abbahagytam a meccselést  "lányokkal", mert már éreztem az izmaimat. Pedig a fiatalokat is gyakran elkaptuk. Hiába voltak mozgékonyabbak, ha bemutattam egy cselt, máris én voltam előnyben. Mi még a fifikás, színes kézilabda képviselői voltunk, s maradtunk is örökre. De a kitartást, az erőt, a fegyelmet, a küzdeni tudást is a pályáról hoztam, ennek köszönhettem, hogy a nehéz időszakokban sem roppantam soha össze, a mai napig megőriztem optimizmusomat és jókedélyemet. Ajánlom is a sportot minden kisgyermekes szülőnek, hiszen valóban az életre nevel. Az élmények pedig örökre megmaradnak.

A válogatottban is a tízes mezt viselte, több mint ötven alkalommal (jobbról a harmadik a guggoló sorban)