Emlékszik rá, hogy miként kezdődött?
- A nyolcvanas évek közepén az óbudai Árpád Gimnáziumban tanítottam biológiát és kémiát, oda járt az idő tájt Szíjjártó Csilla, aki elsős létére rengeteget hiányzott, hiszen folyamatosan érkeztek a kikérők a Vasastól. Tiszavölgyi István volt akkoriban az igazgató, aki egy idő után megelégelte ezt: „Idekéredzkedik, odakéredzkedik, az iskolájának meg nem hajt semmi hasznot…”, és engem kérdezett, hogy mit lehetne csinálni. A válasz kézenfekvő volt, szervezni kell egy iskolai röplabdacsapatot is. Igen ám, csakhogy a testnevelő tanárok a kosárlabda irányába voltak elkötelezettek, így ez rám maradt. A csapatot összeverbuváltam, de az edzőséghez nem igazán értettem, így szakmai segítséget a Vasastól kértem. Először jött Góczy Árpád, aztán később Hőnig Laci is bekapcsolódott a munkába. Első nekifutásra egészen a középiskolás bajnokság országos selejtezőjéig jutottunk, ez megtetszett a gyerekeknek, megtetszett nekünk is, az igazgató pedig mellénk állt.

Egy sikertörténet kezdete volt ez?
- Az gondolom igen, egyre szorosabbá vált a kapcsolat a klubbal, a szakmai oldalt adta a Vasas, mi pedig egy-egy tehetséges lány beiskolázásával működtünk közre. Az évtized utolsó éveire eredményes és jó hangulatú műhely alakult ki az Amfiteátrum mellett, hozzánk járt akkor a később ismerté vált játékosok közül az említett Szíjjártó Csillán túl, például Treiber Gabi és Szikora Ildi is. Volt egyébként még egy bázisiskolája akkoriban a Vasasnak, a Kaffka Gimnázium, ahol a legendás utánpótlás nevelő Vihar Levente szervezte a röplabdaéletet, ott tanult például Nyári Virág is abban az időben. Egy alkalommal – azóta is példa nélküli eset – középiskolás kupadöntőre került sor Győrben, a Kaffka Margit és az Árpád gimnázium között, a benevezett huszonnégy játékos kivétel nélkül mind a Vasas igazolt sportolója volt.

Kapcsolódási pont tehát akadt, de miként lett ebből életre szóló munka és elkötelezettség a Vasasnál?
- Kaptam egyszer egy felkérést, el tudnám-e kísérni a Vasas fiataljait Tatára, egy utánpótlás tornára. Elmentem velük, majd utaztunk Esztergomba, Veszprémbe és egyszer csak azt vettem észre, hogy valamennyire már a klubhoz is tartozom. Valamikor 1990 körül Müller Tibi kiment Amerikába dolgozni, és ekkor vált hivatalossá a kapcsolat, hiszen felkértek, hogy legyek technikai vezető.

Gondolom innentől aztán élmények sokaságát raktározta el.
- Pontosan így van, igaz egyben már előtte is volt részem, hiszen az 1989-es esztendő bajnoki címe, csupa sajátnevelésű játékossal nehezen feledhető. Ha az ezt követők közül csak az egészen kiemelkedőket akarnám megemlíteni, akkor is nagyon hosszú lenne a sor, de a legmaradandóbb talán az, amikor a harmadik számú európai kupasorozatban, a CEV Kupában az 1995/96-os idényben a négyes döntőig meneteltünk. Ez azóta is – sajnos – a magyar női röplabda sport legutolsó jelentős sikere. Janda Attila volt a vezetőedző, Ankarában rendezték a finálét, de már a negyeddöntő sem volt akármilyen, hiszen az olasz Ravennát idehaza 3:1-re legyőztük, odakint ugyanilyen arányba kaptunk ki, és végül egyetlen egy pont döntött a javunkra. A fináléban, a török fővárosban 10 000 néző előtt játszottunk, azt hiszem ez a tény sok mindent elmond. Fantasztikus csapat állt össze akkor, Nyári, Dambedzet, Polgár később külföldön is bizonyított közülük.

Mielőtt közelednénk a jelenhez, egy pillanatra szaladjunk még vissza az időben. A tanári pálya mellett a második hivatása a sporthoz köti, fiatal éveiben voltak gyakorlati tapasztalatai ezen a téren?
- Természetesen egyáltalán nem állt távol tőlem a testmozgás. Törökszentmiklósról származom, a középiskolás évek alatt kézilabdáztam, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem elvégzése mellett, a DEAC színeiben az első osztályban röplabdáztam. Az aktív sport tehát a tanulmányaim ideje alatt része volt a mindennapjaimnak. Az egyetem után dolgozni kezdtem, előbb a Vízműveknél, aztán tanárként a már említett Árpád Gimnáziumban, jelenleg pedig az újpalotai László Gyula Gimnáziumban. Ettől az időszaktól már csak inkább a szurkolásra korlátozódik a „sporttevékenységem”, ezen a téren mindenevő vagyok, bármilyen izgalmas esemény odaköt a képernyő elé.

Idén február végén szakosztály-igazgatónk Vatai Gabriella szülési szabadságra ment, ön vette át a munkáját, így az addiginál is közelebbről élhette át a csapat bajnoki győzelmét.
- Ha már előbb az élményekről beszéltünk, akkor úgy gondolom, hogy az évek óta tartó rendkívül sikeres „Jókay-éra” eddigi csúcspontja volt ez az idény. Tehetséges, fiatal gárda állt össze erre a szezonra, megérdemelten gyűjtötték be a kupa és a bajnoki aranyat is. És ha már neveket említettünk korábban, most Gudmann Csillát kell szóba hoznom, aki fiatalon részese volt az 1996-os diadaloknak is, és ráadásul nem sokkal előtte ő is az Árpád Gimnáziumban érettségizett, tehát mondhatom, hogy igazán közelről követhettem annak idején a szárnypróbálgatását. Most pályafutása végén visszatért a Vasasba és nagy segítségére volt a fiataloknak.

Mekkorát változott az élet a több mint húsz esztendő alatt a Folyondár utcában?
- Amikor a függöny mindkét oldalán csak röplabdáztak, kétség kívül egyszerűbb volt az életünk, de természetesen tudom, hogy változik a világ és ezt nem csak ebben lehet lemérni. Annak idején kitörési pont volt a kislányok életében a sport, a röplabda. Sokan jöttek hozzánk a közeli lakótelepekről, talán az otthoni szerényebb lehetőségeiknek is köszönhetően jobban megbecsülték azt, amihez általunk hozzájutottak. Ma már nem egészen van így, például még a gyerekek nyári olaszországi túrájára sem egyszerű összetoborozni a létszámot, régen meg óriási rivalizálás folyt azért is, hogy mondjuk ki kerül be tizenkettediknek egy országos döntőre utazó csapatba. Persze most is aranyosak a lányok, de tény, hogy anno könnyebb volt motiválni őket.

Bár sokakkal együtt remélem, hogy még nagyon sokáig részese lesz a szakosztály mindennapjainak, mégis szívesen vennék egy rövid összegzést az eddigiekről.
- Nagyon sokat kaptam a klubtól, olyan emberi kapcsolatokat, amik életem végéig elkísérnek. Dolgozhattam kiváló szakemberekkel, akiket mindenképpen szeretnék név szerint is felsorolni: Garamvölgyi Mátyás, Sun De Li, Héra Gábor, Kasziba István, Hőnig László, Benkóné Kőrös Marika, Janda Attila, Ratimorszky Károly, Jókay Zoltán. Megismerhettem olyan játékosokat, akiknek pályafutását példaként lehet állítani a fiatalok elé. Hármat hadd ragadjak ki közülük, Nyári Virág, Bardi Gyöngyi és Tormási Orsi hozzáállása a röplabdához engem lenyűgözött. Nagyon jó kapcsoltba kerültem a játékvezető Hóbor Bélával is, akit roppant korrekt embernek tartok.
Aztán, hogy tágítsam a kört a Vasas-család felé: a közös névnapozások, beszélgetések más szakosztályok képviselőivel, a légkör, a kölcsönös tisztelet egymás iránt szinte felidézhetetlen. Csak egy példa erre, Illovszky Rudi bácsit például sohasem lehetett köszönésben megelőzni. A mai, rohanó világ emberének ezt már nem könnyű elképzelni. Ezek mind-mind olyan dolgok, amik nélkül biztos, hogy szegényebb lennék.

Az élet azonban nem áll meg, újabb és újabb feladatokkal, kihívásokkal kell szembesülni…
- Jókay Zoltán, csakúgy, mint az utánpótlásedzőink, kiváló munkát végeznek, a különböző korcsoportokban az évek során közel ötven bajnoki és kupa aranyat gyűjtöttünk be. Ennek ellenére fejlődni mindig lehet, és ezt az idei nemzetközi szereplésünk is bizonyította. A következő idényre valószínűleg jelentősen átalakul a felnőtt csapatunk, de számos olyan tehetségünk van, akiknek bátran adhatunk lehetőséget. Ismerem őket, a gyerekek között is évről évre igyekszem követni mindenkinek a sorsát. Ahogy említette az élet nem áll meg. Kerekké teszi a történetet, hogy manapság már, az első válaszomban emlegetett Szíjjártó Csilla lánya, Benedek Gabriella is nálunk üti a labdát.