Fiatal korától életének természetes közege volt a futball és a Vasas, ahol az évtizedek alatt páratlan megbecsülést és tiszteletet vívott ki magának. Hátborzongató belegondolni, hogy Rudi bácsi a 101 éves Vasas Sport Club történetének kétharmadát az egyesületben töltötte. A klubbal megélt hatvanhét év alatt a fényes diadalok mellett keserves időszakok is osztályrészéül jutottak, de játékosként, edzőként és vezetőként mindig a Vasas sikereiért dolgozott. 
Futballistaként 270 bajnoki mérkőzésen lépett pályára piros-kék színekben, edzőként pedig 487 alkalommal ült a kispadon és négy alkalommal vezette bajnoki címig a Vasast. Háromszoros magyar válogatott labdarúgónak mondhatta magát, és közel negyven találkozón vezényelte nemzeti csapatunkat szövetségi kapitányként. Még életében róla nevezték el a Vasas stadionját Angyalföldön.

Illovszky Rudolf, a Vasas SC Örökös Tagja, Aranygyűrűse és Életműdíjasa, 2008. szeptember 23-án, 86 esztendős korában hunyt el.

Gazdag és fordulatos életútja, temérdek emlékeznivalót kínál.
Legendás barátság fűzte Kubala Lászlóhoz és Raduly Józsefhez. Kubalával a klub történetének első bajnoki címére aspiráló, és az utolsó fordulóban azt elbukó, 1948-as Vasasban kerültek közel egymáshoz, az Illovszky, Kubala jobbszárny a válogatottban is bemutatkozott. A Barcelonában világhírnévig jutó jobbösszekötővel élete végig tartotta a kapcsolatot, egyszer még szövetségi kapitányként is „megmérkőztek”, a magyar illetve spanyol válogatott élén 1972 januárjában.
Raduly Józseffel partvonalon innen és túl, sokfajta kapcsolatot ápolt. Előbb játékostársak voltak, aztán trenírozta barátját, később pedig a pályaszélén állva együtt vezették bajnoki címig a Vasast, míg végül a sokat megélt stadion lelátóján egymás mellett ülve örültek a kései utódok egyre ritkuló sikereinek. 
A klub ötvenéves születésnapjának évében nyert bajnoki címet rögtön követte a második, sokak szerint ez az együttes volt minden idők legerősebb piros-kék alakulata. Elég ha arra gondolunk, hogy Illovszky Rudolf a Bajnokcsapatok Európa Kupájának elődöntőjéig vezette a fiúkat. Néhány évvel később, az újra mindig fogékony szakemberként, a 4-2-4-es felállás meghonosításával a harmadik bajnoki aranyát nyugtázhatta edzőként, és tizenkét év múlva következett a negyedik is. Világklasszisok futballoztak akkoriban Angyalföldön, hogy csak Farkas Jánost, Mészöly Kálmánt, Várady Bélát említsük. Egyikük sem volt „könnyű ember”, de mégis mind tűzbe mentek az „öregért”!

Ha baj volt, akkor is mindenki őt kereste. Megannyi diadal után, 1995 tavaszán hetvenhárom évesen, a reménytelen helyzetben lévő, kieső helyen álló gárdát vette át. Mindig is kemény ember volt, de sohasem követelt többet másoktól, mint amennyit saját magától elvárt. Ekkor sem tagadta meg önmagát, akár ars poeticának is felfogható köszöntője az öltöző falán is olvasható volt: „A rendet, a fegyelmet, a munkát szeretem, a magánéletben mindenkinek szívesen segítek, a futballban nem ismerek barátságot.”, majd melegítőre vetkőzve vezényelte az edzést, unokája korú labdarúgóinak. Természetesen bennmaradt a Vasas. 
Aztán még egy nehéz feladatot tartogatott számára a sors, 2003-ban időlegesen megszűnt a piros-kék futballcsapat. Ő akkor sem adta fel, egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy nincs tovább. Egykori játékosával, Antal Péterrel kettesben a Fáy utcai irodában kezdte a napot, a kiúton törte a fejét, tárcsázta egykori játékosai számát és futballmeccset szervezett, hogy mindenki lássa, a Vasas él!
A Vasas él, és amíg létezik, Rudi bácsi emléke is örökké élni fog a szívekben, hiszen nélküle nem lett volna a piros-kék klub az, mint amivé vált.

Fotók a megemlékezésről>>