Hetvenöt esztendő, elismerésre méltó, tekintélyes életút, tisztelettel adózhatunk a befutott gazdag pályaív előtt. Mi jut eszébe ilyenkor az ünnepeltnek?
- Talán kicsit elcsépelt válasz, hogy elszaladt az idő, és ez túlzottan nem is dob fel, ám kétségtelenül rengeteg mindenre tudok visszaemlékezni, és ez mindenképpen jó érzéssel tölt el.
Ezeknek az emlékeknek a javarészét pedig az atlétikának köszönhetem. Édesanyám egyik munkatársa volt a Vasas Izzó legendás edzője, Szangetta József, és tizenhárom éves koromban az ő irányításával ismerkedtem meg a sportággal. Talán azt is elmondhatom, hogy nem is sikertelenül, hiszen alig két évvel később serdülő magyar bajnoki címet nyertem a Népstadionban, 400 méteres síkfutásban. Jó volt a kezdés, és szerencsére a folytatásra sincs panaszom… Én és az atlétika egymásra találtunk, előbb a Vasasban, majd évtizedeken keresztül a MASZ kötelékében. Ez utóbbi kapcsán, ami leginkább fontos számomra, hogy nyolc szabadtéri világbajnokságon és öt Európa-bajnokságon lehettem ott, és arra talán még büszkébb vagyok, hogy a pekingi olimpiával bezárólag öt egymás utáni ötkarikás játékon is a magyar csapat tagja lehettem.

A magyar válogatott szövetségi kapitányának lenni egyértelmű csúcs, de milyen út vezetett idáig?
- Az biztos, hogy egy sportcentrikus család volt a kiindulópont. Ahhoz pedig, hogy az atlétika elkötelezettje legyek, szükség volt a már egészen fiatalon megtapasztalt legendás hangulatú versenyekre is a Népstadionban. Fontos pont volt az is, amikor 1965-ben edzőmet, Juhász Bélát követve a Vasasba, Pasarétre igazoltam. Igaz, ott már a nagyhírű edző-pedagógus Paulínyi Jenő lett a mesterem. A versenyzői karrieremet sajnos egy fertőző májgyulladás rövidre zárta, a betegségből felépülve már nem tudtam igazán eredményes lenni, de azért még évekig megbízható váltótag voltam, és ha hiányzott valaki, rám mindig számíthattak…

És maga a vasasos időszak is igencsak hosszúra nyúlt…
- Bizony, Pasaréten ragadtam, ez az időszak egy karriert leíró amerikai filmben is megállná a helyét, hiszen eléggé lent kezdtem. Mindszenty János bácsi volt akkoriban a szakosztály irányítója, ő ajánlott fel nekem egy segédintézői állást, 150 Ft díjazásért.  Óriási lelkesedéssel vágtam bele, és lett is kifutása… Elvégeztem szépen sorban a segédedzői, edzői tanfolyamokat, majd a TF-en szakedzői diplomát szereztem.  Ezeket persze a Vasasban is számon tartották, és amikor Szabó János 1971-ben elment az Építőkbe, rám bízták az utánpótlás szakág irányítását, amit aztán szűk húsz esztendőn keresztül, 1989-ig végeztem is, amikor szólított a Magyar Atlétika Szövetség.

Hogy aztán oda is hosszú távra rendezkedjen be.
- Újabb húsz évet ott is lenyomtam, bár nem egyetlen pozícióban. Utánpótlás szövetségi kapitányból lettem a felnőtt magyar atléták irányítója is, de közben volt olyan is, amikor a MASZ főtitkáraként tevékenykedtem. A 2008-es pekingi olimpia után mondtam ennek búcsút, és azt ehhez mindig hozzáfűzöm, hogy előre eltervezetten, már az olimpia előtt jeleztem az elnökségnek, hogy befejezem. Igaz, az atlétika sűrűjétől ezután sem szakadtam még el, nyugdíjasként évekig szerkesztettem a MASZ honlapját. Úgy gondolom, hogy páratlan tapasztalatok begyűjtésére nyílt lehetőségem, a szép emlékek, és a nehéznek megélt időszakok jutnak eszembe ezekről az időkről elsősorban.

A kívülállónak már-már unalmas lehet, hogy az ilyen jellegű visszaemlékező beszélgetésekben rendre fölmerül Pasarét, a sporttelep különleges légköre…
- Akinek erről nem volt személyes tapasztalata, az nem tudhatja, akinek pedig volt, az pontosan tudja, miről beszélünk ilyenkor. Ha fogalmazhatok úgy, az öt olimpia ellenére a vasasos évek, a pasaréti miliő az, ami most is megmarkolja a lelkemet. Az ottani emberek, kiemelve az évtizedek során megismert egész különleges tudású edzőket…
Ez olyan iskola volt számomra, aminek még talán a TF sem érhet a nyomába. Tényleg csak pár nevet felidézve: Várszegi Jóska bácsi, Paulínyi Jenő, Klics Ferenc, aztán Schulek Ágoston, Sztipits Laci.  Ők mind olyan szakmai tudás, emberi értékek képviselői, akiknek csak a közelében lenni már egy iskolát jelentett.
És valószínűleg abban sem vagyok egyedülálló, hogy a feleségemet, aki azóta is a társam, ott ismertem meg.

Ez már egy letűnt világ? A XXI. században van jelentősége ilyen dolgok felidézésének?
- Számomra egyértelműen igen, és el kell mondanom, hogy a klub szlogenje, a család az első, ahogy Markovits László elnök úr az elmúlt húsz évben irányt szabott ennek a klubnak, az számomra nem csupán örömteli, hanem még azt is gondolom, hogy illeszkedik, visszaigazolja azokat a dolgokat, amiket 40-50 évvel ezelőtt próbáltam én is véghezvinni.

Ezt személyes tapasztalatból is megerősíthetem, hiszen a nyolcvanas években közelről szemlélhettem azokat a közösségépítő programokat, amiknek akkor fiatalon talán nem is feltétlenül érzékeltem a jelentőségét…
-  Én arra emlékszem, hogy a fiatal tanítványaim egy idő után már szinte kikövetelték ezeket a programokat, számomra meg az volt a lényeges, hogy kötődjenek ahhoz a közeghez, amiben éppen akkor sportolnak, ne csupán a bemelegítés indítsa, a levezetés pedig zárja a vasasos életüket. Talán lett valami eredménye ennek a szemléletnek. Legalábbis a találkozásaim egykori tanítványaimmal, amikor anyukák és apukák leszólítanak az utcán, ezt bizonyítják számomra. A számtalan élmény nyomán akkor kialakult kötődések máig meghatározóak. Igaznak vélem azt a megállapítást, hogy egy sportpályán több nevelési eredményt lehet elérni, mint akár egy iskolában. Rám ugyanígy hatottak ezek a dolgok, azt gondolom, szegényebb lett volna az életem, ha anno nem alakul ki a kapcsolatom a Vasassal, ami szerencsére még ma is élő. Kiváló embereket ismertem meg!