- Ha jól számolom, eddigi életed közel felében a Vasasban vízilabdáztál.

Egészen pontosan huszonhét ez a szám, mert eleinte az úszószakosztály tagja voltam. Erfurtban nőttem fel, ahol óvodás korom óta úsztam, ezt folytattam Budapesten is, de az általános iskolás korba érve, amikor már kora reggel is kellett volna edzésre járni, abbamaradt a dolog. Jött helyette a vízilabda…
 

- Abban mi vonzott?

A közösség nagyban számított, nekem sok osztálytársam a csapattársam is volt egyben, ami fontos megtartó erő volt. Persze az istenadta nevelőknek, Ozorai Kornélnak és Felkai Lászlónak óriási szerepük volt abban, hogy ennyire együtt maradt az a társaság. Sok olyan csapattársam volt, akikkel gyerekként együtt kezdtük, és még a felnőttben is közösen nyertünk bajnokságokat és kupákat.

- Azért nem akármilyen klasszisokat láthattatok vasasos fiatalként nap, mint nap az uszodában…

Markovits, Faragó, Csapó, Kenéz, Budavári, na meg a testközelből átélt nagy BEK-diadalok, például a Spandau ellen, és még sorolhatnám… Ilyen csodás volt akkoriban a Vasas vízilabda, és szerettünk volna ennek mi is részesei lenni, így hát ittuk a sztorikat. Nemcsak a vízben volt példa a közeg, hanem ugyanúgy civilben is, ezért volt egyértelmű például, hogy egyetemre menjek.

- Hogyan derült ki, hogy a felnőttcsapatban is lehet esélyed a bizonyításra?

Akkoriban Rusorán Peti volt az edző, aki egyszer-kétszer behívott a büfébe beszélgetni, aztán vittem Kuncz vagy éppen Kenéz után a sapkákat meg a labdákat. Szép lassan beszoktattak, jártam hozzájuk az edzésekre, aztán egy idő után a meccseken is szerepet kaptam.

- Aztán jöttek a sikerek is, nem is kevés, de mi az, ami egyből beugrik?

Sok minden eszembe jut, a teltház előtt megnyert bajnoki döntők, a kupadiadalok, de ami igazán örök emlék, az a szurkolókkal való közösség. Rengetegen voltak a lelátókon, de mégis szinte név szerint tudtuk, hogy ki szurkol nekünk. Jöttek velünk mindenhová, nagyon erős volt a kötődés, mostanra pedig együtt öregedtünk meg. Nemrég volt a bajnoki címünk harmincadik évfordulója, amire emlékplakettet kaptunk a Vasas-drukkerektől. Én azt hiszem, ennek a kötődésnek az érzése sokkal fontosabb, mint a megnyert érmek, mert ez egy olyan dolog, egy olyan érzés, amiről igazán tudsz mesélni a gyerekeidnek.

- Hosszú éveken át fontos láncszeme voltál a válogatottnak is, amellyel nyertél két Eb-t, vb-ezüstöt. Szoktál azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha mondjuk egy tízessel fiatalabb vagy? Lehettél volna olimpiai bajnok Te is?

Ez egy olyan dolog, amiben túl sok a „ha” szócska. Sok olyan nálam jobb játékos van, akinek nincs olimpiai bajnoki címe, mások ebből a szempontból szerencsésebbek voltak, de ezen kár lamentálni, én így is teljesen kereknek érzem a pályafutásomat. Benedek Tibivel, Monostori Attilával, Németh Zsolttal vagy éppen Dala Tamással mi is egy markáns generációt alkottunk, és sikerült felépítenünk valamit, ami talán a későbbi sikereket is megalapozta.

- A Vasas után légióskodtál is pár évet Olaszországban, az milyen volt?

Innen is van egy nagy élményem, a Bolognában játszottam, ami egy középcsapat volt akkoriban az olasz bajnokságban, de mégis nagyon jó szívvel emlékszem rá, talán azért is, mert ott született a legnagyobb lányom. A lényeg az, hogy az ottani csapatkapitány egyszer csak annyit mondott, te nem Tóth Frank vagy, hanem Francesco Totti… Azért Olaszországban ilyen dicséretet kapni, az hízelgő…

- Arra értette, hogy sokszor tudtál extrát, valami váratlant húzni?

Sok gólt szereztem kézzel, lábbaj, fejjel, igaz már egyre kevesebb momentumra emlékszem, de az még mindig jó érzés, amikor az öregfiúk meccseken előjön egy-egy mozdulat. Azt kicsit sajnálom, hogy a mai pólóban már kevesebb ilyen dolgot látok, mert anno azért ezt sokan tudtuk.

- Többször említetted a lányaidat, és ha jól tudom, rajtuk keresztül a Vasas-kötődés is tovább él a családban.

Négy lányom van, közülük legnagyobb és a legkisebb kosárlabdázik, a két középső pedig a vízilabdával próbálkozik. A kosarasok mindketten Pasaréten nőttek fel a Vasasban, ott, ahol anno mi is sokat edzettünk vízilabdázóként. A legidősebb lányom, Franka most a DVTK-ban, komoly NB I-es csapatban kapott lehetőséget. Nekem ők a legfontosabbak, próbálunk mindent megadni számukra.

Tóth Franka és Tóth Frank (fotó: nso)

- Amikor hívtalak, mondtad, hogy később beszéljünk, mert edzést tartasz. Ezt mit jelent pontosan, kiket edzel?

Egy kis klubban, kölyökpólóban dolgozom már hosszú ideje. A lényeg, hogy egészséges fiatalokat neveljünk, de azért 1-1 jó játékost fel is adunk. Persze a Vasast is figyelem közben félszemmel, talán most újra van esély, hogy visszatérjenek a szurkolók a Komjádiba, drukkolok a csapatnak. Néha, úgy érzem, én is szívesen beszállnék még, de alighanem már csak dumában tudnám felvenni igazán a versenyt…

- 50 éves vagy, mit kívánsz magadnak ezen a szép kerek születésnapon?

A gyerekekről már beszéltem, rajtuk kívül a legfontosabb kívánság, hogy egészség legyen. Szép, hosszú időszak ötven év, voltam közben fent és lent is, de ahogy mondtam, összességében kerek a történet. Örülök, hogy máig megmaradtam a Vasas-szurkolók számára az angyalföldi tóthfrankosnak…